Késő bánat

 

Késő bánat

Írta: Királdi-Kovács István

 

Bizalommal jön ide az ember, nagy a tudástár,

hogy ismertté váljon, mindent megoszt a világgal,

talál sok embert, azt hiszi barátot, csetel ide-oda,

késő volt, mikor rájött ez a világ mily mostoha.

 

Fejét „veri a falba”, önmagára zúdul szidalma:

 

Eladtad a lelked, kiszolgáltattad magad,

Túl sok, ki les rád, s veti magát, mint dúvad?

Összesúg mögötted, eladja a barátságod,

széthinti titkaid, a bizalomtól ezt, nem látod.

 

Már nem a kés fáj, mi hátadból véresen mered,

a lelked tört ezer darabra, azt össze nem szeded.

Eladnád a lelked, szedje össze az ördög, ha kell neki.

Ne tedd! Tartsd magad, neked rajtad kívül nincs senki.

 

Válogass, kit meddig és hogyan avatsz életedbe,

mit írnál, azt írd papíralapú emlékkönyvbe,

dugd jómélyre a polcon, tegyél lakatot is rája,

mert a felhőlétnek nagyon kicsi a biztonsága.

 

2022. 08. 18.

Tiszakécske.

A természet hangjai

 

A természet hangjai

Írta: Királdi-Kovács István

 

Amikor megfog a táj, amikor semmi se fáj,

csak járok céltalan, és nincs egyetlen szavam,

hallgatom, ahogy hozzám szólnak csendes, suttogón,

a fákon zizegő levelek, köveken csobogó, locsogó,

vígan tovaszaladó kis patak, és a csivitelő madarak.

Odább, kis facsoportban gerle búg szerelmesen,

és a fűből tücsök aláfestő zenéje hallik szemérmesen,

meg-meg szakítva a zenét, míg megtöröli izzadó fejét.

Szellő kerekedik, fűvekkel suttog, bokrokkal vitáz,

felkapja s magával viszi a gyermekláncfű bóbitát.

Leülök a vízparton, hátam fának vetem,

nézem a messzeséget, a fán egy madár énekel nekem.

A tikkadt forróságban már színesedik a táj, ez kicsit fáj,

a levelek lassan színüket váltják, zöldből lesz sárga,

a hangjuk is változik, rekedtté válik susogása.

A fű között vadzab zizeg, rám egy vízisikló sziszeg,

útját álltam szegénynek, ügyesen oldalazva lelépett.

Alkonyodik, a Nap már lemenőben, nem is látszik,

valahol ott jár, hol a felhők színe bíborban játszik.

Már hallgat a tücsök, a madarak is aludni tértek,

a szellő is alább hagyott, a patak halkabban csobog,

éjszakai fürdésre jönnek hozzá a Hold és a csillagok.

Megfogott a táj, éppen semmi se fáj, haza ballagok.

 

2022. 08. 13.

Tiszakécske.

Ebéd a szérűn

Ebéd a szérűn

Írta: Királdi-Kovács István

 

Szénagyűjtés járta a kaszálóréten,

s a nap delet mutatott az égen,

elfogyasztani szerény kis ebédem.

letelepedtem egy boglya tövében.

 

Kopottas iszákom puha kenyeret rejt,

mellette hagyma, szalonna, darabka kolbász hevert,

bicska nyílott vágta a puha kenyeret,

rá, szalonnát, kolbászt, s hagyma szeletet.

 

Egy bekötött csuporban aludttej fehérlett,

s kenyérhéj kanállal megettem az egészet,

jóllakottan, fel frissülve, új erőre kaptam,

nem is voltam tétlen a hátralévő napban.

 

Serényen járt kezemben a háromágú villa,

boglyákba gyűlt a finomillatú széna,

örült a lelkem, a télitakarmánynak,

nem kell nélkülözni semmilyen jószágnak.

 

Így pihen a boglya néhány napot,

s mikor a kocsi vendégoldalt kapott,

felrakjuk majd jó magas kazalba,

úgy kerül haza, a tanyaudvarba.

 

Alkonyatkor végig néztem a réten,

elvolt végezve minden, ahogy elképzeltem,

kalapot emelve adtam hálát érte,

hogy a jó Isten ezt is megsegélte.

 

2022. 08. 16.

Tiszakécske.

 

     Kép: Ősz Zoltán

Isten ereje

 

Isten ereje

Írta: Királdi-Kovács István

 

Erős, inas karok lendültek hátra,

vele lendült élesre fent kaszája,

majd surrogva csusszan előre,

aranyló kalász fekszik le előtte.

 

Földön a gabona sűrű a rendje,

kévékbe kötötték, s tették keresztbe,

gyűjtőkocsi ballagott a tarlón végig,

izmos karok rakták magasra, fel az égig.

 

A tisztabúza finom, jó kenyeret adott,

és a jövő kenyeréhez biztos vetőmagot.

Új kenyér, erő van benne, az Isten ereje,

a Föld íze, a Szél simítása, a Nap melege.

 

Benne van az izzadtság, a kérges tenyér,

mely szántott, vetett, sosem volt ledér,

benne van az Istennel való összefogás gyümölcse,

a jól megérdemelt friss, puha kenyér.

 

2022. 08. 10.

Tiszakécske.

Idegen

 

Idegen

Írta: Királdi-Kovács István

 

Néz, szemében gyanakvás, félelem,

vajon kihez jött, mit akar az idegen?

Óh, nem is idegen, csak furcsán néz,

mintha ránézve én lennék a vész.

 

Sokan nézik egymást, oda a bizalom,

sötétfelhő fut át fáradt, fásult arcokon,

függönyként rejt érzelmet, mimikát,

oly távoli már az egykori jóbarát.

 

Nem sörözünk közösen a munka végén,

meccsre sem járunk, szobába hozzák a tévén.

Lassan magunktól is elidegenedünk,

amit elénk tesznek, mindent tudomásul veszünk.

 

Ahol bujkál is valami kis elfogadás,

a kérdés, ő még az, vagy, már valaki más?

Istentől is távolodunk egyre messzebb,

ezért, sok kufár lesi eladó-e a lelked.

 

Tükörbe néz, szemében gyanakvás, félelem,

vajon ki az ott, s mit néz rajtam, azaz idegen?

….

 

2022. 08. 06.

Tiszakécske.

Virágok

 

Virágok

Írta: Királdi-Kovács István

 

Minden árnyalatban pompázik, s ontja illatát,

díszít asztalt, ablakot, kertet, s a hölgyek haját,

olykor csokorban megy menyegzőre,

vagy koszorúba fonva temetőbe.

 

S akkor sem versenyeik, önmagát adja,

maga mellett a másikat élni hagyja.

Mezők, kertek nézd mily tarkák,

rózsabokrok, ibolyának, pitypangnak árnyékukat adják.

 

Margaréta, liliom is megfér egy ágyásban,

az árvácska is felnéz a bögrevirágra,

s a mezőn van még ezernyi más,

kék, piros, kevert színű cirmos, napsárga, és lilás.

 

Nem terem köztük gáncsoskodó, vitás,

nem állítanak rangsort, nem keresnek hibást,

színesítik a világot, és illatukat ontják,

míg a természet erői le nem bontják.

 

2022. 08. 04.

Tiszakécske.