Túlélhető

 

Túlélhető

Írta: Királdi-Kovács István

.

Hang nélkül hasad ketté a szív,

Hazugság maszkjába bújt minden,

Elrejtett valóság, félremagyarázat, csalódás,

De a szív olvas a sorok között, számon tart.

.

A bűn tüzét a szándék gyújtja meg,

Bizalom nincs tovább, megsemmisült,

A mennyekbe vitel ígérete pokollá válik belül.

Hívásod hazug, érzem, lelked menekül.

.

Üres volt a szíved, de a világot ígérted,

Hazug volt a szó, mellyel a költőt idézted,

Saját szavad nem volt loptad azt is,

Becsaptál minden ajtót, becsaptad magad is.

.

Áruló szív, a bűn tüzét is a szándék gyújtja meg,

Körötte felperzsel mindent a felszított gyűlölet,

Nem tudom, kivagy, szavad megkérdőjelezhető,

Nincs bocsánat! Minden fájdalom túlélhető.

.

2026. 09. 13.

Tiszakécske.

Indián nyár

 

Indián nyár

Írta: Királdi-Kovács István

.

A Nap, izzó diadém koszorújának tüskéi,

Égő nyilakként törnek a hajnali égre.

Lángnyelvei csalókán idézik a nyarat,

De már benne rejlik az összes színárnyalat.

.

Itt-ott már vedli tarkára foltosodott ruháit,

Kincsei terhét pincének, kamrának adja.

Csendben hulló levél helyén rügy alszik,

A Tavasz, az új élet megfogant magja.

.

Virágok hulló szirmai nem a gyászt ülnek,

A jövő virágát óvni, paplanná terülnek.

A sok levél lombként más világot rejtett,

Avarként a lenti világnak ad védelmet.

.

Ősz van, aranyló ősz, szőlő izzad prés alatt,

Polcok hada befőttektől roskatag.

A nyár, a Nap ízét őrzik, mind-mind jó falat.

Indián nyár, a Nap még vidáman mosolyog.

.

A szellő kicsit másképp, hűvösen lengedez,

A hulló leveleket futva kergeti-kavarja,

Mikor ingalá bújik, vagy könnyű sálat lop,

Olyan kovászosan savanykás a zamata.

.

2026. 09. 10.

Tiszakécske.

Fény-élet

 

Fény-élet

Királdi-Kovács István

.

Hiába a ragyogó napfény, az ősz már kopog az ablakon,

Ökörnyálat hord a délutáni szél,

Távol dideregni látszanak a hósapkás hegyek.

A vakító kékség, mint délibá, remeg.

.

Csillagok pulzálása, Hold ezüstje, Nap aranya,

Mind a természet adománya, az élet maga,

Ha könnyű szél borzolja a fákat, zizegnek a levelek,

Közöttük játékosan bujkálnak árnyak és fények.

.

Még szúrnak apró nyilai, még kihívó az ereje,

Itt-ott őszül, sárgán pöndörödik a fák levele,

Most a holdfény mossa tisztára fáradt, sápadt arcomat,

Majd a reggeli fény életet-erőt ad, folytatni életharcomat.

.

Nincs már mit rejteni, arc mosolyog a fényben,

Nyugodtak, könnyűek, megfontoltak a léptek,

Átázott, fázó, zilált ember élvezi a ragyogást,

Volt mikor nem találta az utat, sem önmagát.

.

2026. 07. 08.

Tiszakécske.

 

Holdtalan éj

 

Holdtalan éj

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kaszált fű illatú szellő fújt, halkan zizegett a nád,

A forró levegővel együtt reszketett mint a délibáb,

Partnak ütődve csendesen csacsogott a víz,

Susogó náderdő mögött pihenni készült a Nap.

.

Lassan óvatoskodott lejjebb az ég peremén,

A felhők komorabbá váltak körülötte,

Mielőtt a nádbugák mögé rejtette volna arcát,

A felhők peremét még égővörösre színezte.

.

Mint magasból dobott fekete lepel,

Hullt le a sötétség, egy pillanat alatt.

A feketeségen megannyi ezüstveret remegett,

Fejemben tarka gondolatok virágait szedtem.

.

Habkönnyű léptekkel sétálok magányos utat járva,

Feléd nyújtani kezemet ábrándok céltalansága,

A gondolat, jóleső álom, csak a távolság éteri,

És a Hold nem jött, a vízre ezüsthidat fektetni.

.

2026. 06. 05.

Tiszakécske.

Fogjuk meg a napot

 

Fogjuk meg a napot

Írta: Királdi-Kovács István

.

Ki napot akar fogni, kakasszóra ébred,

szeme távolba, hol reped az éj, oda téved,

Éppen a szemhéjját nyitotta a Nap,

.

Vöröslő pilláiból küldött némi aranyló sugarat,

nagyokat pislantva lassan kúszott az égre,

látni akarja, hogy lesz lelkierővé a fénye.

.

Mennyi minden más, mégis ugyan az,

talán kicsit bodorabb, csipkésebb a felhő,

másként trilláz a madár, más irányból fúj a szellő.

.

Néha úgy tűnik minden ugyanolyan,

mintha nem változna semmi,

mégis jobban kapaszkodnak a gyökerek.

.

Élni akarunk, hinni, bízni, szeretni, kötődni valamihez,

emberhez, családhoz, földhöz, vízhez, állathoz,

s ha zokszó hagyná el ajkunk, találunk hozzá címzettet.

.

Hiszünk a szépben, a küzdelem erejében,

nem látjuk, de érezzük, van értelme mindennek,

a nap végén fohászkodunk és hálát adunk Istennek.

.

Csendes reggeli pillanatban föl kell nézni az égre,

figyelni, tudni, lélegzetünk is a reggeli zajok része,

Fogjuk meg a napot, hogy jó legyen, tegyünk érte.

.

2026. 06. 02.

Tiszakécske.

Rózsaszüret

 

Rózsaszüret

Írta: Királdi-Kovács István

.

Hegyek rejtekéből égre kúszott a Nap,

Mintha minden reggel újjászületne,

Oly érzetet keltenek az aranyló sugarak.

Fény simogat zöld-rózsa színű domboldalt,

Mit lágyan ringat a reggeli kószaszellő.

.

Nézem, álmodom még, vagy ez már valóság?

Az illat nem hazudik, kibontották szirmukat a vadrózsák.

Serény kezek, játékosan táncoló ujjak, mint,

Könnyűröptű pillangók szállnak virágról virágra,

Nyomukban bársony sziromok hullnak a kosárba.

.

Ajkukon kacér nóta gördül, finoman kihívó regény,

Látszik némelyek pirult arcán, lesütött szemén.

Jó a kedvük pedig nem tréfa ez, munka a javából,

Estére, vörösre pirult arc, tövis tépte kar és haj,

Kedvüket nem szegi semmi, a szirmokat most kell leszedni.

.

Illatos olaj, rózsavíz készül a virágok szirmából.

Köröttük álmosan zsongó méhek, reggeli portyán,

Keresik hová lett az édes, illatos rózsaszirom,

Este még virított a bokrokon, mint gyertya a tortán.

Ez a szépség ára, a vadvirág így kerül boltok polcára,

Valakinek, illatos olaj, parfűm, rózsavízként válik hasznára.

.

2026. 05. 26.

Tiszakécske.

 

A sors hullámai

 

A sors hullámai

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mikor született, ki tudja hol, mikor és miért,

Ő erőtlenül a ragyogó Hold csendesen sírt vele.

Egy prédikátor hímzett szavakkal hatott lelkére.

Nem Isten, a pénz hamis igéjét hirdette,

Ígérettel, fenyegetéssel sodorta, mint az ár.

.

Az ember keresi a fényt, kapaszkodót,

Szent megváltótól, megváltásra vár,

Ki az életet a földön tartja.

Nem tévhitből akar meríteni bölcsességet,

Nem prédikálás penészes szavaiban keresi igazát.

.

Késő vette észre, mérget csepegtettek szívébe,

Mely, mint a rák, áramlik egész lelkében,

A megmentő hamis illúzió, nincs megváltás,

Újra hímzett szavakkal más a prédikátor, hiába vár.

A remény, mint óriás madár újra tovaszáll.

.

Csüggedés, majd ajtónyílik, valaki újra jön,

Magával hozza az új hitet, más reményt,

A világ forog, a körhinta meg nem áll,

Új fellépő, rajzolatos szavak, valaki prédikál,

Istent emleget, s megreped alatta a piedesztál.

.

2026. 05. 25.

Tiszakécske.