A föld újra virágba borul

 

A föld újra virágba borul

Írta: Királdi-Kovács István

.

Hol magasodnak Kárpátok bércei,

Zúg a szél, kövek között folyó szalad,

Huculok élnek ott, ahol éltek őseik.

Folyó-parton hucul lány dala száll,

Hozzá a víz zúgva muzsikál.

.

Fodrai messzire viszik a lány dalát,

Frissítve lelkét, elűzve búját-baját,

Arcára varázsolja legszebb mosolyát.

Minden háború után visszatérnek a madarak,

A föld újra virágba borul, -szól a dal.

.

Nem beszélünk semmi fontosról, csak az életről.

Mert ma rettegés az élet, repülő zúg, ágyú dörren,

Romba dőlt házak fojtogató füstje, pora száll,

Bomba szántja a véráztatta földet,

Romok alatt bujkál a kegyetlen halál.

.

A Kárpátok bércein zúg a szél, oldalán folyó szalad.

Amint halvány hajnalcsíkok feszegetik az eget,

Félelmek között úgy reménykednek az emberek,

Egy nap minden véget ér, elhallgatnak a fegyverek,

Tenyérré lesz az ököl, a Nap is szebben tündököl.

.

Ajtónk legyen nyitva, történjen meg a találkozás.

Szó nélkül szorosan ölelni, emelni poharat,

Nem koccanni, jelezni, itt vagyunk egymásnak.

Fáradt emberek hálával érintik a földet,

Szemük az eget kutatja, imát mormol minden ajak.

.

Minden háború után visszatérnek a madarak,

A föld újra virágba borúl.

.

2026. 04. 04.

Tiszakécske.

Tavasz, mint ima

 

Tavasz, mint ima

Írta: Királdi-Kovács István

.

A Tavasz, mint ima szakad föl,

a Tél kegyetlenül zord szívéből.

Lágyszellő suhan át a fák között,

madarak vidámsága is ide költözött.

.

A Nap lassan kúszik egyre magasabbra,

kövér bimbók levéllé, virággá terülnek.

Fák tengere zöldruhát ölt,

virágszőnyeg ma még, avarral dacol.

.

Fanyar illatát, hóvirág, s krókusz lopja el,

téltemető, és a hunyor csak ráfejel.

Az illatorgiában rovarok zümmögő raja szédeleg,

kóstolgatják a virágpor adta ízeket.

.

Röpködnek színről színre, sárgára, lilára, fehérre,

nárcisz, ibolya, téltemető, alma körte s miegyéb,

kerül terítékre.

Szorgoskodnak, beporoznak mindent,

A Tavasz, mint ima szakad föl, dicsérjük érte Istent.

.

2026. 03. 24.

Tiszakécske.

Szelidség

 

Szelídség

Írta: Királdi-Kovács István

.

Még hűvösen kél a kora tavaszi hajnal,

Gyümölcsfákról már virág illata száll,

Földeken új élet, a holnap reménye sarjad,

A mozgó világ zajában, némi békességet ád.

.

Ághegyén ülve aranyban tündököl a Nap,

Korai dalukat vígan fújják a madarak,

Virágok nyílnak, kertben, völgyben, dombon,

Mosoly terem, fáradt, elnyűtt arcokon.

.

Zümmögő rovarok hada töri a csendet,

Virágporért, nektárért esedeznek,

Arra gondolok, ilyen lehet a béke,

Ha rend van gyarló emberek fejébe.

.

Ne csak nézd, lásd szépségét a napnak,

Nehéz, mégis értsük meg embertársainkat,

Lelkünk csendesen nyugodjon le a nappal,

Szelídség töltse el szívünket, a béke ránk talál.

.

2026. 03. 17.

Tiszakécske.

Lobog, lobog

 

Lobog, lobog

Írta: Királdi-Kovács István

.

Lobog, lobog a pásztor tüze,

Barna kislány az ölibe,

Tüzes ajka édes fajta,

Huncut szeme, kicsit csalfa.

.

Csárda ura mordul egyet,

Hallod lányom, lábadat szeggyed,

Szeggyed hamar hordjad a bort,

Gulyás, csikós torkáról mossa a port.

.

Teli a csárda édes kincsem,

Ölelésre, csókra idő nincsen,

Hogyha szeretsz, várj rám éjjel,

Forró csókkal öleléssel.

.

Asztalok közt serényen jár,

Telik tányér s minden pohár,

Jó a falat, tüzes a bor,

Van is hozzá edzett gyomor.

.

Hegedűnek, cimbalomnak húrja el nem fárad,

Hangszerekből zene árad.

Pattogósan szól a ritmus,

Legények közt nagy a virtus.

.

Kedvük, vérük jól felfűtött,

Amit a bor le nem hűtött,

Kihívást tesz egyik gyorsan,

Lássuk, botos ki jár jobban.

.

Lába szökken, botja koppan,

Párja akad azon nyomban,

Büszkeség csillan a szemükben,

Botjuk pörög, forog kezükben.

.

Kurjantanak hozzá egyet-egyet,

Úgy fokozzák a jó kedvet.

Asszonynép is kedvet kapott,

Úgy gondolták húznak lapot.

.

Ám a lánynak nincsen botja,

De üveggel telt a kocsma,

Mi jut eszébe a fehérnépnek,

Két üveget tele kérnek,

.

Félhomályból szoknya pördül,

Butella bor, fejükön ül,

Úgy táncolnak a zenére,

Nem hullik le fejük éke.

.

Véget vetnek a virtusnak,

Botot, üveget helyre raknak,

Új tánc kéne, álljunk párba,

Futja még az erő egy csárdásra.

.

Lett az egyből tíz is talán,

Hajnal dereng az ég alján,

Nem figyelték mennyi az óra,

Nyugodni térnek kakasszóra.

.

Pásztor tüze egyre lobog,

Huncut szemű rá mosolyog,

Gyere velem édes mátkám,

Ölelj, csókolj vár a párnám…

.

2026. 03. 16.

Tiszakécske.

 

Szilárd hittel

 

Szilárd hittel

Írta: Királdi-Kovács István

.

Szilárd legyen hited, jött az égből a jel,

Messzire világít, soha nem halványul el.

A sötétség engedelmesen megtörik neki,

Arcát a belsőfény, ragyogva körül öleli.

.

Az elmén csak gondolatnyi rés legyen,

Tovaterjed, magával ragad az értelem.

Nem kérdezett, nem kérkedett,

Hagyta, maga járja végig az utat, nyíljon meg.

.

Hitét vesztve, csalódott emberben, világban,

Nem igazszót, gyűlöletet talált a vitákban,

Ledobott eddigi életéből minden terhet, sarat,

Nem bűn volt, mit cipelt csupán harag.

.

Az égből jött a jel, az elme csendben figyelt,

Önmagával küzdve minden változást elviselt,

Így megtisztultan, könnyebbnek érzi magát,

Kéri, a mindenség bocsánatát.

.

Hosszú, nehéz volt az út, de lelke szabad,

Újra hisz, bízik, s van benne akarat,

Akarni kell, célt jelölni, tenni, elérni,

Szilárd hittel bízni, a sikert remélni.

.

2026. 03. 15.

Tiszakécske.

Szemünkből hová lett a fény

 

Szemünkből hová lett a fény

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kínos csend, viharral küzdő, szálló sóhajok,

Nem a nincs, fáj, megszoktuk, az üresség nehéz.

Sötét mélység nyel el mindent.

Szemünkből hová lett a fény?

.

Visszhang nélkül dobban a szív.

Hiány nyomja a lelket, a kebel szakadni kész,

Túlcsordult érzelem, könnyet morzsoló kéz,

Hiányzik valami, késő keresni már.

.

A vonat elment rég, nem búcsúzik senki,

Falióra kattan, visszhangzik az állomás.

Ateista, templom lépcsőre ül, bemenni fél,

Ajkán néma ima, nem tudja, mit remél.

.

Kezét nyújtja, valamibe kapaszkodni kéne,

Semmin kívül más nem akad kezébe,

Ígéret sok van, mögötte tátongó űr,

Szólamot elnyeli a puszta, mi marad belül?

.

Szavak, mint nyári zápor, sóhajokat érnek,

Az üresség nehéz, nincs tartalma a beszédnek,

Sötét mélység nyel el mindent,

Szemünkből eltűnt a fény!

.

2026. 03. 06.

Tiszakécske.

A fény ereje

 

A fény ereje

Írta: Királdi-Kovács István

.

Még tündököl az éj ezernyi csillaga,

a távolban már megrepedt az ég,

egyre több fénycsík szabdalja a sötététet,

s lassan magára ölti azúrkék köpenyét.

.

Lelkemben mélyre hatol, erővé válik,

a Nappal egyre magasabbra jut,

szétárad bennem, magasra emel,

mint madarat a könnyed, kitárt szárnyak.

.

Fönn eltűnnek, köddé válnak az árnyak,

repülök, tollpehelyként visz a képzelet.

mennyi mindent lát meg így az agy,

mit máskor észrevenni nem tud, nem mer.

.

Ahová fény vetül, más az érzés, a gondolat,

másként látunk embereket, arcokat,

s ha, megtörik, torzul, szürkülni kezd,

összeomlik minden, ha meghal a fény.

.

Még tündököl az éjben ezernyi csillag,

a távolban-bíborban kel föl a Nap,

új lehetőséget hoz, új reményt tartogat,

mélyre hatol, erővé válik, magasra emel.

.

2026. 03. 02.

Tiszakécske.