Frissüljön, pezsegjen

 

Frissüljön, pezsegjen…

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kószaszél lebben, végig fut a városon,

összekoccannak az árkádsor díszei,

apró csengettyűkként suttognak az éjszakában,

megtörve a sápadtlámpák között feszülő csendet.

.

Hideg az éj, pedig Tavaszt dalolnak a szelek,

virágot bontanak a fák, a rétek, megdobbannak a szívek,

láz önti el a testet, lelket,  buzogva forr a vér,

Ámor megannyi aprónyila célba ér.

.

Már nem a csend feszül, az élet mámora lüktet,

ezernyi szólamon száll a dal, illatok kavarognak a széllel,

mind-mind a kikeletről, a szerelemről szól,

épülnek bölcsők, fészkek, kizöldül a természet.

.

A Nap korábban ébred, izzó sugarait küldi az égre,

tűnjön el az éjszaka zord, rideg szürkesége.

Ünnepelni jött, az újat, a szépet, fényt adni,

frissüljön, pezsegjen, akarjon, tudjon élni az élet.

.

2026. 10. 07.

Tiszakécske.

Bíborhajnalok magánya

 

Bíborhajnalok magánya

Írta: Királdi-Kovács István

.

Fázós, bíborhajnalok magányában,

gondolataim szertelen szekere,

tétován utat keresve bóklász a semmiben,

tévútra visznek a fáradt gondolatok.

.

A világhoz, oly kicsinek tűnik minden,

csak zuhanunk, bezárt ajtókat döngetünk,

oktalanul gyűlöljük, mit nem értünk,

nem ismerünk magunkra, eltávolodunk tőlünk.

.

Mérgezett a szív, ködfátyol fedi el az elmét,

sötétség fojtogat, belső harcok dúlnak,

szirénhangon csalogat a sötétség, az ismeretlen,

mégis, töretlenül keressük a fényt.

.

Vannak ajtók, mik nem nyílnak meg,

szelídhangok elvesznek a ködben,

a hiányosságok fájdalmat okoznak.

Fázós csend van a bíbor hajnalok magányában.

.

2026. 10. 03.

Tiszakécske.

Őszi ön idő

 

Őszi ön idő

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kósza szél lebben, elúszik az éji köd,

Visszamaradt harmat cseppek, mint számtalan üveggyöngy,

Milliónyi színárnyalatra bontva veri vissza,

Az álmosan ébredő Nap sápadt sugarait.

.

A Nyár magáról minden zöldet levetett,

Sárga-vörös-barna levelek tarka függönye mögé veszett,

A langyos szellő néhány könnyű habos felhőt kerget az égen,

Kinyitja még néhány kései virágszirmait a réten.

.

A pajkos sugarak játszanak rezgő levelek között,

Ahogy moll és dúr fut a billentyűk halk zaja mögött,

Mily harmónia, magasztos érzés látva hallani,

Hallva látni a természet melódiáját.

.

Hallani a szellő, hogy susog erdőn, mezőn, vízparti nád között,

Látni, ahogy természet Istennő éppen tarkába öltözött,

Érezni a Nap igazán simogató, gyógyító melegét,

Andalogni céltalan, de fogva az idő, s önmagunk kezét.

.

2026. 09. 28.

Tiszakécske.

Túlélhető

 

Túlélhető

Írta: Királdi-Kovács István

.

Hang nélkül hasad ketté a szív,

Hazugság maszkjába bújt minden,

Elrejtett valóság, félremagyarázat, csalódás,

De a szív olvas a sorok között, számon tart.

.

A bűn tüzét a szándék gyújtja meg,

Bizalom nincs tovább, megsemmisült,

A mennyekbe vitel ígérete pokollá válik belül.

Hívásod hazug, érzem, lelked menekül.

.

Üres volt a szíved, de a világot ígérted,

Hazug volt a szó, mellyel a költőt idézted,

Saját szavad nem volt loptad azt is,

Becsaptál minden ajtót, becsaptad magad is.

.

Áruló szív, a bűn tüzét is a szándék gyújtja meg,

Körötte felperzsel mindent a felszított gyűlölet,

Nem tudom, kivagy, szavad megkérdőjelezhető,

Nincs bocsánat! Minden fájdalom túlélhető.

.

2026. 09. 13.

Tiszakécske.

Indián nyár

 

Indián nyár

Írta: Királdi-Kovács István

.

A Nap, izzó diadém koszorújának tüskéi,

Égő nyilakként törnek a hajnali égre.

Lángnyelvei csalókán idézik a nyarat,

De már benne rejlik az összes színárnyalat.

.

Itt-ott már vedli tarkára foltosodott ruháit,

Kincsei terhét pincének, kamrának adja.

Csendben hulló levél helyén rügy alszik,

A Tavasz, az új élet megfogant magja.

.

Virágok hulló szirmai nem a gyászt ülnek,

A jövő virágát óvni, paplanná terülnek.

A sok levél lombként más világot rejtett,

Avarként a lenti világnak ad védelmet.

.

Ősz van, aranyló ősz, szőlő izzad prés alatt,

Polcok hada befőttektől roskatag.

A nyár, a Nap ízét őrzik, mind-mind jó falat.

Indián nyár, a Nap még vidáman mosolyog.

.

A szellő kicsit másképp, hűvösen lengedez,

A hulló leveleket futva kergeti-kavarja,

Mikor ingalá bújik, vagy könnyű sálat lop,

Olyan kovászosan savanykás a zamata.

.

2026. 09. 10.

Tiszakécske.

Fény-élet

 

Fény-élet

Királdi-Kovács István

.

Hiába a ragyogó napfény, az ősz már kopog az ablakon,

Ökörnyálat hord a délutáni szél,

Távol dideregni látszanak a hósapkás hegyek.

A vakító kékség, mint délibá, remeg.

.

Csillagok pulzálása, Hold ezüstje, Nap aranya,

Mind a természet adománya, az élet maga,

Ha könnyű szél borzolja a fákat, zizegnek a levelek,

Közöttük játékosan bujkálnak árnyak és fények.

.

Még szúrnak apró nyilai, még kihívó az ereje,

Itt-ott őszül, sárgán pöndörödik a fák levele,

Most a holdfény mossa tisztára fáradt, sápadt arcomat,

Majd a reggeli fény életet-erőt ad, folytatni életharcomat.

.

Nincs már mit rejteni, arc mosolyog a fényben,

Nyugodtak, könnyűek, megfontoltak a léptek,

Átázott, fázó, zilált ember élvezi a ragyogást,

Volt mikor nem találta az utat, sem önmagát.

.

2026. 07. 08.

Tiszakécske.

 

Holdtalan éj

 

Holdtalan éj

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kaszált fű illatú szellő fújt, halkan zizegett a nád,

A forró levegővel együtt reszketett mint a délibáb,

Partnak ütődve csendesen csacsogott a víz,

Susogó náderdő mögött pihenni készült a Nap.

.

Lassan óvatoskodott lejjebb az ég peremén,

A felhők komorabbá váltak körülötte,

Mielőtt a nádbugák mögé rejtette volna arcát,

A felhők peremét még égővörösre színezte.

.

Mint magasból dobott fekete lepel,

Hullt le a sötétség, egy pillanat alatt.

A feketeségen megannyi ezüstveret remegett,

Fejemben tarka gondolatok virágait szedtem.

.

Habkönnyű léptekkel sétálok magányos utat járva,

Feléd nyújtani kezemet ábrándok céltalansága,

A gondolat, jóleső álom, csak a távolság éteri,

És a Hold nem jött, a vízre ezüsthidat fektetni.

.

2026. 06. 05.

Tiszakécske.