Ki tudja

 

Ki tudja

Írta: Királdi-Kovács István

.

A tóparti sétányon kopaszodó fák,

hulló sárga levélszőnyeget terítenek,

túloldalt barnára öregedő nádak,

zörgetnek száraz, törött leveleket.

.

A víz felszínéről áttetsző pára száll,

belőle nedves, nyúlós köd szitál,

a természet gyászruhája ez,

mely most oly közel áll a szívemhez.

.

A parton elárvult pad, mellette asztal áll,

e nedves őszön már nincs, ki erre jár.

Törzshelyünk volt, pedig sosem ültünk ott,

de álmainknak mindig jó otthont adott.

.

Nézem a vizet, kinyújtom kezem,

mintha ott állnál, szemben velem,

csak takar a nád, és az áttetsző pára,

hívlak, de hangom elnyomja egy varjú károgása.

.

Szél hintázik az ágakon, leveleket tép,

az idő, és az ősz, méltósággal tovább lép,

lassan a tavat megkerülve indulok én is,

ifjúságom, ki tudja, hátha ott talállak mégis.

.

2023. 10. 21.

Tiszakécske.

Ránk borult az ősz

 

Ránk borult az ősz

Írta: Királdi-Kovács István

.

A múlandóság ravatala most az erdő alja,

nézd, levélszőnyeg szemfedője milyen tarka.

Hűs, harmatos hajnallal rúgott ránk ajtót az ősz,

de napközben az öregfenyőn a gerle még búgva időz.

.

A Nap hajnali izzása, mely minden szemet bántott,

Vakító ragyogása, szolidabb narancsszínre váltott.

Dél körül az ember még a gyors fecskéket várja,

hiányzik a villanásuk, nélkülük a villanydrót is árva.

.

Elcsendesedtek a szőlőhegyek, a gyümölcsöskertek,

fedél alatt minden, jönnek az unalmas hosszú esték.

Nem fosztunk, nem morzsolunk már kukoricát,

csak ülünk némán, nem mondunk jóízű anekdotát.

.

A fejemet is idő-moly rágta ritkás fehérlepel takarja,

jön ez is hívatlanul, az ember hiába nem akarja.

Oly jó lenne még tevékenyen életerősnek lenni,

nem hátra tekinteni, mint ki csomagol, pedig nem akar menni.

.

Ránk rúgta az ajtót az ősz, de várjuk a Májust, a kikeletet,

bízva abban, hogy kapunk még az időből egy szeletet.

Esténként a csillagok még szépet ígérnek,

de a hideg hajnalok meggyőznek, már ne higgyek a meséknek.

.

2023. 10. 02.

Tiszakécske.