El nem múló...

 

El nem múló…

Írta: Királdi-Kovács István

.

A fák lassan ébrednek álmukból, a Tavaszt köszöntik,

a levegőt mandula és szilvafavirágok illatával elöntik.

A gesztenyefák még némák, pihennek, nehezen nyílnak,

hűen őrzik titkaikat, de annál szebbek, szerelemre hívnak.

.

De, hiába vártam, nem jöttél, fájt a lelkem nagyon,

kínok között éltem, sírtam nagyon sok hajnalon.

Gondolataim mégis percről, percre rád találtak,

ünneplőbe öltözött szívem, minden percben vártalak.

.

Lassan, nehezen telnek az évek, nem gyógyul a szív,

már nem nyújtom ki a kezem, pedig a lelkem még hív.

Nem igaz, hogy az idő gyógyít, az csak vékonyka lepel,

alatta élő, eleven a seb, ráborul, de semmit nem kezel.

.

Nem csitul az érzés, lelkem, mint a vihartól dúlt tenger,

Néha kérdezem magamtól, miből, mennyit bír az ember?

Miért jó űzni az elérhetetlen, miért jó a semmit fogni,

elkéstem, elment a vonat, már nincs mibe kapaszkodni.

.

A vonat régen nem jár, a peron romos, rozsdásak a sínek,

néha még kisétálok oda, de már nem tudom, minek.

Talán nem akarom lekésni azt, ami soha nem jön vissza,

de, itt, ezen a soron virágzik legszebben a gesztenyefa.

.

2025. 06. 18.

Tiszakécske.

Életpróba

 

Életpróba

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kopár sziklákat éget a könyörtelenül tűző Nap,

a szélesen elterülő nyáj, csak aszott kórót harap.

Árnyékot, zöldet, fát, bokrot csak néha-néha talál,

pedig érte körme kopik, oly nagy területet bejár.

.

Furcsa éden, itt porrá égnek sziklák, és a kövek,

mégis van föld, fény, kenyér, boldogság menet és jövet.

Hősiesen kitart, küzd az ember tisztelettel éli az életet,

s hálát ad mindenért, amit adtak neki az Istenek.

.

Vízért, fáért messze kell menni, jön a hosszúvágta,

két kanna vizet, fát, embert cipel a szamár háta.

Tandoor alján parázs izzik, kőedényben fő az étel,

friss kenyér sütéséhez az oldalából egy kis helyet bérel.

.

Estebédre készül a gazdagon zöldségelt, finom egytálétel,

Marhahús főtt benne csicseriborsóval és sárga lencsével.

Esteledik, már hazafelé zörög a nyáj csengője, kolompja,

tülekedik a jószág, nyugodt a pásztor, sosem volt goromba.

.

A nap lassan véget ér, a sütő tüze hamvad csendben,

melegét szívében őrzi az asszony, mélyen izzik benne.

Az állatok menedékeikben nyugodni tértek éjszakára,

valaki lopva, álmosító színeket festett az ég falára.

.

Itt, a föld, a fény, a kenyér és a kedvesség között.

megtalálták az életük értelmét, a mindenség fölött.

Étkezés előtt összeteszik kezüket, imát mond a család feje,

köszöni, hogy ma is kegyes volt hozzájuk az ő Istene.

.

2025. 06. 12.

Tiszakécske.

Megtérés

 

Megtérés

Írta: Királdi-Kovács István

.

Eltévelyedett, kemény szívben nem nyílik ajtó,

van bűn, mi soha meg nem bocsájtható.

De az idő hozhat őszinte bűnbánatot, vezeklést,

jöhet egy pillanat mi a szív falán nyit egy apró rést.

.

Nem érted mitől, de megmozdul a lelkiismeret,

fölkavart önmagadban az embert felismered.

Egy könnycsepp, betondzsungelben nőtt apró virág,

vagy Isten megbocsájtó, atyai figyelme vetődött le rád.

.

Érzed valami megtorpant, elindult valami más,

ezt kerested mindig, de nem volt útmutatás.

Kíváncsi lettél, mitől enyhült a nyomás, lazult a prés,

hogy enged át ennyi fényt egy aprócska rés.

.

Elindultál felé, mintha kérnék, kinyújtod kezed,

nem láttad, érezted, bátran, biztonsággal vezet.

Érzed a megbocsátást, befogadták a tékozló fiút,

nem csak hiszed, tudod, mindenből van ki út.

.

Eltévelyedett kemény szívedben melegség árad,

lelkeden nyílt apró rést, már ajtónyira tártad.

Befogadtad végre, ki sosem tagadott meg téged,

mert ő tudja, néha az ember rossz irányba téved.

.

2025. 06. 10.

Tiszakécske.

Lelkem ordítása

 

Lelkem ordítása

Írta: Királdi-Kovács István

.

Csendben, feszíti keblem a lelkem ordítása,

de nem enged a szenvedély a vágy szorítása.

Kitörni vágyik a tehetetlenség börtönéből,

hiába, nem kap már vad szerelmek öröméből.

.

Jólesne még egy kis kristálytiszta szerelem,

lehemperedni vadvirágok rejtette terepen.

Kihámozni egymást az éppen viselt kelméből,

bájitalt kóstolni az alig nyíló virág kelyhéből.

.

Szeretni, ahogy előtted s utánad még senkit,

pedig nem tudtunk a szerelemről semmit.

Azt éreztük, hogy valami jó, kellemes dolog,

hogy a szemünk tőle egyre jobban ragyog.

.

Hogy tudott kínozni, ha elmaradt egy találka,

aprócska volt ahhoz a világ összes fájdalma.

Mi történt?- ki tudja régen volt elmúlt már,

de mostanában az emlék valamiért visszajár.

.

Hajam fehérré fakult, szívem kihagy néha.

agyam is lassú, a tekintetem olykor méla.

A távolba néznek, keresnek ők, ketten,

vajon te hová lettél, s én hová lettem.

.

Kívül csend vesz körül, sötét, halálos csend,

de a mélyben lelkem ordít, valahol itt bent.

Az idő lassú de, már nem egyformák a napok,

újra emlékszem rád, pedig épp, hogy vagyok.

.

2025. 06. 02.

Tiszakécske.