Lelkem ordítása
Írta:
Királdi-Kovács István
.
Csendben, feszíti keblem a lelkem ordítása,
de nem enged a szenvedély
a vágy szorítása.
Kitörni vágyik a
tehetetlenség börtönéből,
hiába, nem kap már vad
szerelmek öröméből.
.
Jólesne még egy kis
kristálytiszta szerelem,
lehemperedni vadvirágok
rejtette terepen.
Kihámozni egymást az
éppen viselt kelméből,
bájitalt kóstolni az alig
nyíló virág kelyhéből.
.
Szeretni, ahogy előtted s
utánad még senkit,
pedig nem tudtunk a
szerelemről semmit.
Azt éreztük, hogy valami
jó, kellemes dolog,
hogy a szemünk tőle egyre
jobban ragyog.
.
Hogy tudott kínozni, ha
elmaradt egy találka,
aprócska volt ahhoz a
világ összes fájdalma.
Mi történt?- ki tudja
régen volt elmúlt már,
de mostanában az emlék
valamiért visszajár.
.
Hajam fehérré fakult,
szívem kihagy néha.
agyam is lassú, a
tekintetem olykor méla.
A távolba néznek,
keresnek ők, ketten,
vajon te hová lettél, s
én hová lettem.
.
Kívül csend vesz körül,
sötét, halálos csend,
de a mélyben lelkem
ordít, valahol itt bent.
Az idő lassú de, már nem
egyformák a napok,
újra emlékszem rád, pedig
épp, hogy vagyok.
.
2025. 06. 02.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése