A
Tanárnő
Írta: Királdi-Kovács István
A Nap, aranyló sugarai még egy
utolsót lubickolnak, a víztükrén mielőtt teljesen alábukna a látóhatáron. Kellemes
őszidő van. Nem éget a Nap, sugarai nem szúrják az ember bőrét, nem vakító a
fénye sem, inkább jólesően simogatnak, amint jóságos nagymama fáradt kezével
simítja unokája fejecskéjét! A tanárnő a parton egy kidőlt száraz fatörzsön ül
egy ideje, Ő a késő őszi napsütésben füröszti fáradt arcát! Jóleső érzés járja
át a lelkét, nyugodt és a tájban gyönyörködik! Szeret idejárni a tópartjára.
Ismer minden fát, bokrot és madarat. Ő itt, a tájhoz tartozik! Gyakran jön
sétálni, hol vázlatfüzet és rajzeszköz, hol meg kis jegyzetfüzet van nála. De
előfordul, hogy mindkettőt magával hozza táskájában. Szeret rajzolgatni, verset
írni. Legtöbbször a fatörzsön ül, és úgy dolgozik, de van egy pad is, amin
elidőzik, gondolataiba mélyedve vagy éppen rajzol, fest, verset ír! Most csak
ül és gondolkodik. Átgondolja az életét és az elkövetkezőnapok eseményeit. Ő a
jövőhéten elballag, azaz, búcsút vesz imádott iskolájától ahol negyvennégy évig
tanított. Úgy volt, ezt a tanévet végig viszi, de sajnos egészsége nem engedi a
további megpróbáltatásokat. Az igazgató úrral, aki harminc évvel ezelőtt nála
kezdte a tanulmányait, mint első osztályos, megegyezett, hogy nyugdíjba megy,
de szükség esetén szívesen bejön helyettesíteni. Már szürkült az idő, a nap
magára vette takaróját, hát szép lassan hazaindult ő is. Útközben szövögette
tovább terveit. Talán félórai sétára lakott a szeretett helytől. Hazaért könnyű
vacsorát evett és lefeküdt. Nehezen tudott elaludni, mint mostanában gyakran,
ezért is szokott későig sétálni. Eltervezte hogyan fog búcsút venni kollégáitól,
a tanulóktól és hogyan öleli magához szeretett iskoláját, nagyon nehéz volt a
szíve. Az épületet is nagyon szerette, a kollégáit, de a gyerekeket feltétel nélküli
odaadással imádta. Óráin csend volt, tudott bánni még a kissé elevenebb gyerekekkel
is. Halkszavúsága miatt figyelni kellett a nebulóknak, ha hallani akarták mit
ad le az órán. Szemei könnyesek lettek és úgy aludt el kicsit sírva!
Hétfő reggel, szokott módon és időben kelt,
föltette a kávéját, és míg lefőtt a zuhany alatt fölfrissítette magát.
Készített egy szendvicset és a kávéval együtt elfogyasztotta. Elindult az
iskolába. A nap szokásos módon telt, nagy szünetben megbeszélte az igazgatóval,
hogy szerdán délután négy órakor tartana egy kis búcsúzási vendéglátást a
tanáriban, melyre mindenkit meghív. Hazafelé bement egy cukrászdába, ahol
kiszállítást is vállalnak, süteményt rendelt, üdítőket, ásványvizet és pár üveg
pezsgőt!
Szerdán délután pontban négy órakor,
megérkezett az autó és egy terembe hordták a megrendelt árut.
Miután az
utolsó napközis gyerek is elhagyta az iskolát, kollégáival a terembe ment a
tanárnő. Könnyeivel küzdve megemlékezett arról a nyolc évről, amit iskolásként
ott töltött és a negyvennégy évről, amit tanárként ott dolgozott. Szabadkozva
átvette az ajándékait, és némi beszélgetések után egy óra múlva el is ment
mindenki.
Ő még
maradt, ahogy mondta szeretné magához ölelni az iskoláját, nem értették mire
gondol, de az igazgató úr megengedte neki. Az épületben már csak a biztonsági
őr volt éjszakára és Ő, a búcsúzó tanárnő! Nagy az épület, elsőtől nyolcadikig
járnak oda a gyerekek, hosszú folyosói vannak. Bár alsótagozatosokat tanított
folyamatosan, de matematikát nyolcadikig taníthatott képesítése alapján. És elindult a ballagása!
Minden
ablaknál megállt, megsimította az ablakkeretet és mondott valamit. Minden ajtón
bement, körbenézett pár kedves szót felírt a táblára a gyerekeknek üzenve.
Az
emeletre is felment, hiszen ott is tanított, ott is körbement minden termen.
Majd a lépcsőnél még visszafordult nagyot sóhajtott és könnyezve félhangosan köszönt
az üres folyosónak, viszontlátásra! Leballagott a lépcsőn bement a tanáriba
vette a táskáját könnyű kis kosztümkabátját és elindult haza, az ajtóból még
egyszer visszafordult és itt is köszönt még a folyosónak. Elköszönt az
éjjeliőrtől és hazament. Az ágyában még sírdogált egy kicsit, de elég fáradt
volt most ahhoz, hogy hamar elaludjon!
Reggel nem jelzett a rádió, nem
is kelt föl azonnal, kicsit lustálkodott, hiszen mától nyugdíjas! Mehet kedvenc
tópartjára, nagyokat sétálni, fotózni, rajzolni, szeretné a festészetet
mélyebben megismerni, és közben, ha olyan gondolatai lesznek, akkor azokat
papírra veti! De ha az idő olyan lesz, hogy végkép nem mehet, a partra, akkor
belátogat az iskolába, mert azt nem lehet csak úgy elhagyni, hiszen élete
jelentős részét ott töltötte! A tanárnő most igazán boldognak érezte magát!
2014. 10.
10.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése