Arctalanul

Arctalanul

Írta: Kovács István

A hatalmas teremben félhomály és békés, halk, egyhangú zümmögés uralkodott! Hosszú asztal sorok, sűrűn egymás mögött melyeken fekete téglalap alakú monitorok előtt szürkéskék szemekkel bámuló emberek ültek. Szemük szigorúan előre tekintett, meredten bámulva a képernyőt miközben kezük mintha villámok cikáznának az égen, úgy mozogtak a klaviatúrán. Senki nem tudta ki a szomszédja, van e családja (persze az már nem is lehetett). Reggel felébredtek, ittak valami sűrű zöld löttyöt, felszálltak a futó szalagra, amelyik a munkahelyük felé ment, ott leszállva fölmentek az irodáknak nevezett csarnokokba, ahol elfoglalták helyüket és estig semmi mást nem csináltak csak a gépük előtt ülve a képernyőn megjelenő információknak megfelelően gépeltek! Azt sem lehetett tudni ki volt férfi és ki a nő! A gépek uniformizáltra szabtak mindent és mindenkit. A beszéd szinte teljesen feledésbe ment. Ha volt még olyan konzervatív lélek, aki valakivel bármilyen kapcsolatot ápolt, mert a korábbi időkből a rokonságot még nem akarta teljesen föladni már szavak helyett ők is csak erre a célra kifejlesztett, kis ostoba figurákat küldözgettek egymásnak! Környezet szennyezésről már nem lehetett beszélni, nem voltak már füstölgő, port okádó gyárak. Rájöttek, hogy lehet a környezeti energiát használva élni és dolgozni. Megszűntek az ember művelte bányák. Már majdnem mindent robotok csináltak, de a veszélyes munkát minden képen! A túlnépesedés sem okozott már problémát, hiszen ismerkedni, udvarolni sem tudtak már. Egyrészt leszoktak róla, másrészt nem tudták már, hogy közülük ki milyen nemű! Ezek a dolgok már a gépekben voltak tárolva és a csekély mértékű szaporodást is a gépek döntötték el. A monitor előtt ülve a gép állandóan figyelte egészségi állapotukat, és választotta ki a szaporításra alkalmas egyedeket. A megtermékenyítésre alkalmas sejteket egy arra alkalmas helyen kivéve, lombikokban ment végbe a szaporodás, szigorú felügyelet mellett. A magzat növekedése is műanyában zajlott már, nem kellettek az anyák sem. A született gyermekek már korán kis kütyüket kaptak a kezükbe és egymásra sem nézve nyomogattak gombokat. Igaz még cél nélkül, de szokniuk kellett a gombnyomogatást, és el kellett terelni a figyelmet arról, hogy egymással kommunikáljanak. Ami nagymértékben sikerült is. Akinél nem érték el az egymásra nem figyelési módot, mert még a gének őriztek némi emberi vonásokat, azok mentek ki a földekre dolgozni, hogy előteremtsék a sűrű zöld lötty alapanyagát, mert ott volt néhány olyan termelési rész, amit még nem sikerült teljesen gépesíteni. Viszont a kommunikáció már itt is olyan fokon állt, hogy az egy helyiségben tartózkodók sem szavakkal érintkeztek, hanem a kis kütyüjük segítségével üzentek egymásnak, miközben fülükhöz a kütyükből vékonyka zsinóron valami dugóféle csatlakozott. Az emberi zsenialitásnak már olyan fokát érték el ahol már nem a gépek szolgálták és könnyítették meg az életet, hanem az emberek szolgáltak a gépeknek, parancsikonokkal, matricákkal jelezve mit akarnak velünk végrehajtatni.

A föld néhány eldugottabb sarkában még léteztek olyan ősemberek, akik alkalmanként használtak valamilyen szintű nyelvi kommunikációt, de többségében ők is csak valami SMS nevű dologgal értekeztek egymással, akkor is, ha egy helyiségben, egymás mellett ültek! Hogy ki volt fiú és ki lány, vagy kinek milyen arcvonásai voltak? Régen nem emlékezett rá már senki, hiszen arcképük helyén is valamilyen matrica díszelgett. Arctalanul élték életüket, a sűrű zöld löttyöt iszogatva, amiben benne volt minden vitamin, tápérték és gyógyszer ahhoz, hogy legalább hetvenéves koráig működjön zavartalanul az ember nevű kiszolgáló egység! Azután kapott egy adag altatót, ami biztosította számára az örök szendergést és az automata mikor érzékelte, hogy leállt a szív, kivitte a hamvasztóba!

2014-10-22

Tiszakécske