Férfibú

 

Férfibú

Írta: Királdi-Kovács István

 

Csend van, feszítő csend,

mintha ez volna a természetes rend,

kongó üres hordó, mit a pók is beszőtt,

csillagtalan sötétség, a hajnal előtt.

 

De a lélek mégis jajt kiált, háborog,

mint a részeg, bizonytalanul tántorog,

fékevesztett égitest, csillagközi térben,

úgy vágtat át az üres végtelenségen,

 

Hol nincs felelősség, erkölcsi norma,

és a becsület, a morál csak szitokszó volna.

Becstelenségport hint a világra,

természetes lett, nem nyílik senkinek a szája.

 

Férfibú, a tehetetlenség mértékegysége,

düh szorítja szívét, s mind a két kezét ökölbe,

szája keskeny, mintha nem is volna,

mert ha kinyitná, igen nagyot szólna.

 

Akkor talán szakadna az indulat, lazulna az ököl,

a görcsből enged a szív, magával nem pöröl,

vidám nevetéssé, lenne a csend,

mert az volna a természetes rend.

 

Férfibú? -de kérdezem, hol van a mersz?

Még keskenyebb a szád, nem felelsz.

Csend van, feszítő csend,

de hidd el nem ez a természetes rend.

 

2022. 07. 30.

Tiszakécske.