Másik dimenzió
Írta: Királdi-Kovács István
Temetésre kellett menni. Nem szeretem
az ilyen búcsút, (senki sem szereti), de néha van, akit mindenképpen el kell
kísérni ezen az úton. A pap olyan ismerős volt, de eleinte nem tudtam honnan.
Velem egyidősnek gondoltam, azonban az arca olyan fiatalos volt, szinte kölyökképű.
Ő is sokszor rám nézett a szertartás közben, gondoltam vagy Ő is ismerősnek
vél, vagy nagyon idegennek, ezért néz meg magának.
Mire a szertartás véget ért rájöttem ki
is Ő. Nem más, mint valamikori osztálytársam, Péter. Mikor kimondta, hogy „porból lettünk, porrá
leszünk” és elkezdték betemetni a sírt, azonnal felém indult. Megvártam, pedig
sietni akartam egyéb dolgomra.
-Szervusz. Megismersz?
-Jó napot, nyújtottam kezem, igen megismerem atyám!
-Ha megismersz, kérlek, ne szólíts atyámnak, nyugodtan mond a nevem.
-Rendben, szervusz, Péter!
Kezet ráztunk.
-Rég láttalak, hogy- hogy pap lettél? Hiszen akkor még egészen más
terveid voltak az iskolában. Sőt utáltad a hittant is, meg is szöktél, amikor
csak lehetett. Mindig a focit rúgtad, és az öreg atyát szoknyás embernek
hívtad.
-Tudod, változnak az emberek, ahogy múlik az idő. Volt olyan körülmény,
ami erre tendált. Anyám súlyos beteg volt, sokáig kórházban kezelték, ott
láttam az elesett embereknek milyen jó, hogy egy lelkész rájuk néz, és vigaszt
nyújt nekik. Főleg, akiket nem látogatott már senki.
Egyszer szóba elegyedtem az atyával, és
először civil követője lettem, felolvastam a kórtermekben. Később, mire leérettségiztem, rávett végezem
el a Teológiaképzést. Így lettem, és maradtam pap.
-Értem.
-Tudod, sok ember van, aki magára marad idős korára, akire senki nem
nyit ajtót, és örül nekünk akkor is, ha soha nem hitt Isten létezésében.
-Bevallom neked, én is sokszor kételkedem. Amennyi rosszat át kell élni,
akár egyénileg, akár a nagy közösségnek, ezt nem volna szabad tűrnie, ha
létezik.
-Ez már olyan messzire vezet, hogy csak akkor tudom elmagyarázni, ha nem
sietsz, és vendégem leszel ma délután, esetleg a parókián vacsorázol velem.
-Köszönöm az invitálást, sajnos nagyon sietek, már így is elkéstem
valahonnan, ahol várnak.
-Kár sietni bárhová is. A végzet elől nincs menekvés. Előbb utóbb
mindenkit elér, meghalunk és porrá leszünk mindannyian.
-Kedves Péter! Nem akarok veled gúnyolódni, tudom, porrá leszünk, vagy
hamuvá, attól függően, hogy temetnek, vagy hamvasztanak. De, hogy porból
lettünk azt erősen kétlem.
- Miért is?
- Azért mert ha valóban porból gyúrta az első embereket a teremtő, az
addig igaz, míg lelket nem lehelt beléjük. Onnantól, már biológiai lények, és
másként szaporodnak, akár növényekről akár más, magasabb rendű élőlényről
beszélünk. Egyébként, nyugodj meg, én soha nem halok meg!
Kicsit megütközve nézett rám. Ezt meg,
hogy kell értenem?
-Péter, ha eljön az idő, és ezen a földön elértem mindent, ami megadatik,
akkor nem meghalok, hanem egyszerűen átlépek egy másik dimenzióba. És, hogy a
testemmel mi történik, cseppet sem érdekel.
Csodálkozva nézett rám, hirtelen meg
sem tudott szólalni. Tanácstalanságát kihasználva gyorsan elköszöntem, és
mentem a dolgomra.
2019. március 5.
Tiszakécske
