Egy perc otthon

 

Egy perc otthon

Írta: Királdi-Kovács István

 

Emlékképek hosszú sora, torlódik bennem,

mint egy utca hossza. Haza kéne mennem,

vonatra szállni, zötykölődni a hosszú úton,

hegyek, völgyek között kígyózó vonaton.

 

Míg a vonat pöfékelve kormot, füstöt lehel,

gyönyörködöm a tájban, mely nem fut el.

Nem fut el, szelíden mutatja magát,

rácsodálkozom alig látok változást.

 

Aratott búzamezők, a bálák körök lettek,

csak véletlen akadnak régi téglatestek,

a mezőn Ősi Állat, szürkemarha legel,

divatja van, nem baj, ha nem is tejel.

 

A túloldalon méltósággal tarkaerdő vonul,

ezernyi fa faj, ezerszínű lombja hull.

Ősz van, a Nap még erősen ontja melegét,

de már érezzük a közelgő Tél leheletét.

 

Feltűnik a mindennél ismerősebb táj,

megremeg, nagyot dobban a szív, szinte fáj,

előbb a kis patak, majd a kertek, és a házak,

s a házakon túl a hegy, hol ismertem a fákat.

 

Egy apró, viharverte állomás, a vonat megáll,

megérkeztem. Egy tékozló lélek végre haza talál,

csak pár lépés az az utca, a végén látszik a ház,

már régen nem a miénk, mégis csitul a láz.

 

Sétálok az utcán, jóérzés a nyugalom, a béke,

hogy innen indult az életem hálát adok érte.

 

2022. 09. 08.

Tiszakécske.