A nap embere

 

A nap embere

Írta: Királdi-Kovács István

.

Álldogál a hóban egy fa alatt,

füléig lehúzva egy vaskalap.

Vöröslik a hidegtől a hosszú orra,

pont olyan, mintha répából volna.

Fehér kabátján a gomb fekete,

hogy hasonlít rá mind a két szeme.

Egy vesszőseprűt merengve támogat,

gondolkodik hová is seperje a havat.

Mert hiába néz erre, arra,

a tájat mindenütt hó takarja.

Havas a házon a tető,

havas a rét, a madáretető.

Nem is marad más választása,

türelmesen áll a kikeletre várva.

Rá ér búsulni, ha talpát hóvirág csiklandozza,

s kalapját félre csapja a tavaszi Nap sugara.

Répaorrát elrágja egy nyúlfi,

ráér ő majd akkor búslakodni.

.

2026. 01. 12.

Tiszakécske.

acélszikrák 46.

 

acélszikrák 46.

.

Hangulat fölött

Írta: Királdi-Kovács István

.

Arcok, vágyódva, vagy lemondóan,

szemek csillogva, vagy opálosan,

száj hol le, hol felgörbülve,

nem számít, csak fogd a kezem,

érezzem, itt vagy velem,

hogy fontos vagyok neked,

s te fontos vagy nekem!

.

2026. 01. 12.

Tiszakécske.

Hó és lámpafény

 

Hó és lámpafény

Írta Királdi-Kovács István

.

Halott madárként hull ránk a szürke alkony,

hópaplant terítve sötét felhők vonulnak át,

Jeges ujjával szél érint meg arcokat, kezeket,

hűvös, markába szorítva, fogja a forró szíveket.

.

Az utcalámpák opálos, remegő sárga fénykörök,

úsznak a sűrű, nagy pelyhekben hulló hó között.

Az alkony köpenyébe kapaszkodva függenek az égről,

mintha félnének a magányos, hideg, sötétségtől.

.

A sűrűn hulló hó zajt csapva kavarog a széllel,

néhány ember célja felé tartva, sietve lépdel.

Mélyen gallérba burkolózva, párát lehelnek,

ha megérkeznek, örülnek egy csöppnyi melegnek.

.

Teljes a káosz, zavart, megrendült a világ.

Hmm télen esik a hó? Régen látott ilyen csodát.

Nagy a tanácstalanság, ám otthon a szoba meleg,

ablak mögül nézve csodásabb e hóförgeteg.

.

Halott madárként hullt ránk a szürke alkony,

magányosan állok a sötét, huzatos gangon.

Nézem, él, mozog, játszik a hó és a lámpafénye.

a szürkeségben, hogy ragyog makulátlan fehérsége.

.

2026. 01. 07.

Tiszakécske.

Úton vagyok

 

Úton vagyok

Írta: Királdi-Kovács István

.

A legrövidebb nap, hosszú sötét éjszaka,

forduljunk a fényfelé ez az ég szava.

Elérkezett a reggel, az éj kiadta hosszú sóhaját,

mitől szeplőtelen fehérré változott a világ.

.

A föld hallgatott, a mai nap nem rohanásra való,

téli üzemmódban türelmesebbnek kell lenni.

Az új, hosszabb nap sápadt fénye pihen a házfalon,

felhúzom a redőnyt, a szobába lép az ablakon.

.

Csendesen kezdődött a reggel, mutatott némi karmokat,

kiléptem és hideg, fájó érintéssel simította végig arcomat.

Nehéz volt a levegő, szapora lélegzettel párát leheltem,

halkan roppanó hó, visszhangozta lassú léptemet.

.

Úton vagyok!

.

Ballagok, lelkemben a világról sok kétség kereng,

de hitem visz a fényfelé, a távolban világosság dereng.

Kinek kell sötét, ha ragyoghat fény, ezt kérdezem.

Úton vagyok, talán egyszer, valamikor megérkezem.

.

2025. 12. 23.

Tiszakécske.

Volt egy románc

 

Volt egy románc

Írta: Királdi-Kovács István

.

Égre törő hegyek, gigászi fenyvesek,

amilyen nagyok, oly szelíden csendesek.

Csak a szél susog, ha lombjai között jár,

vagy éppen dalt zeng benne néhány madár.

.

Napfény bujkál a kusza ágak között,

a fák alá templomi nyugalom költözött.

Zárkózott szív és lélek otthont keres benne,

vagy legalább önmagával nézne szembe.

.

Miért válnak el utak ott, hol mély a szerelem,

forrón öleltük egymást erdőben, virágzó réteken.

A fájdalom még ma is szedi a vámot,

ebből az útvesztőből, vajon ki hogy találok?

.

Emléked ma is él, elraktároztalak magamban,

kereslek szüntelen hol a földön, hol a csillagokban.

Akit keresek, remélem, egyszer még megtalálom,

vagy ha nem, legalább magamat tisztán látom.

.

Kicsi, de gyors patak csörgedez a tisztás mellett,

egykor itt vallottunk egymásnak örök szerelmet.

Az örökké, oly hamar múlt el, észre sem vettük,

az ifjúság nem örök, az idő elrohant felettünk.

.

2025. 12. 19.

Tiszakécske.

Álomutak

 

Álomutak

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mikor hosszabbak lesznek az árnyak, elsötétül az ég,

a hosszúnap nyugovóra tér, fáradtan hunyja le szemét,

a csendes éjszakában elszökik, titkos ösvényeken jár,

az elmére egy különös, teljesen másvilág béli séta vár.

.

Ki pihenni tér, mert reá az álom bódulata csepeg,

lehunyt szemei mögött oly sok megfejthetetlen kép lebeg.

A lélek, nem tudni, milyen utakon, milyen világba téved,

hogy el, az álmok mezején milyen képeken réved.

.

Mélyen alszik, viaskodik, vagy fájó élményeket él át,

nyugodtan jár, vagy remegve rángatja a szem héját?

Ön magával harcol, netán démonokat kerget,

Vagy tündérek között keresi a legszebb szerelmet?

.

Mikor az éj fekete ködéből új hajnal, egy más nap kél,

az elme titokzatos útjáról önmagához visszatér.

Az éji vándorlásra valami jótékony lepel borul,

s bármilyen volt is az álom, helyére valami más nyomul.

.

Míg szörcsög a kávé, a gondolat már más úton szalad,

szorítod a forró csészét, hogy kicsit még jól érezd magad.

Az álmoknak már helye nincs, hirtelen más utak várnak,

az elmének éjjel van, szabad jegye, akkor indul az önálló járat.

.

2025. 12. 17.

Tiszakécske.

 

Esőcseppek

 

Esőcseppek

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kövér esőcseppek halkan kopogva táncolnak az ablakon,

majd apró patakként folynak le az üvegen és a házfalon.

A természet, a szomjazó föld mohón issza az éltető égi nedűt,

tőle alant, s itt fenn az élet új reménye, megmozdul mindenütt.

.

Lemosta a port, kékebb lett az ég, tiszta, friss élettel telt a levegő,

hiába a télbehajló idő, új, régen érzett illatot lehel az erdő, a mező.

Nagyot kortyol minden szomjazó, a víz nem érkezik tócsába gyűlni,

talán csak a betondzsungel az, ahol nem tud szépen elvegyülni.

.

Már majdnem december közepén járunk, nem hidegek a cseppek,

szeretem az esőt, kiállok, felnézek és arcomon is patakok erednek.

Lefolyik a nyakamon, be az ingem alá, ott csiklandja bőröm,

régen éreztem ilyet, s hogy megfázhatok, azzal most nem törődöm.

.

Érzem a cseppek érintését, a víz lágy selymének puhaságát, erejét,

mellyel életet ad, épít, olykor rombol, magából kikelve tombol.

Néhány csepp számba hull, ízlelem, ez lehet a mennyei manna,

annak a szomjazó testnek, mely végre most befogadja.

.

Az eső egyre hull, csepp cseppet, az apró patak patakot ér,

a párkányról, már folyamként szalad, míg céljához ér.

és a föld hálát mutat, az égnek minden cseppér mi reá hull,

mert nyomában mi félig holt, felfrissül, kizöldül, virágba borul.

.

2025. 12. 10.

Tiszakécske.