Úton vagyok

 

Úton vagyok

Írta: Királdi-Kovács István

.

A legrövidebb nap, hosszú sötét éjszaka,

forduljunk a fényfelé ez az ég szava.

Elérkezett a reggel, az éj kiadta hosszú sóhaját,

mitől szeplőtelen fehérré változott a világ.

.

A föld hallgatott, a mai nap nem rohanásra való,

téli üzemmódban türelmesebbnek kell lenni.

Az új, hosszabb nap sápadt fénye pihen a házfalon,

felhúzom a redőnyt, a szobába lép az ablakon.

.

Csendesen kezdődött a reggel, mutatott némi karmokat,

kiléptem és hideg, fájó érintéssel simította végig arcomat.

Nehéz volt a levegő, szapora lélegzettel párát leheltem,

halkan roppanó hó, visszhangozta lassú léptemet.

.

Úton vagyok!

.

Ballagok, lelkemben a világról sok kétség kereng,

de hitem visz a fényfelé, a távolban világosság dereng.

Kinek kell sötét, ha ragyoghat fény, ezt kérdezem.

Úton vagyok, talán egyszer, valamikor megérkezem.

.

2025. 12. 23.

Tiszakécske.

Volt egy románc

 

Volt egy románc

Írta: Királdi-Kovács István

.

Égre törő hegyek, gigászi fenyvesek,

amilyen nagyok, oly szelíden csendesek.

Csak a szél susog, ha lombjai között jár,

vagy éppen dalt zeng benne néhány madár.

.

Napfény bujkál a kusza ágak között,

a fák alá templomi nyugalom költözött.

Zárkózott szív és lélek otthont keres benne,

vagy legalább önmagával nézne szembe.

.

Miért válnak el utak ott, hol mély a szerelem,

forrón öleltük egymást erdőben, virágzó réteken.

A fájdalom még ma is szedi a vámot,

ebből az útvesztőből, vajon ki hogy találok?

.

Emléked ma is él, elraktároztalak magamban,

kereslek szüntelen hol a földön, hol a csillagokban.

Akit keresek, remélem, egyszer még megtalálom,

vagy ha nem, legalább magamat tisztán látom.

.

Kicsi, de gyors patak csörgedez a tisztás mellett,

egykor itt vallottunk egymásnak örök szerelmet.

Az örökké, oly hamar múlt el, észre sem vettük,

az ifjúság nem örök, az idő elrohant felettünk.

.

2025. 12. 19.

Tiszakécske.

Álomutak

 

Álomutak

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mikor hosszabbak lesznek az árnyak, elsötétül az ég,

a hosszúnap nyugovóra tér, fáradtan hunyja le szemét,

a csendes éjszakában elszökik, titkos ösvényeken jár,

az elmére egy különös, teljesen másvilág béli séta vár.

.

Ki pihenni tér, mert reá az álom bódulata csepeg,

lehunyt szemei mögött oly sok megfejthetetlen kép lebeg.

A lélek, nem tudni, milyen utakon, milyen világba téved,

hogy el, az álmok mezején milyen képeken réved.

.

Mélyen alszik, viaskodik, vagy fájó élményeket él át,

nyugodtan jár, vagy remegve rángatja a szem héját?

Ön magával harcol, netán démonokat kerget,

Vagy tündérek között keresi a legszebb szerelmet?

.

Mikor az éj fekete ködéből új hajnal, egy más nap kél,

az elme titokzatos útjáról önmagához visszatér.

Az éji vándorlásra valami jótékony lepel borul,

s bármilyen volt is az álom, helyére valami más nyomul.

.

Míg szörcsög a kávé, a gondolat már más úton szalad,

szorítod a forró csészét, hogy kicsit még jól érezd magad.

Az álmoknak már helye nincs, hirtelen más utak várnak,

az elmének éjjel van, szabad jegye, akkor indul az önálló járat.

.

2025. 12. 17.

Tiszakécske.

 

Esőcseppek

 

Esőcseppek

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kövér esőcseppek halkan kopogva táncolnak az ablakon,

majd apró patakként folynak le az üvegen és a házfalon.

A természet, a szomjazó föld mohón issza az éltető égi nedűt,

tőle alant, s itt fenn az élet új reménye, megmozdul mindenütt.

.

Lemosta a port, kékebb lett az ég, tiszta, friss élettel telt a levegő,

hiába a télbehajló idő, új, régen érzett illatot lehel az erdő, a mező.

Nagyot kortyol minden szomjazó, a víz nem érkezik tócsába gyűlni,

talán csak a betondzsungel az, ahol nem tud szépen elvegyülni.

.

Már majdnem december közepén járunk, nem hidegek a cseppek,

szeretem az esőt, kiállok, felnézek és arcomon is patakok erednek.

Lefolyik a nyakamon, be az ingem alá, ott csiklandja bőröm,

régen éreztem ilyet, s hogy megfázhatok, azzal most nem törődöm.

.

Érzem a cseppek érintését, a víz lágy selymének puhaságát, erejét,

mellyel életet ad, épít, olykor rombol, magából kikelve tombol.

Néhány csepp számba hull, ízlelem, ez lehet a mennyei manna,

annak a szomjazó testnek, mely végre most befogadja.

.

Az eső egyre hull, csepp cseppet, az apró patak patakot ér,

a párkányról, már folyamként szalad, míg céljához ér.

és a föld hálát mutat, az égnek minden cseppér mi reá hull,

mert nyomában mi félig holt, felfrissül, kizöldül, virágba borul.

.

2025. 12. 10.

Tiszakécske.

Szelep

 

Szelep

Írta: Királdi-Kovács István

.

Csurran a pohár,

feszülnek az idegek,

csattannak a szavak.

.

Könnyes, villámló szem,

remegő, fuldokló hang,

az indulat még korlátok között van.

.

Forrong a mély, ereje feszít,

a felszín repedezik,

kitörni készül a harag.

.

Már füstölög, epét lövell,

a pusztító tűz még nem tört fel,

várakozik, erőt gyűjt, tarja magát.

.

Nehezen, de még tartja magát!

Pár nagy levegő, kis duzzogás,

elült a vihar, csend, és béke van.

.

2025. 12. 09.

Tiszakécske.

 

Zsúfoltan

 

Zsúfoltan

Írta: Királdi-Kovács István

.

Zsúfolttá vált életünkben nehezen találunk békét,

mintha elfelejtettük volna a barátság jelentését.

Nehéz a lélegzet, túl sok a keserv, a bánat,

találgatjuk, - vajon Isten most merre járhat?

.

Vágyainkba kétségek keverednek, elménk összezavart,

figyelmünk elterelt, gondolataink tiportak, érzékünk felkavart.

Zsúfoltan ömlik felénk, mit nyelni kéne, de nem akarunk,

kiköpni sem tudjuk, s tőle lassan már megfulladunk.

.

Keressük a csendet, a megbékélés tiszta útját,

ki égre néz, ki magába száll, onnan várja megnyugvását.

Mert az ember küzd, nehéz, de azért föl-föl emeli fejét,

körbe tekint, igazodni próbál, útvesztőben keresi helyét.

.

Zsúfolt az életünk, kéne már egy kis csend, szabad lélegzet,

elnémítani a harciriadót, eltüntetni minden árnyékot, félelmet.

Ha ránk talál végre a perc, felcsillanni látjuk a reményt,

hálát adunk, ha jó irányba tereli a világot, az életünket.

.

Koncentrál, határozottságot mutat, legalább magának,

ateista lélekkel tűnődik, zavarja-e Istent? Van e helye imának?

Mert, ha minden elveszni látszik, kihez is fordulhatna máshoz,

csak egyedül a bárkit meghallgató, mindenek forrásához.

.

2025. 11. 27.

Tiszakécske.

Hálás szívvel

 

Hálás szívvel

Írta: Királdi-Kovács István

.

Sűrű, reggeli ködben apró pelyhekben hull a hó,

a puha álomszerű fátyol alatt csend honol.

Gyermeki csodálattal nézem a természet szépségét,

Lassan, meghatódva veszek levegőt, a pillanat időtlennek tűnik.

.

A természet átöltözött, zöldből sárgára és vörösre váltott,

de az élet így is szép, áramlik belőle az erő, a kedvesség.

Tegnap még vadon termő gyümölcsöket érlelt a kései napsugár,

melynek láttán a szívek örömmel és hálával teltek.

.

Az emberek vidám csevellyel gyűjtötték a természet ízeit.

A hegy felöl hirtelen érkező fuvallat rázza, csörgeti az ágakat.

Elsöpri a ködöt, keringőt táncolni kéri a hulló hópelyheket,

s innen-onnan még letép néhány, lazán kötődő falevelet.

.

Fehér hóköpenyt borít a tájra a bőven áramló sarki szél,

régen látott világot, más élményeket tartogat a tél.

A hó sűrűbben, nagyobb pelyhekben imbolyogva hull tovább,

a szürke felhőtakaró nem nyílik meg és nem is áll odább.

.

Előttem a kutya tüsszög, beleszagolt, hát hó ment az orrába,

újdonság volt neki is, nem látott még ilyet szegény pára.

Majd megugatta, belehemperedett, farkával seperte,

ellágyultan néztem, mint egy gyermeknek, oly nagy az öröme.

.

2025. 11. 23.

Tiszakécske.