Egy novemberi nap

 

Egy novemberi nap

Írta: Királdi-Kovács István

.

A hajnal, enyhén ködös lehelettel köszönt,

mint novemberi harmat terül el a tájon.

Most még tapintatoson, hogy senkinek ne fájjon.

Nem mar arcomba, csak elkísér, velem jön.

.

A kelő Nap felszívja a ködöt, még van ereje,

a nyárinak tűnő égbolt tisztán ragyog felette.

Lelassult, lomha az idő, vánszorogva telik,

mégis hamar itt az este, minden lecsendesedik.

.

Lágy szellő lebben, halk búcsú dalt fuvoláz,

a levelek táncolva hullnak, pőrére vetkeznek, fák.

Gyengéden terítenek színes szőnyeget, a földre.

a velük hulló magból kél az új élet reménye.

.

Estére beszürkül az ég, nyúlós vízpermetet szitál,

itt-ott a házak kéménye, halvány füstcsíkot pipál.

Utcalámpák, mint kik félnek, szégyenlősen pillognak,

ma hiába várunk égi fényt, ők ma nem csillognak.

.

Pedig valahol messze fenn, hol az égieket véljük,

ott, mint díszes bálteremben ragyoghat a fényük.

Este van, sétálva koptatom az utca, sikamlós kövét,

már eb sem vakkant, vackára űzte a hűvös sötét.

.

2025. 11. 13.

Tiszakécske.

Őszi varázslat

 

Őszi varázslat

Írta: Királdi-Kovács István

.

Vetkőzik az erdő, színes levelek hullnak,

újra itt az ősz, a napok csendben múlnak.

Egy apró láng sercegve, imbolyogva pislákol,

melegség járja át a szobát, szívem is lángol.

.

Minden mozdulatlan,

mintha megállt volna a mindig rohanó idő,

hogy megízlelhessek egy ajándék pillanatot,

annak csendjét, édességét, a varázslatot.

.

A Nap lemenőben, borostyánszínűre festette az eget,

valami furcsa érzés eltalált, túlcsordította a szívemet.

Hálát adok a napért, a nyugodt pillanatért, hogy

nincs semmi baj. Köszönöm a mindig óvó figyelmedet.

.

Mozdul a levegő, lágy szellő suhan a fák között.

láthatatlan réseken át a szobába is beszökött.

A szoba édes csendjében a percek lassan múlnak,

Újra itt az ősz, és a színes levelek egyre csak hullnak.

.

2025. 11. 10.

Tiszakécske.

 

Őszi virágok

 

Őszi virágok

Írta: Királdi-Kovács István

.

A dombról alá furakodott az ősz,

rőt haját itt rázza a házak között a szél,

hideg, bús hajnali nótát dúdol halkan,

s önmagát nézi az esőtől csillanó avarban.

.

Belebámul a lágyan fodrozódó tó tükrébe,

az égtől kapott szomorú, sötétszürkébe.

El is fordul hamar, a kerteket vizslatja,

ott az őszi virágokat élteti nem rég hullott harmatja.

.

Itt-ott még pompázik a kert, erdőszél és mező,

kasvirág, őszirózsa, krizantémok, és tűzeső.

A gyepűrózsán* másod virág nyitja kései szirmát,

megtévesztette a Nap, nem alussza még téliálmát.

.

Hunyorok, cickafarkak, Japán szellőrózsa bólogatnak,

Varjúhájjal, üdvözlik a reggelt, együtt intenek a Napnak,

mely éppen két felhőpaplan között kelt fel.

Csend van, fura, bántó csend, az ember hiába fülel.

.

Elmentek a madarak, nem zsibognak bogarak és méhek,

mintha lassabban, bágyadtabban indulna az élet.

De a virágok éppen úgy pompáznak, mint a Tavasziak,

csak nem ontják oly harsányan az illatukat.

.

2025. 10. 16.

Tiszakécske.

.

*Gyepűrózsa = vadrózsa, csipkerózsa

Belső csönd

 

Belső csönd

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mint a bizonyos hajós, ki átvisz a túlsó partra,

olyan a csönd, mikor belehasít a külső zajba.

Elvisz, valahová messze, beleolvad a zsigerekbe,

s a szomjazott nyugalom éltetőn árad szét a testbe.

.

Ahogy a nyugodt víz hullámai, úgy ring a lélek,

kinn hiába dühöng ádáz csatazaj, még sem félek.

Bátorságom a törhetetlen csönd adta nyugalom,

a „megfoghatatlan” kegyelmét érzem magamon.

.

Olyan, mintha valami őrizne, vigyáz rám, figyel,

körülvesz, simogat, gyöngéden magához ölel.

Ahogy zord tél után, tavaszodik nyílnak a virágok,

a békesség csöndjében másként látom a világot.

.

2025. 10. 04.

Tiszakécske

Világjáró

 

Világjáró

Írta: Királdi-Kovács István

.

Világok vándora, nyughatatlan ember,

hol a hegyek csábítják, hol a tenger.

Elméjében, vágyai között folyton kutat,

nyugta nincs, örökön-örökké keresi az utat.

.

Felhők között repülne a madarakkal,

a tengerben versenyt úszna a halakkal.

Toronyszobából nézné, mi terül el alant,

virágillatos réten szólna kezében a lant.

.

Barangolna hegyen, völgyön, patakparton,

aprófalvak ódon utcáin, megpihenve minden sarkon.

Sivatag homokjában is megízlelné a Napot,

ahogy haragosan tajtékzó tengerben a habot.

.

Kipróbálna mindent, amit Isten ege alatt lehet,

mert a szoba az fogság, nem ad kellő életteret.

Fújja a szél, simogassa, cibálja a haját,

vessen hullámot a tenger, a fű, akkor érzi jól magát.

.

2025. 10. 02.

Tiszakécske.

Kép: Hainrichffy Kata

Az idő egy szám

 

Az idő egy szám

Írta: Királdi-Kovács István

.

Volt rá hetven évem hogy elfogjam,

de ő ment tovább az útján, csak ment.

Ment, ahogy keringő, körbe a teremben,

önmaga körül is forogva szüntelen.

.

Nem sietett, nem várt, csak ment előre,

kevés volt, mindig csak kicsi hiányzott belőle.

Pillanatnyi, ölelésnyi, kézfogásnyi, csóknyi,

gondolatnyi. Ő halad nem lehet rajta lógni.

.

Kitudja mikor, honnan indult, hová ér,

csak kisebb-nagyobb szám, valamit mér.

Valami távoli, meg és fel nem fogható,

súlya nincs, múlása mégis nyomasztó.

.

Hogy volt, látom a tükörben, testemben érzem,

Hogy lesz, ott ragyog az unokám szemében,

Az idő halad új távlatok, járatlan utak felé visz,

a Nap újra felkel, s a Tavasz virágokat nyit.

.

2025. 09. 07.

Tiszakécske.

Nehéz idők

 

Nehéz idők

Írta: Királdi-Kovács István

.

Hol világos, hol sötétebb szürkén háborog az ég,

itt-ott fehér foltok villannak, de sehol nem kék.

Mint tompa fényű szemek, melyben nincs béke, nyugalom,

nem tudni hol, miért hever elérhetetlenül parlagon.

.

Hogy hiányzik a sok szín, a nyugalom, a béke,

fehér, zöld, vörös, sárga, mind belehajlik a kékbe.

Lám, a szivárvány ívébe a kevertszín is belefér,

mert a természet nem fekete és nem is fehér.

.

Tiszta fehér nincs más, csak a frissen hullott hó,

igazi fekete is csak kéményben látható.

Nézem az emberi arcokat, mily változatos a kép,

sima, ráncos, színük változó, s mégis mind milyen szép.

.

A szemük valami más, már régen nem úgy ragyog,

ahogy sötét égen a messziről ide fénylő csillagok.

A szívük is kemény, de hiszem él még bennük a remény,

Talán nincs veszve minden, lesz gyógyír a lélek sebén.

.

2025. 09. 03.

Tiszakécske.