Jő a tél

 

Jő a tél

Írta: Királdi-Kovács István

.

Jő, a tél ránk küldi szelek hadát,

dér és zúzmara hűti le az éjszakát.

Ablakon redőnyt ráz, jégvirágot nyit,

talán valahonnan egy kis havat is kerít.

.

A hó majd őrülten kavarogva száll,

hideg csendben csak a szél muzsikál.

Léptünk alatt a hó ropogva, csikorog,

de alatta mélyen a Tavasz kuporog.

.

Kandalló előtt hintaszék billeg,

könyvvel a kezében valaki pilled.

Virágokról, madarakról szólna álma,

ha szét nem tépné a szél okozta lárma.

.

Kell a tél, hogy kerek legyen a világ,

Tavasszal újra és újra nyílhasson virág.

Az ember is pihen, alvással tölti az éjszakát,

és másnap új erővel köszönti a nap hajnalát.

.

2024. 10. 21.

Tiszakécske.

Mikor bánt a világ

 

Mikor bánt a világ

Írta: Királdi-Kovács István

 

Elvonulva, kicsit magammal akarok lenni,

életem színes mozaikdarabkáit összeszedni,

megismerni, átlátni a bennem rejtőző világot,

kitépni lelkemből, minden apró tüskét, szilánkot.

 

Kicsit visszanézni a múltba, hogy lássam a jelent,

csillagokat kérdezni, hogy a jövő vajon mit jelent,

csak úgy elmondani néhány imát magamban,

átgondolni mit rejtettek el az ősök e szavakban.

 

A változó világ sokszínű, nem fekete és fehér,

vajon miért szorul ökölbe imára összetett tenyér,

hisz oly szép, és oly sok az, ami elfér benne,

miért teríti be mégis a gyarlóság szennye?

 

Ősz van, képzeletem a rozsduló erdő útjait rója,

olyan ez, mint hánykódó hajónak a jelző Bólya.

Mikor bánt a világ, oda viszem testem, lelkem,

s ő tisztán, megnyugtatva  adja vissza, nekem.

 

Kigyomláltunk minden tüskét és szilánkot,

szeretem, újra magamhoz ölelem a világot,

most nem látszik más csak virág és fény,

hull a levél, szárad a fű, de alatta sarjad a remény.

 

2024. 10. 14.

Tiszakécske.

Lány a hegyi legelőn

 

Lány a hegyi legelőn

Írta: Királdi-Kovács István

.

Szikla kövön ül a lány, nézi a tájat,

a lent pihenő, kecske és birkanyájat.

Nem zenél kolompja, csengője,

most van a jószág déli pihenője.

.

Kutyája is elnyúlt, hosszan lóg a nyelve,

de vigyázza a rendet fürkésző tekintete.

Most a gazdára sem figyel, minek is tenné,

ha parancsa lenne, halk füttye jelezné.

.

Arcán pír, huncut mosoly a szemében,

ki tudja merre, mi, vagy ki jár az eszében.

Csillogó szemmel felnéz az égre,

messze az otthon, itt az idő indulni kéne.

.

Ahogy feláll, kutyája fürgén mozdul,

vakkant kettőt s a nyáj haza útnak indul.

Legelészve ballagnak meg-megállva,

alkonyatra haza is érnek, a karámba.

.

Vájúból hosszúkortyokban nyelik a vizet,

majd megfejik őket serény, dolgos kezek.

A lánynak sincs még nyugodalma,

hordja a habos nedűt egy hatalmas kondérba.

.

Hogy sajt legyen, belőle még beoltja a tejet,

csak utána térnyugovóra, hajt álomra fejet.

Álmában mosolyog, szeme rebben,

ki tudja miről álmodhat a sötét csendben.

.

2024. 09. 26.

Tiszakécske.

Néma lázadás

 

Néma lázadás

Írta: Királdi-Kovács István

.

Sok minden nem voltam, nem vagyok,

talán fura, méla bohóc még lehetek.

Arcom, szemem régóta nem ragyog,

sokszor könnyezve, kényszerből nevetek.

.

Pedig a bohócnak nevettetni kéne,

erre utal széles, festett piros szája.

Mégis szomorúság ül fénytelen szemébe,

a gömb sem rejti el, mit feltett az orrára.

.

Ha nincs kedve színpadra menni, csak ül,

ő a hős, aki némán lázadni mer, pedig fél.

Menjen, ne menjen, néha kinéz a függöny mögűl,

ám dörren a porondmester:  Menj! -nevettessél.

.

És a bohóc megy, nagyokat lép a zenére,

integetve nevet, pedig belül zokog a lelke.

A közönség tapsol, neki könny szökik szemébe,

de kit érdekel, hogy szíve búval, bánattal telve.

.

A bohóc tükör, benne az élet fonákját látod,

míg te felszabadultan, hahotázva nevetsz,

Mert jól érezted magad nyugodt lesz az álmod,

Ő sír, mert tudja, holnapra mindent elfeledsz.

.

Holnap ti lesztek bohócok, jelmez nélkül, sírva,

tapsolni nem fog senki, a porond mester dörög,

Tükörbe nem nézitek, mi van arcotokra írva,

pedig belül gyűlik a harag, ma még némán hörög…

.

2024. 09. 18.

Tiszakécske

Belső mosoly

 

Belső mosoly

Írta: Királdi-Kovács István

.

Valahová távolba révedsz,

valami szép jut eszedbe,

ami megsimítja lelked,

és e jóleső érzés, szétterül benned.

.

Elégedett mosollyal nézel az égre,

arcod füröszti az aranyló Nap fénye.

Egyen súly és béke van benned,

Sugárzik rólad, mosolyog a lelked.

.

2024. 06. 28.

Tiszakécske.

Egy csendes sóhaj

 

Egy csendes sóhaj

Írta: Királdi-Kovács István

.

A halál nem fáj, az élet fáj,

szövetek, idegek, ha betegség rág.

A test küzd, ha égeti gyilkos láz,

vagy lelket követelő hideg ráz.

.

Ha görcs köt gúzsba minden erőt,

szorul a mell, elfogy a levegő,

Fejed szétfeszíti a nyomás,

ordítanál, de hangod suttogás.

.

Hol Istent, hol anyádat kéred,

segítsen, váltsa meg szenvedésed.

Fogná meg a kezed még egyszer,

a hosszú útra ne így engedjen el.

.

Egy pillanat, arcod fesztelen,

mintha béke lenne a lelkedben,

Szemed még egy utolsót csillan,

az élet egy csendes sóhajjal, elillan.

.

2024. 07. 30.

Tiszakécske.

A papír fölött

 

A papír fölött

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mint vándor az úton, kószálok a betűk között,

szavakat keresek, valahogy ma, mind megszökött.

Csak foszlányok, félszavak villannak fel előttem,

Ma valahogy minden olyan bágyadt, erőtlen.

.

Mit az elme írni vágyott, arra szót most nem talált,

forgatta a betűket, ütött le újat, de hiába kalapált.

Egy szó nem sok, össze annyi sem állt, nem az ő napja,

kár, mert szíve már a betűk, a szavak rabja.

.

Most tétován ül egy tiszta, fehér lap fölött,

este van, lámpa alatt zümmög egy bogár, köröz.

Nem tudja, mit akar, csak izgatja a lámpa fénye,

mint az embert, a meg nem született költeménye.

.

2024. 06. 27.

Tiszakécske.