Reggeltől, estig

 

Reggeltől, estig

Írta: Királdi-Kovács István

.

Lassan érkezik a reggel, arcul csap a hideg,

A hó még fogva tartja a hegyet. Visszafog,

Lassít a fehér csend, a sietség értelmetlen.

.

Az életet mélyen, nem rohanva kell élni.

Boldognak lenni, szeretni a pillanatot,

Az egyszerűt, a csendet, amit az élet adott.

.

A szív akkor is legyen meleg, ha hideg a világ.

Este csak a Nap bújik el, nem szűnik meg semmi,

Az univerzum él, ritmusát tovább lükteti.

.

A Nap halad az égen, egyre melegebb,

Fogságából végre szabadulnak a hegyek,

A lankákon milliom kis ér csörgedez.

.

Ha valaki mégis, holnap, kora reggel menne,

Eltűnne, mint a hó, engedni kell, nem vitázni,

Tegye, mit jónak lát, amit elfogad, az az ő élete.

.

2026. 01. 27.

Tiszakécske.

Mámor

Mámor

Írta: Királdi-Kovács István

.

Maradék sütemény, elhamvadt szivarvég,

majdnem üres pohár alján korty ital még.

Félbe maradt melódia a zongorán,

a húrok között még visszhangzik talán.

.

A széken borostás vén hobó, szemébe lóg a tincs,

ölében gitár, húrja remeg, hangja már nincs.

Valamit dúdol, talán egy réges-régi dalt keres,

megcsalja, éppen az emlékezet.

.

Pohárért nyúl, régen megszokott mozdulat,

reszketeg keze félúton megáll, - fordulat?

Mint, kinek eszébe jutott valami, régről,

hallhatott egy neszt, sugallatot az égből.

.

Megpendíti a húrt, gitár nyakára markol,

magával ragadja egy másfajta mámor.

Érzelmes hangokat penget a hangszeren,

felsejlett benne a múlt, a régi szerelem.

.

A bundokon ujjai egymást gyorsan kergetik,

az elkésett szerenád, dallama falakba ütközik.

Volt egy gyönyörű asszony, énekel a vén hobó,

múzsa, aki neki minden kincsért nem eladó.

.

A tétnélküli reményből sok szép dal született,

megérintett szíveket, de ő csak egyet szeretett.

Mikor a dallam utolsó hangja is elcsendesül,

az italtól megszokott mámorba menekül.

.

2026. 01. 23.

Tiszakécske.

A nap embere

 

A nap embere

Írta: Királdi-Kovács István

.

Álldogál a hóban egy fa alatt,

füléig lehúzva egy vaskalap.

Vöröslik a hidegtől a hosszú orra,

pont olyan, mintha répából volna.

Fehér kabátján a gomb fekete,

hogy hasonlít rá mind a két szeme.

Egy vesszőseprűt merengve támogat,

gondolkodik hová is seperje a havat.

Mert hiába néz erre, arra,

a tájat mindenütt hó takarja.

Havas a házon a tető,

havas a rét, a madáretető.

Nem is marad más választása,

türelmesen áll a kikeletre várva.

Rá ér búsulni, ha talpát hóvirág csiklandozza,

s kalapját félre csapja a tavaszi Nap sugara.

Répaorrát elrágja egy nyúlfi,

ráér ő majd akkor búslakodni.

.

2026. 01. 12.

Tiszakécske.

acélszikrák 46.

 

acélszikrák 46.

.

Hangulat fölött

Írta: Királdi-Kovács István

.

Arcok, vágyódva, vagy lemondóan,

szemek csillogva, vagy opálosan,

száj hol le, hol felgörbülve,

nem számít, csak fogd a kezem,

érezzem, itt vagy velem,

hogy fontos vagyok neked,

s te fontos vagy nekem!

.

2026. 01. 12.

Tiszakécske.

Hó és lámpafény

 

Hó és lámpafény

Írta Királdi-Kovács István

.

Halott madárként hull ránk a szürke alkony,

hópaplant terítve sötét felhők vonulnak át,

Jeges ujjával szél érint meg arcokat, kezeket,

hűvös, markába szorítva, fogja a forró szíveket.

.

Az utcalámpák opálos, remegő sárga fénykörök,

úsznak a sűrű, nagy pelyhekben hulló hó között.

Az alkony köpenyébe kapaszkodva függenek az égről,

mintha félnének a magányos, hideg, sötétségtől.

.

A sűrűn hulló hó zajt csapva kavarog a széllel,

néhány ember célja felé tartva, sietve lépdel.

Mélyen gallérba burkolózva, párát lehelnek,

ha megérkeznek, örülnek egy csöppnyi melegnek.

.

Teljes a káosz, zavart, megrendült a világ.

Hmm télen esik a hó? Régen látott ilyen csodát.

Nagy a tanácstalanság, ám otthon a szoba meleg,

ablak mögül nézve csodásabb e hóförgeteg.

.

Halott madárként hullt ránk a szürke alkony,

magányosan állok a sötét, huzatos gangon.

Nézem, él, mozog, játszik a hó és a lámpafénye.

a szürkeségben, hogy ragyog makulátlan fehérsége.

.

2026. 01. 07.

Tiszakécske.

Úton vagyok

 

Úton vagyok

Írta: Királdi-Kovács István

.

A legrövidebb nap, hosszú sötét éjszaka,

forduljunk a fényfelé ez az ég szava.

Elérkezett a reggel, az éj kiadta hosszú sóhaját,

mitől szeplőtelen fehérré változott a világ.

.

A föld hallgatott, a mai nap nem rohanásra való,

téli üzemmódban türelmesebbnek kell lenni.

Az új, hosszabb nap sápadt fénye pihen a házfalon,

felhúzom a redőnyt, a szobába lép az ablakon.

.

Csendesen kezdődött a reggel, mutatott némi karmokat,

kiléptem és hideg, fájó érintéssel simította végig arcomat.

Nehéz volt a levegő, szapora lélegzettel párát leheltem,

halkan roppanó hó, visszhangozta lassú léptemet.

.

Úton vagyok!

.

Ballagok, lelkemben a világról sok kétség kereng,

de hitem visz a fényfelé, a távolban világosság dereng.

Kinek kell sötét, ha ragyoghat fény, ezt kérdezem.

Úton vagyok, talán egyszer, valamikor megérkezem.

.

2025. 12. 23.

Tiszakécske.

Volt egy románc

 

Volt egy románc

Írta: Királdi-Kovács István

.

Égre törő hegyek, gigászi fenyvesek,

amilyen nagyok, oly szelíden csendesek.

Csak a szél susog, ha lombjai között jár,

vagy éppen dalt zeng benne néhány madár.

.

Napfény bujkál a kusza ágak között,

a fák alá templomi nyugalom költözött.

Zárkózott szív és lélek otthont keres benne,

vagy legalább önmagával nézne szembe.

.

Miért válnak el utak ott, hol mély a szerelem,

forrón öleltük egymást erdőben, virágzó réteken.

A fájdalom még ma is szedi a vámot,

ebből az útvesztőből, vajon ki hogy találok?

.

Emléked ma is él, elraktároztalak magamban,

kereslek szüntelen hol a földön, hol a csillagokban.

Akit keresek, remélem, egyszer még megtalálom,

vagy ha nem, legalább magamat tisztán látom.

.

Kicsi, de gyors patak csörgedez a tisztás mellett,

egykor itt vallottunk egymásnak örök szerelmet.

Az örökké, oly hamar múlt el, észre sem vettük,

az ifjúság nem örök, az idő elrohant felettünk.

.

2025. 12. 19.

Tiszakécske.