Erdei séta

Erdei séta

Írta: Kovács István

Őszi sétára indulok,

Színekben gazdag kiállításra,

És egy utolsó erdei koncertre,

Az erdőszéli szálfák alatt,

Vörös bogyóitól terhes,

Csipkebokor viháncol a széllel.

Hamvasan kéklő fanyar kökény,

Dércsípésre vár.

A galagonya, mint izzó lángpallos,

Nyúlik az ég felé,

Elsárgult levelük lehullott már.

Rozsdúló tölgyek között,

Az erdő Szentéjébe lépek,

A lombok között, úgy tör át a napsugara,

Mint templomi orgonák sípjainak oszlopa.

S koncertet ad az erdő,

Mintha hárfán játszana,

Susogva táncol közöttük a szellő,

A fa oldalán harkály dobol,

Érces hangon egy kakukk dalol,

A cinege is bele pityeg,

De nem vagyunk híján a rigó füttynek,

Mint egy bőgő, a gerle is belebúg.

A zenére, mint kecses balerinák,

Lassú táncot lejtenek,

A fákról lehulló rozsdás levelek.

A „szerelmes” útra tévedek,

Emlékeimbe révedek,

Előttem, kissé távolabb,

Szerelmespár andalog,

Néha meg-megállva,

Fiú a lánytól csókot lop,

S egy sűrű bozót ölébe rejteznek,

Hódolni a szerelem Istennek.

És én szégyenlősen sietek tova,

Mert mi nekem az emlékek otthona,

Nekik tiszta, élő romantika.

2014-09-05

Tiszakécske