Minden, és semmi

 

Minden, és semmi

Írta: Királdi-Kovács István

 

A szerelem,

két ember univerzumának összeolvadása.

Belülről jövő hang nélküli szimfónia,

melyre tűz lángjaiként táncol a test és lélek,

és a partnerek a szerelem ölén lobogva égnek.

 

A szerelem fáj,

gyötrelem, kín, keserédes gyümölcs,

mennybe emel, majd pokolra küld,

bimbót hoz, virágzik, vagy tarol,

és mégis ott él, belül valahol.

 

A szerelem,

rózsaszál, szirma bársony, de alatta ott a tövis,

ajándék, isteni kegy, nem várod, de jön és megy,

nincs előtte ajtó, nincs előtte zár,

nem késik, nem siet, csak jön, és nem vár.

 

A szerelem,

mennyben élünk általa, és meghalunk érte,

kéjeskínok között zuhanunk tőle a mélybe,

ezért a szerelmet nem szabad félvállról venni,

a szerelem a legtöbb, a minden és a semmi.

 

2022. 10. 27.

Tiszakécske.

Kitelepítve (Próza)

 

Kitelepítve

Írta: Királdi-Kovács István

 

Az alkonyat orra ép csak érintette az ablaktáblákat. A felhők alacsonyan, a fenyők hegyén úsztak itt ott beleakadva egy-egy magasabbra nyúló ágba. A fehéren csillogó hósubájuk leért a földig.

Belülről egy gyerek nyomta orrát az üvegtáblának, így orra összeért az alkonyat hideg orrával. A kályhában fahasábok, a szobában az öreg bútorok pattogtak, ahogy melegedett a helység. A falon egy bagoly formájú óra hangos kattogással, de annál lustábban terelte maga előtt a perceket.

 

  Néha, ha úgy fordult a kinti szél, az ablak és falközötti réseken halkan sípolva beosont a szobába és egy kicsit meglebegtette a függönyt. A gyerek ilyenkor félt, hogy szellemek jönnek. Mert nagymamájától azt hallotta, hogy régi halottak nyughatatlan szellemei járnak ilyenkor, házról házra, keresik egykori lakhelyüket. Sok más babonát is hallott tőle, de a mama már meghalt és nem tudja ilyenekkel rémisztgetni.

 

   Eljött az ablaktól, mert fázott, léptei alatt nyikorgott az öreg padló, az apja már régen megígérte, hogy kicseréli újra, de hát szegények, és apa nincs is itthon, valahol messze dolgozik, csak havonta jár haza, és olyankor mindig van fontosabb a padló javítástól. Neki azonban mindig hoz egy könyvet, mert apa szeretné, ha olvasott ember lenne.

 

  Szeretett iskolába is járni, de sajnos, itt nincs iskola. A városból kikellett költözni, mert a deviza hitelek miatt ötszörösére emelkedett adóságaikat nem tudták fizetni, és ide menekültek. Igazából nem is a nagymamája volt a néni, csak ezt mondták, mert eltartásiszerződést kötöttek vele a szülei. Így legalább nincs adósságuk, igaz kicsit meg kell húzniuk a nadrágszíjat, ahogy apu mondja, de már nem sokáig, és utána vagy városba költözhetnek, vagy itt fejleszthetik fel a tanyát. Anyja jobban szeretne itt maradni jószágokat tartani, már tanulja a falusiaktól, hogy kell jószágokkal foglalkozni, sajtot túrót készíteni. Szappant főzni. Gyümölcsöt és lekvárt főzni.

 

   Neki most ezt az évet ki kell hagyni az iskolából, de a következő évre kap egy kerékpárt és bejárhat a szomszéd faluba tanulni.  Furcsa lesz, a városban két utcányira, kb, tizenöt percre volt az iskola, és azért egy városi iskola csak másabb. Nem baj, ő elhatározta, hogy mindent bele ad, és most is olvas és tanulja azokat a dolgokat, amik az előző iskolai könyveiben benne vannak.

 

  Eleinte sokat sírt, főleg a barátok elvesztése érintette rosszul, de belátta, hogy nem egyedül van ezzel, és segítséget sehonnan nem kaptak, nem kapnak. Anyja nagyon erősnek mutatja magát, de ő tudja éjszakánként sokat sír. Jó állása, jó kollégái voltak, de a bajban mindenki elfordult tőle. Hát most megakarja mutatni, ki is ő valójában, tavaszra minden megfog változni. Anyjának, apjának megvan a hite hozzá és őt is biztatják, ne adjon fel semmit az álmaiból. Sokat segít az anyjának is, de most nincs itthon, tanfolyamon van. Most ő is szabad, nézte a kinti idő játékát, az alkonyt, ahogy az birtokba vette a tájat. A felhők lassú vonulását, a hóesést, mert bizony a felhők subája a hó volt, ami egyre vastagabb rétegben rakodott az udvarra, és a fák ágaira. Most, hogy elunta a leskelődést, leült egy öreg fotelba, lábát betakarta egy pokróccal, és olvasni kezdte az egyelőre utolsó könyvet, amit apja legutóbb hozott. Mely egy olyan életregény, amiből kiderül, hogyan lett egy nagyon szegény fiúból elismert biológus.

 

2022. 10. 23.

Tiszakécske.

A makkfa (novella)

 

A makkfa

Írta: Királdi-Kovács István

 

Egy majdnem asztal simaságú rét, és a hegy találkozásánál, előbb csak olyan szokásos bokrok, mint kökény, galagonya, csipkebokrok, és kecskerágók voltak a jellemző növények. Azok takarásában, egy hirtelen meredek rézsűvel indult a hegyoldal, mely körülbelül három-négy méter magas lehetett, ahol egy jó széles erdei út törte meg a hegy lejtését, a fölött pedig kellemes sétával járható emelkedéssel haladt a magasabb régiókba. Itt az útszélén állt a makkfa.

A fa igazából egy hatalmas, matuzsálem volt, és a tölgyek családjába tartozott. Senki nem tudja ki és mikor nevezte el makkfának, de a környéken mindenki így emlegette. Főleg a gyerek banda, hiszen ha kérdezték otthon hová megyünk, vagy hol voltunk a válasz akkor is ugyan az volt, ha nem ott jártunk, hogy a makkfához, vagy makkfánál. Tény, hogy a fa nagyon sok makkot termett, szép, nagy, kövér makkokat. Amelyik háznál tartottak malacokat, ott jó nagy zsákokat szedtek tele makkal, amit élvezettel ropogtattak a disznók.

Nem tudni, mennyi idős lehetett már a fa, de a törzsét négyen is alig értük át. Volt ott az erdőben rengeteg tölgy, és bükk fa is, de termésük az öregéhez képest elenyészőnek tűnt. De a lényeg nem is ez volt, hanem a fa helyének és alakjának köszönhetően, igazán jó játszó helyet biztosított számunkra. Az erdei út szélén nőtt, a magas rézsű tetején és egy jó vastag ág, szinte vízszintesen nyúlt az, alig négyméternyi mélység fölé. Egy másik, kissé vékonyabb ág az úttal párhuzamosan nőtt, amire hintát szereltünk és a kisebbek, vagy bátortalanabbak, esetleg a lányok hintáztak ott.

A nagyobb fiúk pedig a mélységbe, rengeteg avart hordtak, jó nagy kupacot készítve belőle, ami ilyenkor a lombhullás idején elég könnyű és élvezetes volt. Zsákban, vagy pokrócra gyűjtve hordtuk oda a sok levelet, hogy minél puhább legyen, és a fölé nyúló vastag ágról ugráltunk bele.

Bár a fa törzse igen vastag volt, de a kérgén olyan repedések, voltak, hogy feltudtunk kapaszkodni az egy- másfélméternyi magasságba. Akinek nem ment annak bakot álltunk, de mindenki feljutott, aki kiakarta próbálni, milyen onnan az avarba ugrani. Néhány ugrás után visszarendeztük a kupacot, és élveztük tovább a játékot.

  Az én generációm felnőtt annyira, hogy elkerültünk tanulni, ki kollégiumban élt, ki a közelebbi városokba volt bejáró, de már a tanulás, és a társaság szétszóródása miatt árván maradt a szép nagy tölgyfa, és egyáltalán az erdőre is ritkábban jártunk, kivéve az őszi lombhullás idejét, mert akkor kezdődött a gombászási szezon, és a nyáron elszáradt, letört ágakat, fákat is gyűjtöttük télére. De a régi játékok elmaradtak, kinőtünk belőle, az utánunk következők pedig már mást talált ki maguknak.

  A kis bányásztelepülés már egyébként is hanyatlóban volt, sokan elmentek onnan tanulni, és azok nem igen jöttek vissza. Aztán mikor híre jött, hogy a bányát bezárják, rengeteg ember keresett szerte az országban megélhetési lehetőséget magánk, ahogy végül én is. Hiányzott a hely, a gyerekkorom emlékei visszahívtak, sokat gyötört a honvágy, ahogy még ma is. Akkor még a szüleim ott éltek, és haza látogattam. Nagyon megdöbbentem, mikor megláttam a majdnem kopasz hegyet, amin, mint borotválkozás után az arcon a sörte elkezd nőni, olyan sörteként hajtottak ki a gyökerekről az új erdő sarjai. Letarolták a hegyet, nem kímélve a mi makkfánkat sem. Sem a fűrésznek, sem az azzal dolgozó embereknek nem bántotta a lelkét, hogy lepusztították, lekopaszították az erdőt, a hegyet. Aztán magára hagyták, lesz, ami lesz alapon. Hogy tud-e regenerálódni, vagy az erózió leviszi a rétre az egészet, megváltoztatva a gyönyörű bükki tájnak egy szeletét? Nem tudom, de ma is, mikor elfog a honvágy, eszembe jut az a nagy fa, és sokáig elmélázom, a régi időkön. Szüleim testvéreim már régen nem ott élnek, mégis jó volna néha hazamenni. Ott születtem, ott voltam gyermek, nekem ott a hazám, bár tudom nyugodni nem ott, fogok, ahogy az öreg makkfának sem adatott meg, hogy ott állva érje a vég.

 

2022. 10. 23.

Tiszakécske.

 

Ui:

   Vajon mi lesz a többi erdő sorsa, ma, amikor gátlás nélkül adnak bizonyos embereknek engedélyt, természetvédelmi területeken is tarvágásra. Ahol folyók, tavak mentén beépítenek olyan területeket, amit nem volna szabad, nem csak az eddigi tilalom miatt, hanem az ökológiai sokféleség felborítása miatt is. Emberek a pénz nem ehető, a föld klímája változik…

 

Rózsaszirom

 

Rózsaszirom 

Írta: Királdi-Kovács István

 

Oly szokatlan, itt ül az Ősz a fejemen,

mégis, mintha Tavasz lenne, a kertekben,

ragyog az októberi Nap, meleget ad,

rózsák nyílnak a sárga levelű barackfák alatt.

 

Nézem, gondolatban máshol vagyok,

hozzád viszem, s minden rózsát neked adok.

Tudom, nem kedveled ezt a virágot,

pedig a szerelemben ez jelenti a világot,

 

a várakozást, a vágyat, az érzelmek tüzét,

újra izzítja az ember érzelemgazdag szívét.

De csak a vágy találkozik, s néha a gondolat,

az idő nem hoz közelebb távoli pontokat,

 

de minket legyőz, öregszik, fárad a test,

homályosul az elme, furcsa képeket fest.

Majd szépen lassan átalakul minden,

mintha megtörtént volna, úgy él emlékeimben.

 

Jön az éjszaka, az az álmatlan furcsa éjszakám,

kinézek, sápadt csillagokat látok az ablakon át.

A bőröd érintése, az hiányzik nagyon,

hogy ölelő karodba fűzhessem a karom.

 

Valami árnyék némán megmozdult a falon,

csak a Hold intett búcsút, ő is itt hagyott,

ismét társamul szegődött a csend, a magány,

kinn hűvös széljátszik egy ablakrés fuvolán.

 

Lobban egy gyertyaláng, toll kerül és papír,

vágott rózsa az asztalon, nézi, nem ír,

nem jut észbe semmi, csak a szokott plafon,

és a papírra hull néhány vörös rózsaszirom,

 

Hajnalodik, majd szépen átalakul minden,

mintha megtörtént volna, úgy él emlékeimben.

 

2022. 10. 17.

Tiszakécske.

 

 

Erkölcs

 

Erkölcs

Írta: Királdi- Kovács István

 

Erkölcs! -oly ismerős ez a név,

születése óta eltelt százezer év,

oly agg, megviselte az élet,

alakították, ahogy kívánta az érdek.

 

Most, mintha félre állították volna,

és csak egyeseknél lenne dolga,

vagy, más vonatkozna rád, és rám,

pedig egy az Istenem és a hazám.

 

Erkölcs! –oly ismerős ez a név,

látom, Isten felemeli ujját, rám néz,

csendes figyelmeztetés, néma intelem,

úgy élj, ne essen folt a lelkeden.

 

Tetteid súlyát emelt fejjel viseld,

így teremted meg magadnak a hitelt,

az erkölcsös ember önmagán túllát,

elfogadja a vonatkozó közösségi normát.

 

Erkölcs! –oly ismerős ez a név,

olykor nehéz időkben csak ez a rév,

van, hol szabályként kódexbe írják,

hatalmas könyv, de vajon be is tarják?

 

Mert néhol, mintha sarokba lenne vágva,

kevesen vetnek pillantást rája,

ha itt-ott feslik, foltozzák, értelmezik,

kit szolgál, kinek tetszik? Nem kérdezik!

 

2022. 10. 11.

Tiszakécske.

Őszi zsibongás

 

Őszi zsibongás

Írt: Királdi-Kovács István

 

Zsibong az erdő, vetkőznek a fák,

lekerülnek a szép, színes levélruhák.

Halk surrogással hull a sok-sok levél,

fának koppan majd puha zajjal földet ér.

 

Ott egy sün tolja az avart kupacba,

téli szállást épít magának alatta.

Tölgyfa tövén egy nagy bogár ássa a földet,

ő ott keres a tél elől olcsó menedéket.

 

A tölgy odvából egy mókus ugrik elő,

fontos útra indul, makkot gyűjtöget ő.

Hogy hol van, a raktár csak ő tudja,

de reméli, hogy a tartalék tavaszig futja.

Szemben csipkebokor vörösen lángol,

rajta vidám verébcsapat röppenve táncol,

néhány cinege kökényt csipeget,

jobb lesz majd ha a dér csípi meg.

 

A diszkrét zsivajt, erős hang zavarja,

arrább egy vaddisznó csörtet az avarba,

meg-meg áll szaglászik, túrja a földet,

elégedetten csámcsog, ha valamit fölvett.

 

Állok meredten, mint derékban tört fa,

nehogy mozgásom az életét megzavarja.

Nem is törődik velem, tán észre sem vett,

földnek szegezett orral tovább is ment.

 

Hazafelé menet egy rókát látok,

bokor alatt kúszva vadászik az átok,

prédát érez a közelben valahol,

ugrik, és egy fácán méltatlankodva kakatol.

 

Az ügyes fácánnak csak néhány tolla bánta,

ám a rókának messzire szállt a vacsorája.

Eltelt a délután a Hold éjjeli sétára indult,

mint a lámpagyújtogató után a sok csillag kigyúlt.

Talpam alatt halkan roppan az aszott élet,

nem halott semmi, csak pihenni kell a növénynek,

s míg fenn a színen "állni látszék az idő",

lenn a földben burjánzik az élet, a jövő.

 

(Az idézett rész Petőfi Sándortól van)

2022. 10. 09.

Tiszakécske.

A sötét suttogó

 

A sötét suttogó

Írta: Királdi-Kovács István

 

Ne halld meg azt a szót,

mi a gonosz ajkáról szólt,

és ha tarol, üt, vág, tajtékzik magába,

hulljon tüzének pokla a saját nyakába.

 

Te csak lépj arrább csendesen,

ahogy szoktál, mosolyogj szelíden,

ő meg? –toporzékoljon, ahogy akar,

ha tűzbe veti magát az vajon kit zavar?

 

Gondold meg alaposan tényleg megéri,

magadat marcangolni, az elmédet felélni?

Élje fel ő a makacs, irigy, féltékeny önzést,

űzze el szívéből az irigységet, füléből a csöngést.

 

2022. 10. 08.

Tiszakécske.

Aradon, és azon túl

 

„Emelt fejjel, büszkén, mint dicséretet,

úgy fogadták a halálos ítéletet.”

(Mondta, Gáspár András tábornok, aki kegyelmet kapott)

 

Aradon, és azon túl

Írta: Királdi-Kovács István

 

Ezerkilencszáz negyven kilenc október hatodikán,

a halál ólálkodik az aradi várbörtön udvarán,

tizenhárom ember sorsára került pecsét,

ma hajtják végre mindegyik ítéletét.

 

Kora hajnali órán lőpor füstje száll,

golyó hátán fütyül a méltatlan halál,

négy test omlik élettelenül a földre,

lelkük a halhatatlan lesz mindörökre.

 

Lánc csörög ajtók nyílnak alig egy óra múlva,

kilencen indulnak végtelen hosszú útra,

az udvaron kilenc oszlop áll egy sorba,

kilenc erős, kötélhurok lóg le róla.

 

Sorban, egyenként lépnek oda,

egyinek sincs egyetlen rossz szava,

elmondtak már mindent, amit kellett,

a hóhértól nem kértek irgalmat, kegyelmet.

 

Búcsút is csak egymástól vettek,

a halált ismerték, attól nem rettegtek,

mikor már Isten előtt álltak,

halhatatlan hősökké váltak.

 

Ezzel még nem volt elégedett a hatalom,

később még három fő tisztet kivégeztek Aradon.

és sok névtelen hős, Erdély, és az országszerte,

ki életét a szabadságnak, a hazának szentelte.

 

2022. 10. 06.

Tiszakécske.

 

Az első négy:

 

Lázár Vilmos               ezredes

Dessewffy Arisztid      tábornok

Kiss Ernő                    tábornok

Schweidel József        tábornok

 

A kilenc:

 

Lovag Poeltenberg Ernő                     tábornok

Török Ignác                                           tábornok (Szívrohamot kapott)

Lahner György                                      tábornok

Knezic Károly                                        tábornok

Nagysándor József                              tábornok

Gróf Leiningen Westerburg Károly  tábornok

Damjanich János                                 tábornok

Gróf Vécsei Károly                              tábornok

 

Ugyan ezen a napon, Pesten:  Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt

 

A későbbi három:

 

Ormai Norbert                      honvéd ezredes

Kazinczy Lajos                       honvéd ezredes

Lenkei és zádorfalvi

Lenkey János                        honvéd tábornok

 

 

 

Sápadt Nap

 

Sápadt Nap

Írta: Királdi-Kovács István

 

A távolodó nyár ott lebeg messze,

a lemenő Nap narancsszínű fényében,

melynek egyre halványabb a köre,

mindent magába olvaszt október köde.

 

Az örökzöldek kicsit sötétebbek lesznek,

színes lombruhák puha ágyat vetnek,

ne fázzon, ki a talajszinten vackol,

amíg az idő Tavaszra nem hangol.

 

A tarkaszőnyeg, nem is roppan, oly puha,

könnyen borzolja a szél, most oly kusza,

melyik levél honnan jött nem kérdezi senki,

testvérek ők az erdőben, jó itt sétálni, megpihenni.

 

A Nap, átsejlik a ködön, fénye sápadt,

tompán világítja meg az erdőt, a fákat,

alkonyodik, sűrű a köd, nehéz a levegő,

most szomorú a kép, szinte temető.

 

Nem halott, de torát üli a természet,

nyugodni tér, mi nem kell egye meg az enyészet,

kopasz ágakon a szél éppen altatót fuvoláz,

nem soká hó pelyhekkel, jégcsapokkal paroláz…

 

2022. 10. 02.

Tiszakécske,