Rózsaszirom

 

Rózsaszirom 

Írta: Királdi-Kovács István

 

Oly szokatlan, itt ül az Ősz a fejemen,

mégis, mintha Tavasz lenne, a kertekben,

ragyog az októberi Nap, meleget ad,

rózsák nyílnak a sárga levelű barackfák alatt.

 

Nézem, gondolatban máshol vagyok,

hozzád viszem, s minden rózsát neked adok.

Tudom, nem kedveled ezt a virágot,

pedig a szerelemben ez jelenti a világot,

 

a várakozást, a vágyat, az érzelmek tüzét,

újra izzítja az ember érzelemgazdag szívét.

De csak a vágy találkozik, s néha a gondolat,

az idő nem hoz közelebb távoli pontokat,

 

de minket legyőz, öregszik, fárad a test,

homályosul az elme, furcsa képeket fest.

Majd szépen lassan átalakul minden,

mintha megtörtént volna, úgy él emlékeimben.

 

Jön az éjszaka, az az álmatlan furcsa éjszakám,

kinézek, sápadt csillagokat látok az ablakon át.

A bőröd érintése, az hiányzik nagyon,

hogy ölelő karodba fűzhessem a karom.

 

Valami árnyék némán megmozdult a falon,

csak a Hold intett búcsút, ő is itt hagyott,

ismét társamul szegődött a csend, a magány,

kinn hűvös széljátszik egy ablakrés fuvolán.

 

Lobban egy gyertyaláng, toll kerül és papír,

vágott rózsa az asztalon, nézi, nem ír,

nem jut észbe semmi, csak a szokott plafon,

és a papírra hull néhány vörös rózsaszirom,

 

Hajnalodik, majd szépen átalakul minden,

mintha megtörtént volna, úgy él emlékeimben.

 

2022. 10. 17.

Tiszakécske.