Kitelepítve (Próza)

 

Kitelepítve

Írta: Királdi-Kovács István

 

Az alkonyat orra ép csak érintette az ablaktáblákat. A felhők alacsonyan, a fenyők hegyén úsztak itt ott beleakadva egy-egy magasabbra nyúló ágba. A fehéren csillogó hósubájuk leért a földig.

Belülről egy gyerek nyomta orrát az üvegtáblának, így orra összeért az alkonyat hideg orrával. A kályhában fahasábok, a szobában az öreg bútorok pattogtak, ahogy melegedett a helység. A falon egy bagoly formájú óra hangos kattogással, de annál lustábban terelte maga előtt a perceket.

 

  Néha, ha úgy fordult a kinti szél, az ablak és falközötti réseken halkan sípolva beosont a szobába és egy kicsit meglebegtette a függönyt. A gyerek ilyenkor félt, hogy szellemek jönnek. Mert nagymamájától azt hallotta, hogy régi halottak nyughatatlan szellemei járnak ilyenkor, házról házra, keresik egykori lakhelyüket. Sok más babonát is hallott tőle, de a mama már meghalt és nem tudja ilyenekkel rémisztgetni.

 

   Eljött az ablaktól, mert fázott, léptei alatt nyikorgott az öreg padló, az apja már régen megígérte, hogy kicseréli újra, de hát szegények, és apa nincs is itthon, valahol messze dolgozik, csak havonta jár haza, és olyankor mindig van fontosabb a padló javítástól. Neki azonban mindig hoz egy könyvet, mert apa szeretné, ha olvasott ember lenne.

 

  Szeretett iskolába is járni, de sajnos, itt nincs iskola. A városból kikellett költözni, mert a deviza hitelek miatt ötszörösére emelkedett adóságaikat nem tudták fizetni, és ide menekültek. Igazából nem is a nagymamája volt a néni, csak ezt mondták, mert eltartásiszerződést kötöttek vele a szülei. Így legalább nincs adósságuk, igaz kicsit meg kell húzniuk a nadrágszíjat, ahogy apu mondja, de már nem sokáig, és utána vagy városba költözhetnek, vagy itt fejleszthetik fel a tanyát. Anyja jobban szeretne itt maradni jószágokat tartani, már tanulja a falusiaktól, hogy kell jószágokkal foglalkozni, sajtot túrót készíteni. Szappant főzni. Gyümölcsöt és lekvárt főzni.

 

   Neki most ezt az évet ki kell hagyni az iskolából, de a következő évre kap egy kerékpárt és bejárhat a szomszéd faluba tanulni.  Furcsa lesz, a városban két utcányira, kb, tizenöt percre volt az iskola, és azért egy városi iskola csak másabb. Nem baj, ő elhatározta, hogy mindent bele ad, és most is olvas és tanulja azokat a dolgokat, amik az előző iskolai könyveiben benne vannak.

 

  Eleinte sokat sírt, főleg a barátok elvesztése érintette rosszul, de belátta, hogy nem egyedül van ezzel, és segítséget sehonnan nem kaptak, nem kapnak. Anyja nagyon erősnek mutatja magát, de ő tudja éjszakánként sokat sír. Jó állása, jó kollégái voltak, de a bajban mindenki elfordult tőle. Hát most megakarja mutatni, ki is ő valójában, tavaszra minden megfog változni. Anyjának, apjának megvan a hite hozzá és őt is biztatják, ne adjon fel semmit az álmaiból. Sokat segít az anyjának is, de most nincs itthon, tanfolyamon van. Most ő is szabad, nézte a kinti idő játékát, az alkonyt, ahogy az birtokba vette a tájat. A felhők lassú vonulását, a hóesést, mert bizony a felhők subája a hó volt, ami egyre vastagabb rétegben rakodott az udvarra, és a fák ágaira. Most, hogy elunta a leskelődést, leült egy öreg fotelba, lábát betakarta egy pokróccal, és olvasni kezdte az egyelőre utolsó könyvet, amit apja legutóbb hozott. Mely egy olyan életregény, amiből kiderül, hogyan lett egy nagyon szegény fiúból elismert biológus.

 

2022. 10. 23.

Tiszakécske.