Holtági anziksz
Írta:
Királdi-Kovács István
.
Lesétálok a holtághoz,
leülök a móló deszkáira, lógatom a lábam,
szeretem ezeket a
reggeleket, pedig már oly sokszor láttam.
A csendesen locsogó vizet
most is gyöngyszínű pára rejti el,
csak a szárnycsapások
jelzik, hogy kacsák és ludak szállnak fel.
.
A folyó felől nyirkos,
ázott, nyersföld illatát hozza a szél,
a vízben néhány
tündérrózsa lebeg körülöttük békalencsék.
Lustán, sápadtan kel a
Nap, szomját hűs párával oltja,
pókhálón harmatcseppek,
mintha gyémántokkal kirakott csipke volna.
.
A Tél, már az utolsókat
rúgja, de a Tavasz még nem érkezett meg,
rügyek duzzadnak az
ágakon, és a földet emelik a korai virág fejek.
Melegebb napon verebek
virgoncodnak, a gerle is búg egyet-egyet,
de a mező, a csalitos
néma, pacsirta, nyitnikék még nem szólalt meg.
.
A pára lassan oszlik, a
Nap egyre magasabban jár, már meleget is ad.
Kitárul e csodás világ,
mely oly békés, valahol mégis szelíden vad.
Vad, mint az inni jött
őzek, vagy a vízen, némán úszkáló kacsák,
Nem mozdulok, nem zavarom
őket, csak meglopom az intimitást.
.
Felállok, indulnék, egy
csonka nyár tetején fölrebben egy madár,
hatalmas, kitárt szárnyal,
portyára indul, reggeliznie kéne már.
Hosszan nézem, míg
eltűnik a magasban, lélekben vele repülök,
szárnyam nincsen, hiába a
vágyak, minden ide le, a földhöz köt.
.
2025. 03. 02.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése