Egy novemberi nap
Írta: Királdi-Kovács István
.
A
hajnal, enyhén ködös lehelettel köszönt,
mint
novemberi harmat terül el a tájon.
Most
még tapintatoson, hogy senkinek ne fájjon.
Nem
mar arcomba, csak elkísér, velem jön.
.
A
kelő Nap felszívja a ködöt, még van ereje,
a
nyárinak tűnő égbolt tisztán ragyog felette.
Lelassult,
lomha az idő, vánszorogva telik,
mégis
hamar itt az este, minden lecsendesedik.
.
Lágy
szellő lebben, halk búcsú dalt fuvoláz,
a
levelek táncolva hullnak, pőrére vetkeznek, fák.
Gyengéden
terítenek színes szőnyeget, a földre.
a
velük hulló magból kél az új élet reménye.
.
Estére
beszürkül az ég, nyúlós vízpermetet szitál,
itt-ott
a házak kéménye, halvány füstcsíkot pipál.
Utcalámpák,
mint kik félnek, szégyenlősen pillognak,
ma
hiába várunk égi fényt, ők ma nem csillognak.
.
Pedig
valahol messze fenn, hol az égieket véljük,
ott,
mint díszes bálteremben ragyoghat a fényük.
Este
van, sétálva koptatom az utca, sikamlós kövét,
már
eb sem vakkant, vackára űzte a hűvös sötét.
.
2025.
11. 13.
Tiszakécske.
