Ami a lelkemet nyomja

 

Ami a lelkemet nyomja

Írta: Királdi-Kovács István

 

Füstös, kormos volt, poros és zajos,

olykor büdös, vagy inkább szagos,

forró salak, égett koksz bűze szállt,

sír a lelkem, mert semmivé vált.

 

Örök zsivaj, dudaszó, csikorgó sínek,

ma némák, az egykor dohogó kohók, fotón díszek,

a mi városunk, tízezreknek otthona,

legyőzte, eltüntette a butaság ostroma.

 

Ma már csak néhány rozsdás szerkezet,

mutatja, hogy dolgoztak itt emberek,

lassan minden elmúlik, elbontanak,

hírmondónak semmi nem marad.

 

Talán egy múzeum, mit nem látogat senki,

de a füst, por, korom és zaj az életet jelenti,

kenyeret adott a gyár, és bánya,

hol emberek, és áruk hömpölyögtek, ki és be,

most be van zárva a szája.

 

Ma tisztább a levegő, néhol szépül a város,

a csillogó pláza, a lekövezett tér, nyomortól rákos.

Nincs menedék, az elvett földek gazt teremnek,

üres istállók, rozsdafészek géptelepek.

 

De magyarok vagyunk, előre megyünk,

nem baj, hogy csupa dudor már a fejünk,

Nem tanítunk, semmiből nem tanulunk,

de nincs még elég új, fűthető stadionunk.

 

Vajon hány ember fagy meg éhen,

mert enni és fűteni nem tud télen,

havi járandósága az alapvető élelemre kevés,

mindegy mivel fűt, az csak nyomort tetéz…

 

Szülőfalum elöregedett, kihaló félbe,

szomorú a befogadó városom képe,

megélni nehéz, munka alig-alig akad,

nem kalandor, csak nem tud elmenni, aki marad.

 

2022. 12. 09.

Tiszakécske.