Lány
a hegyi legelőn
Írta: Királdi-Kovács István
.
Szikla
kövön ül a lány, nézi a tájat,
a
lent pihenő, kecske és birkanyájat.
Nem
zenél kolompja, csengője,
most
van a jószág déli pihenője.
.
Kutyája
is elnyúlt, hosszan lóg a nyelve,
de
vigyázza a rendet fürkésző tekintete.
Most
a gazdára sem figyel, minek is tenné,
ha
parancsa lenne, halk füttye jelezné.
.
Arcán
pír, huncut mosoly a szemében,
ki
tudja merre, mi, vagy ki jár az eszében.
Csillogó
szemmel felnéz az égre,
messze
az otthon, itt az idő indulni kéne.
.
Ahogy
feláll, kutyája fürgén mozdul,
vakkant
kettőt s a nyáj haza útnak indul.
Legelészve
ballagnak meg-megállva,
alkonyatra
haza is érnek, a karámba.
.
Vájúból
hosszúkortyokban nyelik a vizet,
majd
megfejik őket serény, dolgos kezek.
A
lánynak sincs még nyugodalma,
hordja
a habos nedűt egy hatalmas kondérba.
.
Hogy
sajt legyen, belőle még beoltja a tejet,
csak
utána térnyugovóra, hajt álomra fejet.
Álmában
mosolyog, szeme rebben,
ki
tudja miről álmodhat a sötét csendben.
.
2024.
09. 26.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése