Tél a béke szigetén
Írta:
Királdi-Kovács István
.
Kivirult a tél, hóból
nőtt virág a fák hegyén,
mint Tavasszal,
cseresznyevirágzás idején.
Tegnap még rohanó patak
habjai beledermedtek az éjbe,
mozdulatlan, aranyszegélyű
ezüsthidat vet rá a reggeli Nap fénye.
.
A fákon le nem hullt
levelek hangosan zizegve fáznak,
pedig nem fúj a szél
közöttük, ők mégis citeráznak.
Mint ha nem szeretnék a
csendet, a lelki békét,
vagy tán így siratják kései
létüket, és az erdő eltűnt népét.
.
Jó ez az alvó nyugalom, vad
nem ugrik riadtan fel,
étkét nem találja, levegőbe
szimatol, majd párát lehel.
Borzolt tollal csendben ül
egy madár, nem röppen ágról ágra,
szegénynek torkába fagyot
a máskor szépen trillázó nótája.
.
Csak én járok erre, lábam
alatt ropog a hó, felveri a csendet,
mit keresek itt? Magamat,
békémet, és mert szeretem a telet.
Titkon Istennel beszéltem
meg találkát ide a természetbe,
ő mutassa meg valóságát,
ne más felesleges szócséplése.
.
Ő kitárulkozott,
kendőzetlen őszinteséggel mutatott egy arcot,
így dolgozik, mikor
csendet, nyugalmat, békét alkot.
Megcsodáltam ezerarcából most
ezt az egyet, ezt a kis szigetet,
ami megérintett, kicsit ápolta
lelkem, és melegséggel körülvett.
.
2024. 12. 16.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése