2024. december 2., hétfő

Útszéli fák

 

Útszéli fák

Írta: Királdi-Kovács István

.

Útmentén a fák, mint földbeszúrt óriás ecsetek,

az égre nedves párából ködöt festenek.

Ha a köd meg is szakad, fölötte az ég szürke marad,

nem látni tőle a Holdat, sem a csillagokat.

.

November vége, a hangulat avarban ázik,

nedves, hideg szellő érintésétől a lélek is fázik.

Ilyenkor a remény is pipafüst, mely gomolyog-gomolyog,

lassan szertefoszlik, eltűnik, mint arcról a mosolyok.

.

A fák unottan állnak, vacognak, összekoccan az águk,

mint a fogaink, ha csontig hatoló hidegben fázunk.

nekünk van esélyünk egy jó, meleg szobára,

ahol egy másik fától, halkan duruzsol a kályha.

.

Unalmát csak néha űzi el egy varjú, ha ágára száll,

s tollát felborzolva, fázva, kár-kár ennyit kiabál.

Aztán tovaröppen, nem tetszik a társaság neki,

nem felel, csak ingatja csonkjait, és ez kedvét szegi.

.

Őrzik az utakat évtizedek, vagy tán századok óta,

ma vacognak, Tavasszal rügyet bontanak, víg madár szóra.

Üdezöld koronájuk majd messziről, messzire integet.

A fák akkor is állnak, mint földbeszúrt óriás ecsetek.

.

2024. 12. 03.

Tiszakécske.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése