Útszéli
fák
Írta: Királdi-Kovács István
.
Útmentén
a fák, mint földbeszúrt óriás ecsetek,
az
égre nedves párából ködöt festenek.
Ha
a köd meg is szakad, fölötte az ég szürke marad,
nem
látni tőle a Holdat, sem a csillagokat.
.
November
vége, a hangulat avarban ázik,
nedves,
hideg szellő érintésétől a lélek is fázik.
Ilyenkor
a remény is pipafüst, mely gomolyog-gomolyog,
lassan
szertefoszlik, eltűnik, mint arcról a mosolyok.
.
A
fák unottan állnak, vacognak, összekoccan az águk,
mint
a fogaink, ha csontig hatoló hidegben fázunk.
nekünk
van esélyünk egy jó, meleg szobára,
ahol
egy másik fától, halkan duruzsol a kályha.
.
Unalmát
csak néha űzi el egy varjú, ha ágára száll,
s
tollát felborzolva, fázva, kár-kár ennyit kiabál.
Aztán
tovaröppen, nem tetszik a társaság neki,
nem
felel, csak ingatja csonkjait, és ez kedvét szegi.
.
Őrzik
az utakat évtizedek, vagy tán századok óta,
ma
vacognak, Tavasszal rügyet bontanak, víg madár szóra.
Üdezöld
koronájuk majd messziről, messzire integet.
A
fák akkor is állnak, mint földbeszúrt óriás ecsetek.
.
2024.
12. 03.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése