Kabát, és bot

 

Kabát, és bot

Írt: Királdi-Kovács István

 

Málló falban kampós szeg,

rajta ütött-kopott kabát lifeg,

hosszú vándorutak pora benne,

kívül eső mosta, Nap égette,

belsejében izzadtság és testzsír nyoma,

itt-ott feslik megmarta az idő foga,

prémgallérja vásott, elhagyta már minden szőre,

valahol tán egérfészek lett belőle,

olykor derékalj volt, máskor takaró,

ideje lejárt, de a falon őrzi még a kampó.

 

Már csak egy vándorbot veszi hasznát,

azt takarja szögön a kabát,

együtt áztak, együtt fáztak,

erdőt, mezőt, hegyet, völgyet együtt jártak,

husáng volt csak, mikor a kabát még csak kender,

de kezébe vette őket egy-egy ember,

kabát lett az egyik, vándorbot a másik,

most mind a kettő a falon vásik,

szú lakja a botot, molyfészek a kabát,

letelt a kihordási idő, így múlik el a világ.

 

2022. 11. 29.

Tiszakécske.

 

Artist: Kivés Ilona

Költészet dióhéjban

 

Költészet dióhéjban

Írta: Királdi-Kovács István

 

Miközben olvasok,

sorokon rohanok,

a sorok között elveszek,

magamra majd hol lelek.

 

Annyi mit figyelni kell,

nem is tudom, hogy induljak el,

szótag számok, ritmusok,

verssorok, és versszakok.

 

Ütem, hangzás, rímek,

A-A, B-B, C, A-B, B-C, A-C,

vannak a bokorrímek,

Ó versek istene én hol élek.

 

Hosszú hangsúlyos, rövid hangsúlyos,

és mindkettő, ha súlytalan,

nőrím ha tompa, férfirím ha éle van,

mikor tiszta a rím, és mikor asszonánc,

homlokom már csupa ránc.

 

Közel sincs még vége,

van még tudnivaló ezer féle,

Jambusok, felezők, költői nyelv, és a tana,

ennek nem lesz vége, talán soha.

 

Műfajokról még nem is beszéltem,

pedig tőlük oda vagyok egészen,

óda, himnusz, ballada, és szonett,

jó ha ezt tudja ki tollat kezébe vett.

 

Van itt más is, ami csemege,

mit és hogyan írjon tolla hegye

időmérték, sorlejtés, hexameter,

mindez igazi költőpartner.

 

2022. 11. 25.

Tiszakécske.

Ne hagyj ítélkezni

 

Ne hagyj ítélkezni

Írta: Királdi-Kovács István

 

…nem, ne hagyd mégsem!

Ne hagyd, hogy ítélkezzek, nincs jogom rá,

nem vagyok Isten, felkent bíró, sem kádi,

nem vagyok bölcs, csak ember, mint bárki.

 

Ne hagyj, ítélkezni, én is vétkeztem eleget,

mikor bátorság kellett volna a kezem remegett.

Helyén volt a szívem, de a tudat nem vezérelt,

mi jogon olvassam fejére másnak, mit elfecsérelt.

 

Ha ítélnem kell, pálcát senki felett nem török,

mert jellem, őszinteség mindenek fölött,

a személyiség, emberi minőség, a tartás,

a tisztelet, ha ítélni kell ez a legjobb választás.

 

2022. 11. 22.

Tiszakécske.

Esélylatolás

 

Esélylatolás

Írta: Királdi-Kovács István

 

Az ember optimista, pedig már annyit csalódott,

bizakodva reméli, hogy új nappal, új esély adódott,

elfáradt, hátán súlyos éveket cipel, amit le nem tehet,

lelke hiába repülne, szárnya csapong, de test nem mehet.

 

Földhöz köti az emberi lét, számba veszi az eltelt éveket,

régidolgok, emlékek között kutat, s talál egy gyermeket,

magát a kort ma átkosnak mondják, pedig ő ott volt boldog,

nem érti, a világmegváltó álmok, hogy hoztak ilyen sorsot.

 

Összeülnek, azon vitáznak, hogy ki legyen ura ennek a világnak,

melyikük szájíze tetszik a népnek, de tükörbe ők sosem néznek.

sőt, ki asztalhoz sem ül, kiadja az ukázt, lánctalp tépjen gyepet,

dőljön össze minden ház, de legalább is ágyú tépjen rajta sebet.

 

Honnan tudnák mi az ember, elfeledték honnan indultak egyszer.

Fehérgallér, nyakkendő, egyetem, akár úrrá is tehet,

saját döntés, hogy valaki úr lesz, vagy gengszter,

de sem anyja, sem apja nem szólt neki az értéket választani lehet.

 

Ma túl sokan sírnak, szétzilált az életük, szertefoszlott álmuk,

a hatalomtól megrészegültek józanodását hiába is várjuk,

az új nap is máshogy mérte az esélyt, van ki keserűt kapott,

kicsi rá az esély, mégis optimistán várjuk a szebb holnapot.

 

2022. 11. 21.

Tiszakécske.

Fába vésett szerelem

 

Fába vésett szerelem

Írta: Királdi-Kovács István

 

Emlékszel?

Még ifjú sem voltam, inkább csak gyerek,

jó bicskám volt, és fába véstem a neved.

Fába véstem, egy hatalmas szív közpébe,

átlósan nyíl volt benne, mint a per jele,

és egymásba simult két gyerek keze.

 

Mosolyogtunk,

de, ahol kérgébe mélyedt késem felnyitotta,

nedves lett a törzs, mintha a könnye folyna.

Idővel a seb beforrt, őrizve, megtartva a jelet,

szerettük egymást, hosszú éveken át arról mesélt,

hogy két ifjú szív örökké tartó szerelmet remélt.

 

Az idő elszállt,

az utak egy pontnál másfelé fordultak nekünk,

a fát régen kivágták, már nincs közös jelünk,

néha az emlékeimben egy halvány pont feldereng,

sápadt fényétól a szívem furcsán megremeg,

mert az elsőt, azt a tisztát elfeledni nem lehet.

 

2022. 11. 18.

Tiszakécske.

 Kép: Z'Lona

Gondolat szövedék

 

Gondolat szövedék

Írta: Királdi-Kovács István

 

Nem jöttem síppal, dobbal, nádihegedűvel,

csupán csendbe, néhány árva, kusza betűvel,

örvényt keltenek bennem a gondolatok,

nem tudom honnan jöttem, s miért vagyok.

 

Kavargó betű, szó, olykor mondattöredék,

mikor lesz egységes gondolat szövedék?

A képet már tisztán látom magam előtt,

csak szavakkal kéne lefestenem őt.

 

Szavakkal, amiket nehezen találok, (talán nincsenek is),

hogy érezd, lásd, amit én érzek, amit látok,

nem dicshimnuszt zengeni, glóriát fényezni jöttem,

csak a szavak között keresem a kevéske csöndem.

 

Kevéske csöndet, két szívdobbanás között,

mi az értelmetlen zajban valahol eltörött.

Mindenen felcsattan, felrobban az ember,

haragban van a türelemmel, a csenddel.

 

Tudjuk, sokszor a csend többet mond a szónál,

ez kevés, kell hit, valami, amibe kapaszkodnál,

gyere ölelj meg, ne szoríts, vészeljük át a nehezét,

éreznem kell a lélegzeted, a tested melegét.

 

 

2022. 11. 18.

Tiszakécske.

Szürkeség

 

Szürkeség

Írta: Királdi-Kovács István

 

Nincs külvilág, nincs belső kép,

sötétben bolyongva éli az életét,

felhők felett lebeg mosolyogva,

hogy mi  a valóság?, -nem az ő gondja.

 

A fekália már nem csak a járdát fedi,

valaki büntetlenül arcunkba keni,

áll, tehetetlenül, bambán néz előre:

ilyen ez a világ, és mi lehet még belőle?

 

Telnek a napok, hetek, hónapok, évek,

egyhangúan szürkék, csak ritkán szépek,

ha akad, aki látja a szépet, és boldog,

hogy ne húzzák le, álarc mögé rejti a dolgot.

 

Ki nem érti, kizárja magából a világot,

az soha nem jön rá hol hibázott,

nincs támasza, nem szeret sehol,

már egyedül, önmagával dacol.

 

Nincs külvilág, nincs belső kép,

sötétben bolyongva éli az életét,

s ha egy víztükörben magát látja,

elfordul gyorsan, ott se legyen társa.

 

2022. 11. 12.

Tiszakécske.

 

Ragyogás

 

Ragyogás

Írta: Királdi-Kovács István

 

A város felett nehéz, köd szitál,

benne kémények bodor füstje száll,

ólomsúlyként nyom a páráslevegő,

fárad tőle a szív, és zihál a tüdő.

 

Az égen a Nap egy opálos korong,

sugara erőtlenül, még hiába tolong,

nem jut át a köd sűrű szürkeségén,

de kitartóan küzd, és győz a végén.

 

Segítsége jön, enyhe szél támad,

felül a Nap, alul a szél söpri ki a tájat,

lassan melegszik, tisztul a levegő,

víz lett a ködből, ágakról csepegő.

 

Szép lassan újra kinyílik a világ,

ahogy bimbóból a szirom, a virág,

a mellben enyhül, eltűnik a nyomás,

újra helyet kap a mosoly, a ragyogás.

 

2022. 11. 11.

Tiszakécske.

Harangok

 

Harangok

Írta: Királdi-Kovács István

 

Most a harang hajnali misére kondul,

az öblös hang a házak közé szorul,

majd lassan tova lebeg az erdőn, a réten,

és feloldódik a ködlő messzeségben.

 

Élesnyelvű kisharang szinte csak csengő,

árvizet, tűzet, és egyéb veszélyeket jelző,

egykor főhelyre tették, haranglábon állt,

fellármázta a falut, sértette a fület, úgy kiabált.

 

Van, mely pontosan méri nekünk az időt,

el is üti rendesen, mind a tizenkettőt,

a negyedet és a felet sem hagyja árván,

az egész felé kaptat a háromnegyed hátán.

 

Van nagy, hangja öblösen szól, bam-bam,

fönn magasan az égbe nyúló toronyban,

búcsúztat, és üdvözöl, több nemzedéket,

életet szolgál, átölelve a messzeséget.

 

Ne feledd, ha hallod azt a zúgó hangot,

neked, is szól, érted is húzzák a harangot.

 

2022. 11. 09.

Tiszakécske.

A számadó (mese)

 

A számadó

Írta: Királdi-Kovács István

 

Szépen faragott botjára támaszkodva, lassú léptekkel jött, jobbra balra figyelt, pillantásai beláttak minden zugba. Semmit nem lehetett előle elrejteni.

Botja különleges szerszám volt, valaki ráfaragta az aranyló búzamezőt, érett gyümölcsöket, zöldségeket, szőlőfürtöt és diót, és dolgos embereket. Amerre járt botjával suhintott a levegőben és megsárgult a búzakalász, a rozs és más gabonák, mosolygós almák, körték, hamvas barack és szilva ontotta édes, érett gyümölcseinek illatát. A kertekből vidám énekszóval végezték a betakarítás munkálatait az emberek. A szőlőhegyeken barnára érett diók, gesztenyék, és mandulák kopogtak puhán a fűben. S mikor a szőlőkhöz ért már igen elfáradt, de azért még ott is suhintott párat, hogy kellően édesre, illatosra, varázsolja a fürtöket. Majd pihenésül egy csőszkunyhót keresett magának, ahonnan belátja a hegyvidéket, és ellenőrizni tudja a szüret menetét. Innen látta, hogy aratás után szépen fordul az új barázda, és belekerül lassan az őszivetés, a jövő kenyere. Egyszer, ahogy a kunyhó előtt üldögélt gondolt egyet elővette felöltője zsebéből az ecsetet és egy palettát, és színesre festette, a természetet. Lett ott sárgának, vörösnek, és barnának több árnyalata is. Sőt jókedvében a tiszta égre is csak úgy vidámságból felkent egy-két alkalommal némi szivárványt is.  Végül, hogy tisztán láthasson mindent, újra suhintott botjával, hogy be lásson a leveleket kezdte óvatosan leszedni a fákról, bokrokról. Látta, hogy minden kincs leszedve, és, el van rakva pincében, padláson, pajtában és góréban. Még egy utolsó figyelmeztetést kiadott, hogy a késő érők is fejezzék be dolgukat, s mindenki vonuljon szállására, mert hozza a hideget, ködöt, párát, enyhe fagyokat. Majd fogta botját és újra útnak indult, hogy a télnek adja át az elszámolást, miből mennyi lett, és minden időben be van takarítva, a következő év előkészítve, már csak a disznóvágások maradtak a télre, de abból is jó termés ígérkezik. Szép nagy hízók röfögnek az ólakban, és lesz mindenféle jófalat, gyöngyöző bor, ízletes befőttek, dióval és mákkal sült illatos kalácsok karácsonyra. Nyugodalmas csendes időtöltést kívánt, vastag hótakarós tündöklő fehérséget, ezzel lekanyarította válláról a köduszályt, átadta Tél testvérének, és indult tovább, lassú nyugodt léptekkel, mint aki jólvégezte dolgát, és el is tudott számolni mindennel, amit rábízott a természet!

 

2022. 11. 05.

Tiszakécske.

Szeretem...

 

Szeretem…

Írta: Királdi-Kovács István

 

Szeretem az őszt, a színes, hulló leveleket,

a nyakamba hulló, ködből lett harmat cseppeket,

ahogy az őszi szél belesusog a hajnali erdő csendjébe,

a lépések halk neszét ázott avarral terített kertjébe.

 

Szeretem az alkonyatban fellobbanó rőzseláng melegét,

amikor távoli harangszót hoz magával a lágy esti szél,

mikor lustán elterül a csillagok tarkította, holdas őszi ég,

ahogy a lombokról finoman leválva alá hull az utolsó levél.

 

Szeretem az esti séták távolba merengő, útkereső csendjét,

az összekuszálódott gondolatok lassan tisztuló cseppjét,

és szeretem a megérkezést, a beérett, letisztult gondolatot,

hogy bárhová megyek, a természet ölén otthon vagyok.

 

2022. 11. 04.

Tiszakécske.

Eltávozott szeretteink napja

 

Eltávozott szeretteink napja

Írta: Királdi-Kovács István

 

Megannyi apró láng sercegve imbolyog,

fenn a magasból irigyen nézik a csillagok,

kőtömbök és sírdombok között emberek,

nehéz emlékektől sóhajtva lehajtott fejek.

 

Ezernyi gyertya, koszorú, és sok-sok virág,

nem értjük nélkülük, miért forog a világ.

Mennyi ember mégis csend, és béke van,

halk minden szó, a lépés is csendben koppan.

 

A viasszal megcsillan néhány könnycsepp,

lehet, hogy a fájdalmat így elviselni könnyebb,

mást nem tehet, idővel beletörődik az ember,

néha, mikor túl nehéz, imáiban  pöröl Istennel.

 

Éjszakába hajlik, utolsót sercennek a lángok,

apró füstcsíkok lejtenek egy utolsó táncot.

Lassan elmegy a gyászoló, emlékezők hada,

marad a síri csend, a viasz és a virágok illata.

 

2022. 11. 01.

Tiszakécske.

Csősz

 

Csősz

Írta: Királdi-Kovács István

 

Tarka ruháját magára vette az ősz,

a szőlőt nem kerüli már a csősz,

hordóban, pincében minden ital,

mi gyümölcsből fő, vagy a prés csavar.

 

Falusi házba nem ment, fulladt, hörgött, köhögött,

valami nyomta a mellét, szívét, nagyokat nyögött,

forgolódott, nyomta oldalát nyikorgott vele az ágy,

testét, lelkét tiporta, kínozta a vágy.

 

Míg őrizte a termést egy husángot farigcsált,

most kezében a bot, vállára vette a tarisznyát,

nincs abban éleskésén kívül semmi,

tisztalevegőre most az erdőbe kell menni.

 

Télidőben nagyon messze, tán idegen földön is jár,

a vándornak erdőben nincs út, és nincs határ,

ha éhes ad neki az erdő gyümölcsöt, s tán vadat,

a patak, habzó hűs vizet és olykor-olykor halat.

 

Ha kemény a tél szénégetőket keres,

kis időre közéjük áll, ez a munka is becsületes.

Mire egyet fordul az idő kereke, aranylik a búza,

őrizni kell a szőlőt, a határt, s ő megérkezik újra…

 

2022. 10. 30.

Tiszakécske.