Sziklák

 

Sziklák

Írta: Királdi-Kovács István

.

Fel az égig nőttek ezek a zord óriás, sziklás hegyek,

alig van élet, a barnás-zöld moha mindent belep.

Magasan járok, de messze még a csúcs, felnézek,

pásztázva kutatom, nem látom a vakító fehérséget.

.

A hóhatár eltűnt, bakancsom hóra még nem lépett,

csak a szél tépáz kegyetlenül, nincs hely, ami védett.

Egy árva fűszál nem terem, ezeken a szürke köveken,

éjjel hidegek, nappal forró, mint a tűz, átsüt a szöveten.

.

Sima és kemény, hasadék nincs, vagy alig akad,

élesek, hegyesek, ami hozzáér, reped vagy szakad.

Feljebb mászok, már moha sincs, csak a szürke kő,

lágyan megcirógat egy apró pára, egy kósza felhő.

.

Felérek, egy talpalatnyi kő, csúcs, csúcsot ér,

távolabb egy magasabb kúp teteje hófehér.

Rásüt a Nap, mint csiszolt gyémántnak ezer színe villan,

a látványtól hirtelen minden kín a messzeségbe illan.

.

Sziklák, szürkén, feketén, csupaszan törnek az égre,

milliárd évek tanúi ők, nem tudni, hogy jöttek létre,

csak találgat, kutat az ember, felmászik, vagy belefúr,

keményen őrzi titkát, kevés az, mit magáról elárul.

.

2023. 02. 15.

Tiszakécske.