Megtörten (novella)

 

Megtörten

Írta: Királdi-Kovács István

.

Az éjszaka éppen csak megrepedt egy kicsit a látóhatár legalján. Ezzel felderengett a hajnal. Ő már ott állt a tó partján és gyönyörködött a bíbor színnel érkező első fénynyalábban, mely oly szépre színezte a tenger hullámzását idéző égi tükörképet.

   Nappali fénynél a kék égen és fehér színben ezeket bárányfelhőknek mondanánk, de most a majdnem feketétől a törtfehéren át, a szürke minden árnyalatát megmutatták. Csak a repedés szélén volt más, ahol már érte a fény őket. Lába alatt a fű csatakos volt, az éjszakai gyenge esőtől, de ez nem zavarta.

   Langyos szél fodrozta a tó vizét, és táncoltatta a partmentén foltokban előforduló nádligeteket és a szomorúfűzek mélyre nyúló, sárgászöld vékonyka ágait.

   Lassan, ráérősen ballagott, meg-megállva nézte hol a vizet, hol az eget, vagy csak úgy a távolt fürkészte, mintha várna valakit. Pedig senkit nem várt. Már nem.

   Mikor megváltozott a kapcsolata azzal, aki mindent jelentett neki. Napokig sírt. Minden este úgy aludt el, képzeletbeli ölelés, becézés nélkül egyszerűen álomba sírta magát. De, már nem. Nem sír, nem nevet, cseppnyi mosolyránc sem tűnik fel a szája szegletében. Valami eltörött benne, ami sehogy nem akart összeállni, valamilyen egésszé. Pedig valamikor szeretett dúdolni, félhangosan énekelni, nem volt jó hangja, mégis fel tudta hozni a hangulatot, még a munkahelyén is, ha a főnök morcossága lehangolta a társaságot. Ha másképpen nem jót derültek rajta, és ugratták nevezzen be valamilyen tehetségkutatóba. De volt, van önkritikája is.

   De egyszer, mindennek vége lesz valahogy. Neki nagyon rosszul sikerült a dolog vége. De nem akart, vagy talán nem tudott emlékezni semmire. Az is lehet, hogy csak nem mutatta ki mit is érez valójában, hogy milyen mély a fájdalma, mennyire lett üres az élete, mert ismerte az emberi természetet, ezért nem akart, sem szánalmat, sem gúnyt, okoskodó kioktatást pedig végképp nem. Most éppen azon tűnődött, hogy elmegy a környékről, valahová, ahol nem ismerik, és aki megismeri, majd ilyennek ismerje meg. Azért még viaskodott, nem akarta magával vinni az emlékeit. Mindegy milyen szép volt, elmúlt, eltörött, elszakadtak a szálak legalábbis a józan esze szerint. Viszont más oldalról a szíve nagyon sokat sajgott, és a legrosszabb az volt, hogy már a könnyek nem mosták ki a keserűséget belőle, mert egyszerűen elfogytak. El amúgy sem futna, nem az ő stílusa az elfutás, de a gondolatok azok jönnek, ha akarja az ember, ha nem. Azzal is tisztában van, hogy ebben a világban bárki, bárhová is megy a múlt eléghamar utolér mindenkit. Tehát menekülni is felesleges.

   Gondolatiból egy madárrikoltása zökkentette ki. A hajnali fénnyel a madarak is ébredezni kezdtek, és az első riadóra, mindenfelől érkeztek válaszok, pittyegések, csattogások, füttyök, hol hosszabb, hol rövidebb trilla futamok. Éjszakai álmából ébredezett a természet is. Valahol a nádas aljáról egy béka is felzengett álmából, mély méltatlankodó hangon jelezve, hogy ne zavarják, mert ő még pihenne. De ezzel a madarak nemigen törődtek, csak fújták a maguk nótáját.

  Benne is megszólalt egy régi dal, melyet még az édes anyjától hallott, a szövegére nem tisztán emlékezett már, hiszen régen nem jött elő benne, de a zenéjét tudta dúdolni. Egy nagyon szomorú dal volt, ami elkísérte hazáig. Friss levegővel feltöltődve tért haza, ott megölelte a csendet, és megpróbálta magára húzni az álomtakarót.

.

2024. 02. 12.

Tiszakécske.