Legalább néha

 

Legalább néha

Írta: Királdi-Kovács István

.

Fenn a magas hegyeken állva halnak a fák,

gleccserfolyam morzsolja szét a kemény kősziklát.

Én, mint szárnyaszegett madár vergődök a létben,

nem tudok úszni, a mindent felemésztő idő tengerében.

.

Vergődöm, keresem önmagam hová lettem? - nem tudom.

Fojtogat a némaság, ez a csend nem az, amit szeretek. Unom!

Összekuszálódott a rend, nem állnak szavakká a betűk,

a némaság falát áttörhetné egy halkan felsejlő apró etűd.

.

Nézem a csillagtalan égboltot, a legsötétebb fekete az ég,

a távolban a hajnal nem akar hasadni, nem nyílik rajta rés.

Tudom, a felhők feletti messzeségben ragyognak a csillagok,

talán egy sem olyan magányos, mint most én vagyok.

.

Nem társ hagyott el, vannak köröttem ilyen-olyan hangok,

hamisak, durvák, kéretlenek, sokszor zavar, amiket hallok.

A belsőhang az veszett el valahol, nem szól hozzám, néma.

pedig oly jó lenne, ha társalogna velem, legalább néha.

.

2025. 01. 12.

Tiszakécske.