Úton vagyok

 

Úton vagyok

Írta: Királdi-Kovács István

.

A legrövidebb nap, hosszú sötét éjszaka,

forduljunk a fényfelé ez az ég szava.

Elérkezett a reggel, az éj kiadta hosszú sóhaját,

mitől szeplőtelen fehérré változott a világ.

.

A föld hallgatott, a mai nap nem rohanásra való,

téli üzemmódban türelmesebbnek kell lenni.

Az új, hosszabb nap sápadt fénye pihen a házfalon,

felhúzom a redőnyt, a szobába lép az ablakon.

.

Csendesen kezdődött a reggel, mutatott némi karmokat,

kiléptem és hideg, fájó érintéssel simította végig arcomat.

Nehéz volt a levegő, szapora lélegzettel párát leheltem,

halkan roppanó hó, visszhangozta lassú léptemet.

.

Úton vagyok!

.

Ballagok, lelkemben a világról sok kétség kereng,

de hitem visz a fényfelé, a távolban világosság dereng.

Kinek kell sötét, ha ragyoghat fény, ezt kérdezem.

Úton vagyok, talán egyszer, valamikor megérkezem.

.

2025. 12. 23.

Tiszakécske.

Volt egy románc

 

Volt egy románc

Írta: Királdi-Kovács István

.

Égre törő hegyek, gigászi fenyvesek,

amilyen nagyok, oly szelíden csendesek.

Csak a szél susog, ha lombjai között jár,

vagy éppen dalt zeng benne néhány madár.

.

Napfény bujkál a kusza ágak között,

a fák alá templomi nyugalom költözött.

Zárkózott szív és lélek otthont keres benne,

vagy legalább önmagával nézne szembe.

.

Miért válnak el utak ott, hol mély a szerelem,

forrón öleltük egymást erdőben, virágzó réteken.

A fájdalom még ma is szedi a vámot,

ebből az útvesztőből, vajon ki hogy találok?

.

Emléked ma is él, elraktároztalak magamban,

kereslek szüntelen hol a földön, hol a csillagokban.

Akit keresek, remélem, egyszer még megtalálom,

vagy ha nem, legalább magamat tisztán látom.

.

Kicsi, de gyors patak csörgedez a tisztás mellett,

egykor itt vallottunk egymásnak örök szerelmet.

Az örökké, oly hamar múlt el, észre sem vettük,

az ifjúság nem örök, az idő elrohant felettünk.

.

2025. 12. 19.

Tiszakécske.

Álomutak

 

Álomutak

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mikor hosszabbak lesznek az árnyak, elsötétül az ég,

a hosszúnap nyugovóra tér, fáradtan hunyja le szemét,

a csendes éjszakában elszökik, titkos ösvényeken jár,

az elmére egy különös, teljesen másvilág béli séta vár.

.

Ki pihenni tér, mert reá az álom bódulata csepeg,

lehunyt szemei mögött oly sok megfejthetetlen kép lebeg.

A lélek, nem tudni, milyen utakon, milyen világba téved,

hogy el, az álmok mezején milyen képeken réved.

.

Mélyen alszik, viaskodik, vagy fájó élményeket él át,

nyugodtan jár, vagy remegve rángatja a szem héját?

Ön magával harcol, netán démonokat kerget,

Vagy tündérek között keresi a legszebb szerelmet?

.

Mikor az éj fekete ködéből új hajnal, egy más nap kél,

az elme titokzatos útjáról önmagához visszatér.

Az éji vándorlásra valami jótékony lepel borul,

s bármilyen volt is az álom, helyére valami más nyomul.

.

Míg szörcsög a kávé, a gondolat már más úton szalad,

szorítod a forró csészét, hogy kicsit még jól érezd magad.

Az álmoknak már helye nincs, hirtelen más utak várnak,

az elmének éjjel van, szabad jegye, akkor indul az önálló járat.

.

2025. 12. 17.

Tiszakécske.

 

Esőcseppek

 

Esőcseppek

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kövér esőcseppek halkan kopogva táncolnak az ablakon,

majd apró patakként folynak le az üvegen és a házfalon.

A természet, a szomjazó föld mohón issza az éltető égi nedűt,

tőle alant, s itt fenn az élet új reménye, megmozdul mindenütt.

.

Lemosta a port, kékebb lett az ég, tiszta, friss élettel telt a levegő,

hiába a télbehajló idő, új, régen érzett illatot lehel az erdő, a mező.

Nagyot kortyol minden szomjazó, a víz nem érkezik tócsába gyűlni,

talán csak a betondzsungel az, ahol nem tud szépen elvegyülni.

.

Már majdnem december közepén járunk, nem hidegek a cseppek,

szeretem az esőt, kiállok, felnézek és arcomon is patakok erednek.

Lefolyik a nyakamon, be az ingem alá, ott csiklandja bőröm,

régen éreztem ilyet, s hogy megfázhatok, azzal most nem törődöm.

.

Érzem a cseppek érintését, a víz lágy selymének puhaságát, erejét,

mellyel életet ad, épít, olykor rombol, magából kikelve tombol.

Néhány csepp számba hull, ízlelem, ez lehet a mennyei manna,

annak a szomjazó testnek, mely végre most befogadja.

.

Az eső egyre hull, csepp cseppet, az apró patak patakot ér,

a párkányról, már folyamként szalad, míg céljához ér.

és a föld hálát mutat, az égnek minden cseppér mi reá hull,

mert nyomában mi félig holt, felfrissül, kizöldül, virágba borul.

.

2025. 12. 10.

Tiszakécske.

Szelep

 

Szelep

Írta: Királdi-Kovács István

.

Csurran a pohár,

feszülnek az idegek,

csattannak a szavak.

.

Könnyes, villámló szem,

remegő, fuldokló hang,

az indulat még korlátok között van.

.

Forrong a mély, ereje feszít,

a felszín repedezik,

kitörni készül a harag.

.

Már füstölög, epét lövell,

a pusztító tűz még nem tört fel,

várakozik, erőt gyűjt, tarja magát.

.

Nehezen, de még tartja magát!

Pár nagy levegő, kis duzzogás,

elült a vihar, csend, és béke van.

.

2025. 12. 09.

Tiszakécske.

 

Zsúfoltan

 

Zsúfoltan

Írta: Királdi-Kovács István

.

Zsúfolttá vált életünkben nehezen találunk békét,

mintha elfelejtettük volna a barátság jelentését.

Nehéz a lélegzet, túl sok a keserv, a bánat,

találgatjuk, - vajon Isten most merre járhat?

.

Vágyainkba kétségek keverednek, elménk összezavart,

figyelmünk elterelt, gondolataink tiportak, érzékünk felkavart.

Zsúfoltan ömlik felénk, mit nyelni kéne, de nem akarunk,

kiköpni sem tudjuk, s tőle lassan már megfulladunk.

.

Keressük a csendet, a megbékélés tiszta útját,

ki égre néz, ki magába száll, onnan várja megnyugvását.

Mert az ember küzd, nehéz, de azért föl-föl emeli fejét,

körbe tekint, igazodni próbál, útvesztőben keresi helyét.

.

Zsúfolt az életünk, kéne már egy kis csend, szabad lélegzet,

elnémítani a harciriadót, eltüntetni minden árnyékot, félelmet.

Ha ránk talál végre a perc, felcsillanni látjuk a reményt,

hálát adunk, ha jó irányba tereli a világot, az életünket.

.

Koncentrál, határozottságot mutat, legalább magának,

ateista lélekkel tűnődik, zavarja-e Istent? Van e helye imának?

Mert, ha minden elveszni látszik, kihez is fordulhatna máshoz,

csak egyedül a bárkit meghallgató, mindenek forrásához.

.

2025. 11. 27.

Tiszakécske.

Hálás szívvel

 

Hálás szívvel

Írta: Királdi-Kovács István

.

Sűrű, reggeli ködben apró pelyhekben hull a hó,

a puha álomszerű fátyol alatt csend honol.

Gyermeki csodálattal nézem a természet szépségét,

Lassan, meghatódva veszek levegőt, a pillanat időtlennek tűnik.

.

A természet átöltözött, zöldből sárgára és vörösre váltott,

de az élet így is szép, áramlik belőle az erő, a kedvesség.

Tegnap még vadon termő gyümölcsöket érlelt a kései napsugár,

melynek láttán a szívek örömmel és hálával teltek.

.

Az emberek vidám csevellyel gyűjtötték a természet ízeit.

A hegy felöl hirtelen érkező fuvallat rázza, csörgeti az ágakat.

Elsöpri a ködöt, keringőt táncolni kéri a hulló hópelyheket,

s innen-onnan még letép néhány, lazán kötődő falevelet.

.

Fehér hóköpenyt borít a tájra a bőven áramló sarki szél,

régen látott világot, más élményeket tartogat a tél.

A hó sűrűbben, nagyobb pelyhekben imbolyogva hull tovább,

a szürke felhőtakaró nem nyílik meg és nem is áll odább.

.

Előttem a kutya tüsszög, beleszagolt, hát hó ment az orrába,

újdonság volt neki is, nem látott még ilyet szegény pára.

Majd megugatta, belehemperedett, farkával seperte,

ellágyultan néztem, mint egy gyermeknek, oly nagy az öröme.

.

2025. 11. 23.

Tiszakécske.

Egy novemberi nap

 

Egy novemberi nap

Írta: Királdi-Kovács István

.

A hajnal, enyhén ködös lehelettel köszönt,

mint novemberi harmat terül el a tájon.

Most még tapintatoson, hogy senkinek ne fájjon.

Nem mar arcomba, csak elkísér, velem jön.

.

A kelő Nap felszívja a ködöt, még van ereje,

a nyárinak tűnő égbolt tisztán ragyog felette.

Lelassult, lomha az idő, vánszorogva telik,

mégis hamar itt az este, minden lecsendesedik.

.

Lágy szellő lebben, halk búcsú dalt fuvoláz,

a levelek táncolva hullnak, pőrére vetkeznek, fák.

Gyengéden terítenek színes szőnyeget, a földre.

a velük hulló magból kél az új élet reménye.

.

Estére beszürkül az ég, nyúlós vízpermetet szitál,

itt-ott a házak kéménye, halvány füstcsíkot pipál.

Utcalámpák, mint kik félnek, szégyenlősen pillognak,

ma hiába várunk égi fényt, ők ma nem csillognak.

.

Pedig valahol messze fenn, hol az égieket véljük,

ott, mint díszes bálteremben ragyoghat a fényük.

Este van, sétálva koptatom az utca, sikamlós kövét,

már eb sem vakkant, vackára űzte a hűvös sötét.

.

2025. 11. 13.

Tiszakécske.

Őszi varázslat

 

Őszi varázslat

Írta: Királdi-Kovács István

.

Vetkőzik az erdő, színes levelek hullnak,

újra itt az ősz, a napok csendben múlnak.

Egy apró láng sercegve, imbolyogva pislákol,

melegség járja át a szobát, szívem is lángol.

.

Minden mozdulatlan,

mintha megállt volna a mindig rohanó idő,

hogy megízlelhessek egy ajándék pillanatot,

annak csendjét, édességét, a varázslatot.

.

A Nap lemenőben, borostyánszínűre festette az eget,

valami furcsa érzés eltalált, túlcsordította a szívemet.

Hálát adok a napért, a nyugodt pillanatért, hogy

nincs semmi baj. Köszönöm a mindig óvó figyelmedet.

.

Mozdul a levegő, lágy szellő suhan a fák között.

láthatatlan réseken át a szobába is beszökött.

A szoba édes csendjében a percek lassan múlnak,

Újra itt az ősz, és a színes levelek egyre csak hullnak.

.

2025. 11. 10.

Tiszakécske.

 

Őszi virágok

 

Őszi virágok

Írta: Királdi-Kovács István

.

A dombról alá furakodott az ősz,

rőt haját itt rázza a házak között a szél,

hideg, bús hajnali nótát dúdol halkan,

s önmagát nézi az esőtől csillanó avarban.

.

Belebámul a lágyan fodrozódó tó tükrébe,

az égtől kapott szomorú, sötétszürkébe.

El is fordul hamar, a kerteket vizslatja,

ott az őszi virágokat élteti nem rég hullott harmatja.

.

Itt-ott még pompázik a kert, erdőszél és mező,

kasvirág, őszirózsa, krizantémok, és tűzeső.

A gyepűrózsán* másod virág nyitja kései szirmát,

megtévesztette a Nap, nem alussza még téliálmát.

.

Hunyorok, cickafarkak, Japán szellőrózsa bólogatnak,

Varjúhájjal, üdvözlik a reggelt, együtt intenek a Napnak,

mely éppen két felhőpaplan között kelt fel.

Csend van, fura, bántó csend, az ember hiába fülel.

.

Elmentek a madarak, nem zsibognak bogarak és méhek,

mintha lassabban, bágyadtabban indulna az élet.

De a virágok éppen úgy pompáznak, mint a Tavasziak,

csak nem ontják oly harsányan az illatukat.

.

2025. 10. 16.

Tiszakécske.

.

*Gyepűrózsa = vadrózsa, csipkerózsa

Belső csönd

 

Belső csönd

Írta: Királdi-Kovács István

.

Mint a bizonyos hajós, ki átvisz a túlsó partra,

olyan a csönd, mikor belehasít a külső zajba.

Elvisz, valahová messze, beleolvad a zsigerekbe,

s a szomjazott nyugalom éltetőn árad szét a testbe.

.

Ahogy a nyugodt víz hullámai, úgy ring a lélek,

kinn hiába dühöng ádáz csatazaj, még sem félek.

Bátorságom a törhetetlen csönd adta nyugalom,

a „megfoghatatlan” kegyelmét érzem magamon.

.

Olyan, mintha valami őrizne, vigyáz rám, figyel,

körülvesz, simogat, gyöngéden magához ölel.

Ahogy zord tél után, tavaszodik nyílnak a virágok,

a békesség csöndjében másként látom a világot.

.

2025. 10. 04.

Tiszakécske

Világjáró

 

Világjáró

Írta: Királdi-Kovács István

.

Világok vándora, nyughatatlan ember,

hol a hegyek csábítják, hol a tenger.

Elméjében, vágyai között folyton kutat,

nyugta nincs, örökön-örökké keresi az utat.

.

Felhők között repülne a madarakkal,

a tengerben versenyt úszna a halakkal.

Toronyszobából nézné, mi terül el alant,

virágillatos réten szólna kezében a lant.

.

Barangolna hegyen, völgyön, patakparton,

aprófalvak ódon utcáin, megpihenve minden sarkon.

Sivatag homokjában is megízlelné a Napot,

ahogy haragosan tajtékzó tengerben a habot.

.

Kipróbálna mindent, amit Isten ege alatt lehet,

mert a szoba az fogság, nem ad kellő életteret.

Fújja a szél, simogassa, cibálja a haját,

vessen hullámot a tenger, a fű, akkor érzi jól magát.

.

2025. 10. 02.

Tiszakécske.

Kép: Hainrichffy Kata

Az idő egy szám

 

Az idő egy szám

Írta: Királdi-Kovács István

.

Volt rá hetven évem hogy elfogjam,

de ő ment tovább az útján, csak ment.

Ment, ahogy keringő, körbe a teremben,

önmaga körül is forogva szüntelen.

.

Nem sietett, nem várt, csak ment előre,

kevés volt, mindig csak kicsi hiányzott belőle.

Pillanatnyi, ölelésnyi, kézfogásnyi, csóknyi,

gondolatnyi. Ő halad nem lehet rajta lógni.

.

Kitudja mikor, honnan indult, hová ér,

csak kisebb-nagyobb szám, valamit mér.

Valami távoli, meg és fel nem fogható,

súlya nincs, múlása mégis nyomasztó.

.

Hogy volt, látom a tükörben, testemben érzem,

Hogy lesz, ott ragyog az unokám szemében,

Az idő halad új távlatok, járatlan utak felé visz,

a Nap újra felkel, s a Tavasz virágokat nyit.

.

2025. 09. 07.

Tiszakécske.

Nehéz idők

 

Nehéz idők

Írta: Királdi-Kovács István

.

Hol világos, hol sötétebb szürkén háborog az ég,

itt-ott fehér foltok villannak, de sehol nem kék.

Mint tompa fényű szemek, melyben nincs béke, nyugalom,

nem tudni hol, miért hever elérhetetlenül parlagon.

.

Hogy hiányzik a sok szín, a nyugalom, a béke,

fehér, zöld, vörös, sárga, mind belehajlik a kékbe.

Lám, a szivárvány ívébe a kevertszín is belefér,

mert a természet nem fekete és nem is fehér.

.

Tiszta fehér nincs más, csak a frissen hullott hó,

igazi fekete is csak kéményben látható.

Nézem az emberi arcokat, mily változatos a kép,

sima, ráncos, színük változó, s mégis mind milyen szép.

.

A szemük valami más, már régen nem úgy ragyog,

ahogy sötét égen a messziről ide fénylő csillagok.

A szívük is kemény, de hiszem él még bennük a remény,

Talán nincs veszve minden, lesz gyógyír a lélek sebén.

.

2025. 09. 03.

Tiszakécske.

 

El nem múló...

 

El nem múló…

Írta: Királdi-Kovács István

.

A fák lassan ébrednek álmukból, a Tavaszt köszöntik,

a levegőt mandula és szilvafavirágok illatával elöntik.

A gesztenyefák még némák, pihennek, nehezen nyílnak,

hűen őrzik titkaikat, de annál szebbek, szerelemre hívnak.

.

De, hiába vártam, nem jöttél, fájt a lelkem nagyon,

kínok között éltem, sírtam nagyon sok hajnalon.

Gondolataim mégis percről, percre rád találtak,

ünneplőbe öltözött szívem, minden percben vártalak.

.

Lassan, nehezen telnek az évek, nem gyógyul a szív,

már nem nyújtom ki a kezem, pedig a lelkem még hív.

Nem igaz, hogy az idő gyógyít, az csak vékonyka lepel,

alatta élő, eleven a seb, ráborul, de semmit nem kezel.

.

Nem csitul az érzés, lelkem, mint a vihartól dúlt tenger,

Néha kérdezem magamtól, miből, mennyit bír az ember?

Miért jó űzni az elérhetetlen, miért jó a semmit fogni,

elkéstem, elment a vonat, már nincs mibe kapaszkodni.

.

A vonat régen nem jár, a peron romos, rozsdásak a sínek,

néha még kisétálok oda, de már nem tudom, minek.

Talán nem akarom lekésni azt, ami soha nem jön vissza,

de, itt, ezen a soron virágzik legszebben a gesztenyefa.

.

2025. 06. 18.

Tiszakécske.

Életpróba

 

Életpróba

Írta: Királdi-Kovács István

.

Kopár sziklákat éget a könyörtelenül tűző Nap,

a szélesen elterülő nyáj, csak aszott kórót harap.

Árnyékot, zöldet, fát, bokrot csak néha-néha talál,

pedig érte körme kopik, oly nagy területet bejár.

.

Furcsa éden, itt porrá égnek sziklák, és a kövek,

mégis van föld, fény, kenyér, boldogság menet és jövet.

Hősiesen kitart, küzd az ember tisztelettel éli az életet,

s hálát ad mindenért, amit adtak neki az Istenek.

.

Vízért, fáért messze kell menni, jön a hosszúvágta,

két kanna vizet, fát, embert cipel a szamár háta.

Tandoor alján parázs izzik, kőedényben fő az étel,

friss kenyér sütéséhez az oldalából egy kis helyet bérel.

.

Estebédre készül a gazdagon zöldségelt, finom egytálétel,

Marhahús főtt benne csicseriborsóval és sárga lencsével.

Esteledik, már hazafelé zörög a nyáj csengője, kolompja,

tülekedik a jószág, nyugodt a pásztor, sosem volt goromba.

.

A nap lassan véget ér, a sütő tüze hamvad csendben,

melegét szívében őrzi az asszony, mélyen izzik benne.

Az állatok menedékeikben nyugodni tértek éjszakára,

valaki lopva, álmosító színeket festett az ég falára.

.

Itt, a föld, a fény, a kenyér és a kedvesség között.

megtalálták az életük értelmét, a mindenség fölött.

Étkezés előtt összeteszik kezüket, imát mond a család feje,

köszöni, hogy ma is kegyes volt hozzájuk az ő Istene.

.

2025. 06. 12.

Tiszakécske.