Elveszett büszkeségünk

 

Elvesztett büszkeségünk

Írta: Királdi- Kovács István

.

Mi vagyunk rosszak, vagy nem ért a világ?

Hiába való lenne már minden imánk?

Egyelőre szóban mennek emberek ölre,

más gondol a világról, hát beledöngölik a földbe.

.

De jaj, mire való az esztelen indulat, a harc

ökölbe szorított kézzel nincs béke, csak kudarc.

S míg egymásra csaholunk, mint veszett ebek,

elveszik hitünket, jogunkat mocskos kezek.

.

S ti, kiknek tapsotokért, lapot mégsem osztottak,

sőt, ahogy másokat, ugyanúgy pőrére fosztottak.

Mikor nyílik fel, mikor tisztul ki a szemetek,

És ki kéne nyitni az ökölbe szorított kezeket.

.

Nyitni kéne, beszélgetni, lehetne itt jobb is világ,

nézd, magukra zárták az ajtót, fütyülnek te rád.

Gyere, igyunk egy sört, nosztalgiázzunk,

emlékszel még, hogy épült az ország, a házunk?

.

Emlékszel még, mikor egymás vállára álltunk?

nem ismertük a lehetetlent, volt bátorságunk.

Hegyek simultak el, helyén városok nőttek,

nem volt híja tudásnak, akaratnak, sem erőnek.

.

Ma sokan, kik egykor reggelente kezet ráztunk

fal mellett kullogunk, félelem lett a társunk.

Az utcán lehajtott fejjel megyünk a dolgunk után,

elveszett büszkeségünk, egyszer megtaláljuk, talán.

.

2025. 02. 19.

Tiszakécske.