Erdei út

 

Erdei út

Írta: Királdi-Kovács István

.

Megyek, mégsem haladok, ijedten állok,

a felázott, sáros erdei út csúszkál alattam.

A sárban megannyi falevél enyészik,

éli végnapjait, hogy humusszá váljék,

s legyen az új erdei sarjadéknak táplálék.

.

Óvatosan lépek párat, hiszem, hogy előre,

tévedés, inog a föld, még hátrább csúsztam belőle.

Hasztalan harc, de én kitartok, nem adom fel,

hízelgek neki, ostromlom, míg befogad, megölel.

Oldalra lépek, nem csúszik, sóhajtok, végre felismert.

.

Sétálok, fát simogatok, mintha testvérem lenne,

tiltanám hogy fűrész zúgjon, fejsze csattanjon benne.

Fölnézek, föl a magasra, hol az ághegyét felhő simogatja,

közös táncukat lejtik, ki tudna dönteni melyiket ki, mozgatja?

Felhő ringat ágat, vagy az ág keszkenője a felhő, azzal integet?

Rejtély.

.

Már-már idilli nyugalmamat egy fakopáncs dobolása veri fel,

melyre egy közelben harsanó kakukk mély baritonja felel.

Mintha ez lett volna a jel, megélénkül az erdő,

az égen félre csúszik egy felhő, kikandikál mögüle a Nap,

egyre nagyobb résen áradnak ki az élénk napsugarak.

.

Párát lehel a föld, ezer hangnemben karének zeng,

gyönyörű hangok, most nem zavar, hogy elmúlt a csend.

Olykor egy-egy szóló is felcsendül, magas és mély felesel,

mint egy színpadi műben, hol nő és férfi énekel.

A szín is változik, ahogy röppennek ágról ágra.

.

Közben mondja a magáét, zsémbel, be nem áll a szája.

Átjárt a hely szelleme, kicseréltek, már az út sem csúszik,

szürkül az idő, estébe hajlik, lassan a Nap is búcsúzik.

Nehéz szívvel búcsúzom én is, lassan haza kell mennem,

mivel legkedvesebbet hagyom ott, gyakran vissza kell lesnem.

.

2025. 02. 14.

Tiszakécske.