Anya egyedül is megoldja

 

Anya egyedül is megoldja

Írta: Királdi-Kovács István

.

Anya! - a világon a legszebb szó,

benne az ősi ösztön, ő az életadó.

Testében sarjad a mag, terem a lélek,

Isten is előtte hajt fejet, vagy térdet.

.

A fogantatás társas esemény,

szívét, lelkét átjárja egy szép remény.

Amikor áldott állapotának érzi jelét,

vállára ül súlya, Ő nem veszti el a fejét.

.

Egyedül is készen áll gyermekéért a harcra,

amikor a felelősségnek ő az egyetlen arca.

Nem tudom egyedül lenni mekkora küzdelem,

álmatlan éjeken mennyi a kétség, a sírás, a félelem.

.

Ha falakba ütközik, el akkor sem csügged soha,

felveszi a kesztyűt, legyen az élet bármily mostoha.

Megy és küzd, amíg bír, és tovább is töretlenül előre,

gyermeket bízott rá Isten, hogy ember neveljen belőle.

.

Ő végzi a dolgát, hittel, szeretettel, fáradhatatlanul,

néha, éjjel roskad össze, mikor a világ sötétbe borul.

Mikor lelke kicsit megtörik, párnának adja könnyeit,

de ő ahhoz is ért, hogy reggel, hogy legyen újra fitt.

.

Érzi, kéne egy erős kéz, amibe kapaszkodni tud,

sarjának is egy apafigura, de nekik csak Isten jut.

Ő, nem akar apa lenni, nem dolga, nem azt tanulta,

és ha mégis arra lenne szükség, hát, azt is megoldja.

.

2024. 01. 19.

Tiszakécske.

Furcsa szerzet

 

Furcsa szerzet

Írta: Királdi-Kovács István

.

Van valahol egy téli világ,

hol a fákon hóból nyílik virág,

ahol vastag fehér paplan fedi a mezőt,

a magoncot mely a földből éppen csak kinőtt.

.

A fák alatt köveken bukdácsoló patak szaladt,

vidám fecsegése, most hallgat a jégpáncél alatt.

Dideregve reménykedik, Tavasszal lesz még szava,

a fagyott világot beteríti ezerféle virág, bódító szaga.

.

Van valahol egy téli világ, a hóban szántalp hagy jelet,

csengő szó, és paták dobbanása veri fel a csendet.

Aszott fűcsomókban nyúl, és fácán rejtőzik némán,

faágról étket keresve egy bagoly leselkedik mélán.

.

Távolban róka kaffog, hideg hóban szagot keres orra,

jó lenne egy nyúlpecsenye, hogy ne éhezzen gyomra.

Bár most beérné egy pocokkal is, ha éppen az is lenne,

de a bagoly szeme élesebb, a pocokból csak ő enne.

.

A csengőszóra a bagoly méltatlankodva felel,

zavarják Isten madarát, nem elég, hogy nincs eledel.

A róka ember szagot érez, gyorsan vackára inal,

bizony, ha így megy tovább sora, nemzettsége kihal.

.

A csengőszó távolodik, itt-ott étel kupac marad utána.

a terített asztalhoz a vadak óvatosan jönnek vacsorára.

Meghívta őket, akitől félnek, mert van nála fegyver,

de most „asztalt” teríteni és nem terítékért jött az ember.

.

Van valahol egy téli világ, mely mindenkinek nehéz,

de túl kell élni, nekik is, nekünk is ennyi az egész.

Furcsa szerzet vagyunk, furcsa a világunk emberek,

egyik kezünkben gondoskodás, a másikban fegyverek.

.

2024. 01. 17.

Tiszakécske.

Nyári zápor

 

Nyári zápor

Írta: Királdi-Kovács István

.

Ha nem fedi el szürkeség, oly csodás a nyári ég,

de ha megtöri, és átfut rajta egy kis semmiség,

egy párapamacs, egy véletlen kósza felhő,

és hull egy kis zápor, az még elviselhető.

.

Szeretem az esőt, a langyos nyári záport,

végig fut a testemen, mint a zuhany, ápol,

felszabadít, frissíti az elmém, lágyítja a bőröm,

és a világgal egy kis időre nem törődöm.

.

Fejemen is kopoghat az éltető isteni áldás,

flaszterről is lemossa a port, ha ázik a szántás,

erdőben és mezőn megélénkül tőle a zöld,

hol aszott, repedezett, ott is életre kel a föld.

.

Szeretem az esőt, a nyári futó záport,

semmihez nem hasonlító pillanatnyi mámort.

Kitárt karral fordulok pár tánclépést az esőben,

nevetem, ahogy kitérnek az emberek előlem.

.

Esernyőt nyitnak, futva eresz alá állnak,

nem örülnek az ég ilyen áldásának.

Baj, ha nincs, szomjazzuk, s baj, ha túl sok esik,

Örülök, és elfogadom, ahogy az égiek rendelik.

.

2024. 01. 15.

Tiszakécske.

 

Ott legyél virág

 

Ott legyél virág

Írta: Királdi-Kovács István

.

Véráztatta csatamezőn pipacs nyíljon,

Édesanya, árva gyerek sose sírjon.

S ha majd a puskacsőben őszirózsa terem,

Légy te is virág, hogy a földön béke legyen.

.

Hol árvalányhaj, szarkaláb, búzavirág él,

Ormokon, hol havasi gyopárt, lenget a szél,

Közöttük fáradt vándor keres menedéket,

Ott legyél te is virág, hadd lásson ő is szépet.

.

Öreg néne kertjében, hol gaz terem buján,

Reszkető keze, már nem kap a munka után,

Hogy barázdált arcán mosoly fakadjon,

Legyél ott virág, hogy az arca felragyogjon.

.

Lugas mélyén, két ifjú ölelkezik puhán,

Még csak próbálják a szerelmet, kicsit sután,

Nem értik még a Tavaszt, csak hogy jó nagyon,

Ott legyél te is virág, ontsd feléjük illatod.

.

Legyél virág, hol szárba szökken a szerelem,

Hol az összetartozás karikája csillan a kezeken,

Ott legyél virág, ahol új élet születik,

Legyél ott is, koszorúba fonva, ahol majd temetik.

.

Legyél virág, mindenütt, ahová szépség kell,

Ahol a pompát illatok és színek emelik fel,

De legszebb legyél árokok partján, a kertek alatt,

Ahol koldus, és vándor lát, és érzi az illatodat.

.

2024. 01. 14.

Tiszakécske.

Talán megjön

 

Talán megjön

Írta: Királdi-Kovács István

.

A távolság lebeg közöttünk régóta már,

nem tudta áthidalni a tavasz, sem a nyár.

Zord széllel, faggyal megjött, itt van a tél.

A szív ebben a közegben, ugyan mit remél?

.

A sétányt, hol csak vágyaink jártak, belepte a hó,

a part menti jéghártyák között, párát lehel a tó.

Nem ül rá senki, így a pad dermedten hiába vár,

míg e zord idő ott téblábol, arra senki sem jár.

.

Csak a képzelet, a meg nem történt emlékek élnek,

melyek agyunk és szívünk mélyén vágyként égnek.

Nekünk mást rendelt a sors, s mi nem ellenkezünk,

de azért van, amit el már soha nem engedünk.

.

Az örökzöld fenyő ágain vakítóan csillog a fehérség,

Nap felé tör, de elérhetetlen neki is az a messzeség.

A szív ebben a közegben, ugyan mit remél?

Hogy egyszer talán megjön a Tavasz, és elmúlik a tél.

.

2024. 01. 11.

Tiszakécske.

Csend és kiáltás

 

Csend és kiáltás

Írta: Királdi-Kovács István

.

Csend van, vészjósló, kínos csend,

pedig a lélek forr, mélyen ott bent.

a mellben érzelmek, indulatok dübörögnek,

a szájak némák, nem szólnak, nem köhögnek.

.

Néhányan félénken, szólnak, jeleznek,

baj van, figyeljetek már emberek!

Hiába hall a fül, nem emelkedik a fej,

talán oda a remény, vagy nincs a szónak hitel.

.

Nem akarok kiáltani, nem kell hangzavar,

az elszáll a messzeségbe, ki tudja, mit akar.

Míg a hangzavar a pusztában kereng,

a csendes szó nem hagy nyugtot, izgat, feszeng.

.

Ma, még néhányan csendesen szólunk,

még van esély kezünkbe venni sorsunk.

Holnap talán már nem segít kiáltás, sem ima,

átgázol rajtunk, a sors, messzire sodor, mint a lavina.

.

Csend van, már a néma biccentés is elmarad,

szemekben félelem, legyőzve minden akarat.

De kérlek, szedd össze magad még egyszer utoljára,

ne magadra gondolj a gyerekre, az unokára.

.

Az unokára, a jövőre, hol nekünk már nincs hely,

de amit nem tettünk meg, azért majd kifelel.

Hogy nézünk tükörbe, majd az utolsó órában,

akkor már hiába zokogunk a könny tócsában.

.

2024. 01. 08.

Tiszakécske.

Ami feledhetetlen

 

Ami feledhetetlen

Írta: Királdi-Kovács István

.

A szem lát, a szív dobban,

és benn valami lángra lobban.

A tűz éget, majd elemészt,

a test remeg, s megáll az ész.

.

A száj dadog, a szem beszél,

többet mond, mint, amit remél.

Kicsit harmatosan csillog, vibrál,

két kéz magától egymásra talál.

.

Aludni nem tud, csak forog,

a gondolat mindig nála topog.

Saját lelkével vív ádáz harcot,

nem lát mást, csak azt, az arcot.

.

Ha kinn tombol is a tél, és hó esik,

nála kikelet van, bimbó és virág feslik.

Míg kéz a kézben andalog, vagy csókra forr a száj,

megszűnik a világ, nincs semmi, ami fáj.

.

Pedig az elsőbe hányszor belehalunk,

elég, ha egy nap nem találkozunk.

Jöhet utána másik, Isten tudja mennyi,

de az elsőt sírig nem lehet elfeledni.

.

2024. 01. 06.

Tiszakécske.