Honvágy
Írta: Kovács
L István
Ül a
domboldalon, nézi a távoli Naplementét. Körötte gyümölcsfák virágai ontják
illatukat, előtte a lejtőn végeláthatatlan szőlő terül el. Vágyta már a
frisslevegőt, a csendet, az egyedüllétet. Szerette ezt az illatot, ahogy a
frissen vágott fű illata keveredik az egy-kétnapja száradó széna illatával. Honvágya
van!
Főleg itt
ahol a terület nagyon emlékezteti az otthoni tájra. Bár, szőlő kevés volt azon
a vidéken, de a hegyek, dombok, erdők felejthetetlenek. Ott is kaszálták a domboldalakat, volt széna
és frissen vágott fű illat. A sántyusi meredek domb, ahol télen szánkóztak,
nyáron és ősszel a szamóca éréstől kezdve minden vadgyümölcs megtermett,
őszidőben pedig gombák tömkelege kínálta magát, csipkebogyó, som, galagonya,
vadkörte, feketeszeder. A patakban való fürdés emléke mellett elbújhat minden
csillogó villogó fürdő hely az összes csúszdájával együtt.
Nagyot
sóhajtott, lelke elérzékenyült.
Úgy
tervezte, ott marad éjszakára, hátizsákjában hozott szalonnát, hogy arra
alkalmas helyen majd nyársra húzza és megsüti, de elment a kedve tőle. Följebb ment leült egy diófa tövében és
tovább szőtte gondolatait. Igen azok a nyársalások. Ilyenkor már lehetett
kukoricát csenni pár csövet, és a szalonna után azt is nyársra húzva szépen
megpirítani. Finom csemege volt. Úrrá
lettek rajta az érzelmek, kicsit elhomályosult a szeme is.
Lent a
faluban már este volt, de ő itt a magaslaton még látta azt a narancsszínű
korongot, amely olyan lustán és puhán ment a hegyek mögé, mintha ezzel is
vigasztalni akarná őt. Vagy neki sincs kedve elhagyni ezt a vidéket, kitudja,
mi várja a túloldalon, de sajnos ő sem tehet azt, amit akar, a planétáknak is
van egy működési rendjük, ha attól eltérnek, annak katasztrofális vonzata lenne.
Lassan rá esteledett.
Nem evett, a honvágy elvette az étvágyát. Lefeküdt a fűben és nézte az egyre
jobban láthatóvá váló csillagokat. Sokkal szebben ragyogtak így, hogy más,
mesterséges fény nem zavart be a perifériás látásba. Itt látszik igazán, hogy a
lenti fények legyenek bármily kedvesek az ember számára, mégis csak
szennyezőleg hatnak a nagy egészre.
Otthon voltak ilyen szépek az esték, akkor még az utcai fények olyanok
voltak, mint most ha gyertyát gyújtunk egy sötét helyiségben, nem nagyon
zavartak be a csillagok ragyogásába.
A csend az
csodálatos volt, már a madarak is nyugovóra tértek. Csak egy kis lágy esti
szellő susogott a fák levelei között. Ivott egyet az ásványvizéből, és tovább
töprengett. Ide nyaralni jött, mert a család ezt akarta. Pedig, mennyivel jobb
lett volna a hazai környezet. Nem akart
lemenni a szállásra, még sokáig gyötörték az emlékek, végül ott aludt el a fa
tövében. A Nap első sugaraival ébredt, visszament a szállásra, de senki nem
vette észre, sem a hiányát, sem az érkezését. Elgondolkodott, mi is a honvágy?
Miért oda vágyik az ember éppen ahová. Valami belső lelki vívódás, a régi emlékek,
ahol még szabadon tehetett, amit, és amikor akart, hiszen gyerek volt. Nem
tudta megmagyarázni magának, csak valami végtelen ürességet érzett, valamit,
amiben nincs tartalom. Vagy talán az élete olyan, amelynek tartalma, vagy
tartalmatlansága nem tudja kiszorítani, elnyomni azt a furcsa érzést, amit
honvágynak nevezünk? Azt hiszem, ezt a
rejtélyt a tudósok sem igen tudják megfejteni, mert ahány ember annyi honvágy!
2021. 07.
08.
Tiszakécske
