Gyermekszemmel
Írta: Királdi-Kovács István
Anyám hisztizik, toporzékol, de nem érdekel. Akkor is
azt csinálom, amit akarok. Ha nem látja, leveszem a sapkámat, és a ruhám alá
dugom, amit szeretnék, magammal vinni. Lehet, hogy még gyerek vagyok, de nekem
is van akaratom, elképzelésem, nem csak mindig az ő ízlése, akarata számít.
Toporzékolsz, hát fogsz még jobban is kedves édesanyám. Megszól mindenkit,
mindenkiről van pár lenéző megjegyzése. Akkor szoktam jókat nevetni, persze
csak magamban, mikor a barátnőjét szapulja, hogy az mennyit nyomkodja a
telefont, meg, hogy nem figyel a gyerekeire. Pedig ha belenézne, a tükörbe pont
azt látná ő is, nem is tudom, hogy tud dolgozni sok nő, mikor egyik kezével
állandóan azt a vacakot nyomkodja. Már egy órája mondom neki, hogy éhes vagyok,
de mindig azt mondja egy pillanat, mindjárt adom az ételt, de nem adja. Ha én
állnék neki levest szedni, vagy kenyeret szelni, akkor megint balhézna, „mit
csinálsz, nem tudsz várni, magadra öntöd a levest, elvágod a kezed…” stb. De
akkor már legalább ad enni. Tévedés ne essék, kapok enni, de a tortúra, ami jár
vele nagyon fárasztó. Bezzeg, ha én nem ugrom első szóra, akkora patáliát csap,
hogy a szomszédok is rácsodálkoznak. A minap is a kekszes tányért nem vittem
ki, ő meg véletlenül fellökte, a szőnyegre borult a morzsa, úgy sipákolt, hogy
elég nagy vagyok már hozzá, porszívózzam fel, mert én vagyok a hibás, miért nem
vittem ki a tányért. Azt persze nem veszi észre, ha ő napokig nem viszi ki a
szobából a tányért, mama úgy szól rá, hogy ki kéne vinni, mert lassan elfogynak
a tányérok. Akkor sem a mosogatóba teszi, csak az asztalra, pedig azért meg
papa haragszik nagyon, mert lepik a legyek. Nem tudom életében ötször
mosogatott-e már.
Vasárnap, nagyon finomat ettem, mama zserbótekercset
sütött, jó vastag csokiréteget tett a tetejére. Papa egy hatalmas szeletet
vágott, lehet, hogy magához mérte, de én ettem meg. Szeretem a mama
süteményeit.
Ma nyűgös vagyok, még aludni szerettem volna. Este
hiába mondtam neki, anya fáradt vagyok nem fürdetett meg, csak jó késő, és késő
is fektetett le, reggel nem is akaródzott felkelni. Sírtam, mama alig tudott lelket
önteni belém, de menni kellett, mert mama és papa is elfoglalt, nem lehet
otthon maradni. Anyunak van munkahelye, nem bírta ki, velem itthon, nem
használta ki azt az időt, amit lehetett volna. De legalább mikor haza jön, ne
azt a rohadt telefont nyomkodná, amitől nem lát, nem hall, elveszti az idő
érzékét. Aztán ha én balhézok, amiért nem figyel rám…, ne tudjátok meg mit
művel, és hogyan.
Mama megállt a boltnál, vett nekem egy csokit, amit délután
ad ide, ha hazaérek, és egy friss kiflit, aminek felét megeszem a biciklin, míg
a bölcsibe érünk. Szeretem a mamát. Persze anyut is, de használnia kéne azt a
bizonyos tükröt. Lehet, hogy letakarta nála valaki? Ha nagy leszek, megkérdezem
tőle!
2022.
07. 18.
Tiszakécske.
