2014. szeptember 30., kedd

Cipők a Duna parton (próza)



Cipők a Duna parton
Írta Kovács István

A férfi mindenütt hallotta a dübörgő lépteket, bakancsok koppanását, futólépések dübörgését a lépcsőházban. Bement a szobába, felöltözött, ünneplőbe! Vasalt fehér inget, nyakkendőt és misére járó öltönyt vette föl, szépen kitisztított cipőjét is elővette a szekrényből. Leült az ajtóval szemben és várt.
 Tudta, hogy jönni fognak érte, hiszen megígérték!
Azt ígérte neki egy ember, „ha az övéik győznek jönni fognak érte, kiviszik a Duna partra a cipőjét ott hagyni”.
Hát az övéik győztek!
Vége az örömünnepnek, zászlóégetéseknek, újoncavatásoknak!
Nyolc- tizenkét fős rajok futkosnak fel- alá, és akik ki lettek szemelve, mint áldozatok azokat szedik össze.
Azt nem tudta őrá mikor kerül sor, de érezte ma érte jönnek!
Oda kinn már hideg volt, nyirkos őszidő járta, elkelt a nagykabát is, de Ő nem vette föl. A nagykabát csak nehezék, jól megszívja magát vízzel, és ha nem halálos sebet kap az ember, akkor a kabát húzza le és megfullad. Nem készített magának batyut sem, minek a Dunába nem kell, ha meg megússza valami csoda folytán, akkor úgyis lesz, ahol majd be tud szerezni némi holmit magának.
Menekülni lett volna lehetősége, de nem az a fajta, aki menekülne sorsa elől.
Fölhangzott a dübörgés a lépcsőn, ahogy néhányan fölrohantak érte, négyen voltak, mint ha egy vadállatot akartak volna befogni úgy jöttek a szerény, csendes emberért.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva, de úgy törtek be rajta, mint ha egy acélajtó lett volna, pedig csak egy félig üvegezett fa ajtó volt.
A férfi fölállt, szemébe nézett a vezetőnek tűnő embernek,(bár átvillant az agyán, hogy az ilyen magából kifordult lényt lehet egyáltalán embernek nevezni?) És megkérdezte tőle.
 Mehetünk?
A kérdezett meglepődött, de intett pisztolyával az ajtó felé, és indulás dörögte fenn hangon mintha Ő nem értené saját szavát!
Lenn már álltak vagy húszan, Őt is belökték a sorba és elindultak a Duna part felé. Egy férfi megismerte az utcán, és oda szólt neki.
 Fogtad volna be a szádat, most nem lennél ott!
Tévedsz!
Gondolta magában, nektek kellet volna kinyitni, nem nekem befogni, de nem szólt semmit, ballagott lehajtott fejjel.
Útközben még néhány embert belöktek a sorba, mire a tetthelyre értek.
Ott odajött egy ember, aki válogatni kezdet közöttük és néhányat ki állított a sorból.
Ti még nem kerültök sorra, mondta nekik.
A mi emberünk szólt az egyiknek, nem tudja, honnan ismeri, de ismeri. És tudja annak megígérték, hogy kiveszik a sorból.
Menekülj el jó messzire és gyorsan, mert délután másik banda lesz szolgálatban és azok nem biztos, hogy elengednek!
A megszólított ránézett szomorúan és csak a fejével biccentett.
Értette a célzást!
Ezután sorba állították őket egyesével a parton szép hosszú sor lett, vagy inkább vonal. Kiléptették őket a cipőből és arccal a Duna felé kellett fordulniuk.
Egyikük megkérdezte.
 Mi van nem mertek velünk szembenézni?
Választ nem kapott.
A férfi közép táján állt a sornak, örült neki. Tudott koncentrálva figyelni.
Az őrök félre álltak és egy fegyver fölugatott, lassan pásztázta a sort, minek nyomán az emberek hullottak a vízbe.
A férfi figyelt feszülten, hogy közeledik feléje a halált osztó tűz. Ketten voltak előtte mikor izmait megfeszítve a mellette lévővel együtt Ő is bele zuhant a vízbe, és alábukott. A víz alatt gyors fordulattal a part betonfalához húzódott, ha észreveszik is a turpisságát és a vízbe lőnek, akkor előre lőnek és nem a part szélére így meg menekülhet!
Ezért hagyta otthon a nagykabátot.
Terve sikerült. Hamar vége lett a mészárlásnak, és gyorsan eltűntek onnan a kivégzők. Már fázott nagyon a vízben, óvatosan kimászott, és eltűnt onnan. Mindenki azt hitte Ő is a vízbe veszett a többivel. De évek múlva mikor rendeződtek a dolgok, külföldről előkerülve egy könyvvel melyben mindent megírt. Eljárást indíttatott a bűnösök ellen. Nehezen találták meg őket, rejtőzködtek, nem mertek szembenézni egykori tetteikkel, pedig akkor igen nagy hősöknek vélték magukat, és a csordaszellem is sodorta őket, de előbb utóbb mindenkit utolér a sorsa!
És egyszer minden kezdődik újra, mintha a történelem ismételné önmagát!
2014-09-30
Tiszakécske

2014. szeptember 22., hétfő

Szeretem, ahogya szeretsz



Szeretem, ahogyan szeretsz
Írta: Kovács István
Szeretem, ahogyan szeretsz.
Kezembe teszed kezed,
Ahogy hozzám simulsz csendesen,
Mintha ott sem lennél,
És mégis azt kell éreznem,
Hogy elfogy a levegő,
S nehezen lélegzem.
Hogy fájjon a hiányod,
Hiába van itt az illatod,
S ujjaid hegyének, szikrázó érintése.
Ha nélküled vagy velem,
Az lelkem szenvedése.
Szeretem, ahogyan szeretsz.
Nem tolakodón, de helyezkedve.
Nem durván, de szenvedéllyel.
Halkan jössz, ahogyan az éjjel,
Ereimben áradva széjjel,
Mint egy zamatos ó-bor,
Ahogy hegedű szól a vonótól.
Szeretem, ahogyan szeretsz!
2014-09-22.
Tiszakécske

2014. szeptember 18., csütörtök

AlexandriaiSzent Katalin



Alexandriai Szent Katalin

Írta: Kovács István
Szüleinek kis leánya,
Isten csodás adománya,
Fölserdülve megkeresztelkedett,
Jézusunknak jegyese lett.
            ***
Maxentius császár halállal fenyegeti,
Ki a bálványokat nem tiszteli.
De Katalin elé lépve,
Keresztet vet, így utalva a hitére.
A bálványoknak nem áldozott,
De ötven bölccsel tanácskozott.
Ötven bölcsek, érvek előtt meghajolnak,
Amiért is máglyán halnak.
Katalinnak vigasz szava kíséret a tűzhalálba,
Tűz a keresztséget pótolja,
Az öröklétet úgy adja.
A császár trónust, szobrot kínál,
De célt nem ér Katalinnál.
Ezért ólmos ostorral vereti,
Börtön mélyére vetteti.
Ám Katalin pince mélyén hitet térít,
Kétszáz katonát hitébe magával vitt.
Maxentius rettenetes nagy dühébe,
Kínhalált mond ki a fejére.
Angyalok a halálból kimentik,
Kínzóeszközt összetörik.
A császárnő is rémültébe,
Megtér Katalin hitébe.
S ez bele is kerül az ő fejébe.
Császárné és kétszáz katona,
Hitükért fejük együtt hull a porba.
Katalint is vesztőhelyre viteti,
Hogy ott a fejét leütteti.
S Katalin a vesztőhelyen Urát kér
Ki Krisztus szeretetében emlékezik róla,
Bőséget lásson, egészséget nyerjen,
Része legyen minden földi jóban.
Egészséges gyermeke szülessenek,
Testrészei ne vesszenek.
Midőn imája meghallgattatott,
Hóhérkardtól feje porba hullott.
Ám testéből vér helyett,
Láttak folyni csak tejet.
Testét az angyalok elvitték,
Sínai-hegyre temették.
Alexandriai Katalin, Jézus jegyese,
A tizennégy segítő szent egyike.
2014-09-18.
Tiszakécske.


2014. szeptember 13., szombat

Spirálban



Spirálban
Írta: Kovács István
Végtelenbe vesző idő,
spiráljába forgunk.
Nem tudjuk holnap,
mi lesz a sorsunk.
Ábrándokat kergetünk,
az élet játszik csak velünk.
Szobánk tébolyda.
Kiüresedett lelkünk tétova,
álmatlan éjek otthona.
Álmaink mint málló vakolat,
csorognak le a sötét falakon.
Lelkünk meztelen,
mint a lombjukat vesztett fák.
És a spirálban csak zuhanunk tovább!
2014-09-14.
Tiszakécske.
                        

Ember Óriások



Ember Óriások
Írta: Kovács István
Hit, Remény, Szeretet!
Mennyi közhely,
mondják egyesek.
S ím egy bajbajutott,
ki az élet árjában,
már úszni nem tudott.
Reménnyel teli szívvel,
nyújtja felénk kezét.
Mert hite van bennünk,
így kezünkbe adja sorsát, életét.
S mi szeretettel nyújtunk felé,
legalább egy-egy szalmaszálat,
melyből tutajt építhet magának.
És Őt abba kapaszkodva,
húzzuk át a túlsó partra.
Hit, Remény, Szeretet.
Ha kell, megmozgat hegyeket.
Büszke vagyok rátok,
Ti ember Óriások!
2014-09-13.
Tiszakécske