Kincsem a nyelv

 

Kincsem a nyelv

Írta: Kovács L István

 

Van egy ősi nyelv, sokat hányták erre-arra,

próbálta megtörni török, német, orosz és más náció,

de a befogadott jövevényszavak fordultak magyarra.

 

Színekben pompázik, mint erdők, mezők vadvirága,

itt-ott ma is megújul, mint gyümölcsfák ojtott ága,

és ízesen cseng bárhol, e széles, és nagyvilágban.

 

Leltára nincsen, pedig csak negyven négy betű,

s belőle milliárd szó, kifejezés, rag, toldalék, szín és árnyék,

mélyen döngő, vagy csengőn magasra szálló, rímes játék.

 

Mind lassan hömpölyög, ahogy széles folyam árja,

ízt ad neki, író, költő, ha fárad, tovább lendíti a versek lába,

és szélesen, csendesen torkollik bele a nyelvióceánba.

 

Ma is nyúzza idegen, nyelvtörő szó, mint káromlás,

sok a szleng, a rövidítés, színtelen az artikuláció,

mert rossz, vagy hiányos az ismeret, és a fordítás.

 

Amíg tudjuk, akarjuk őrizni ezt a csillogó, csengő kincset,

mellyel távoli ősök, anyák, apák ruháztak fel minket,

mert tovább adni nem lehet, ami elfogyott, a nincsent.

 

2021. 10. 28.

Tiszakécske.

Ház a falu végén

 

Ház a falu végén  

Írta: Kovács L István

 

Teteje lyukas, idő tépte zsupp, és moha,

belseje apró konyha és egy alig-alig szoba.

Homályos szobában, korhadó padló reccsen,

félig nyitott ablakon, portól nehéz függöny lebben.

 

Nyírkosan málló vakolata dohszagot áraszt,

az átható levegő engem is a falnak támaszt.

Szemben a falon ott maradt egy régi kép,

hogy egykor mit ábrázolt? -nem látszik már rég.

 

Ablakán túl egy másik világ, hol pezseg az élet,

virágzó, zöldellő fák, nyüzsgő rovarok, zsibongó méhek.

Messziről érkezett madarak hosszú trillát fújnak,

régi fészket javítanak, vagy készítenek újat.

 

A múlt, békésen a jelen ölelő karjába hull,

az lassan felemészti, eltűnik nyomtalanul.

Csak egy ház a falu végén, ott a fák alatt,

nem tudni kié volt, fenn emléke nem maradt.

 

Egy perc, egy emberöltő, vagy milliárd évek,

múlnak egymás után s elmennek a vének.

De mindig jön valami új, azután még újabb,

születnek, végül mind, mind lassan elmúlnak…

 

2021. 10. 14.

Tiszakécske

Valami bent maradt

 

Valami bent maradt

Írta: Kovács L István

 

Csend, és némaság ül a lelkemben,

gondolatok dörömbölnek fejemben,

az elme nem érti, mit a szív dobol,

a szív az elmét hiányolja valahol.

 

Az asztalon sercenve lobogó gyertya ég,

kezemben egy megrágott ceruzavég,

csak forgatom, nézem a tiszta, fehérlapot,

már nem tudom miért, és hol vagyok.

 

Írni akartam valamit, valamiről,

felidézni régmúlt képeket a múltidőből,

de egy homályos tükör bámul vissza rám,

kérdi: hol vannak az álmaid kis komám?

 

Az idő halad, álmok homályba vesznek,

magammal lassan békülök, örülök az életnek,

a gondolat, már nem dörömböl bennem,

pillám elnehezül a némacsendben.

 

Ceruzám halkan az asztalra koppan,

a gyertya füstölve egy utolsót lobban,

a lap fehéren, hótisztán maradt,

talán holnap teret kap a gondolat.

 

2021. 10. 10.

Tiszakécske