Tavaszváró
Írta: Kovács L István
Még
karcos, hideg szél fúj,
van,
aki mégis sétára indul,
nézi
az öreg Tiszát nyugodtan,
ahogy
tova hömpölyög unottan.
Még
messze a Tavasz, a kikelet,
de
már sárgállanak a szomorúfüzek,
őket
már csiklandja valahol az új élet,
jön
a Tavasz, a fűz soha sem téved.
Várat
magára a zengő madárének,
a
cinegék nem fújnak még a nyitni kéket,
villanydróton
fázósan borzolja tollát a gerle,
de
a hóvirágnak már fehérlik apró feje…
2022.
01. 29.
Tiszakécske.
Mélység
Írta:
Kovács L István
Mélyre hatol a csend,
elfogyott a szó,
pedig kavarog ezernyi
gondolat,
mégis hallgat, mert egy
sem kimondható.
Csak nézem mélán a tájat,
s túl a fákon a legnyugvó
Napot,
mily békés, és soha nem
fáradt.
Hideg vesz körül, öleli
testem,
alkonyfényben fürdik a
hegy,
roppant kőtömeg, és belé
vesztem.
Évmilliók tanúja,
világnyi börtön.
Mit zárhat magába a
mélye,
föltárják-e a titkát ezen
a földön?
Az ember is egyedül van,
mint a hegy,
legbelül mind elhagyott,
nehezen talál magára,
bárhová megy…
2022. 01. 25.
Tiszakécske.
Rajzgyakorlat
Írta: Kovács L István
Díszpárna, háta bordó
plüss,
bojtja,
szegélyzsinórja színezüst,
rajta formás kéz,
hosszú ujjak,
kisujjra apró gyöngyös
gyűrűt húztak.
A papíron a vonal vad
iramban szaladt,
mégis könnyeden, a
ceruza hegye alatt,
az iramot követni nem
lehet, alakul a mű,
még kidolgozatlan
máris gyönyörű.
Jött a munka java,
életet tenni bele,
körmök, párnák, ívek,
a kéz melege,
a gyengéd, finom
lendület, az erő,
mely egy nő kezétől el
nem vehető.
Csak nézik tátott
szájak, tágra nyílt szemek,
nem hiszik, hogy így,
ennyi idő alatt lehet,
gyerek volt még, csak
állt szerényen,
és mindenki tudta mit
tart a kezében…
2022. 01. 23.
Tiszakécske
Ablakból nézem
Írta:
Kovács L István
Sárgás szemüket
nyitogatják a házak,
vastag hósapka alatt egy
kicsit fáznak.
Kéményekből fehér, bodor
füst száll,
lassan ébred az utca,
kinn köd szitál.
A Nap bújócskázik a
felhők között,
szeretné áttörni a ritka,
alig ködöt,
korongja sápadtnarancs,
alig látszik,
mint Monet impresszió
ecsetre vágyik.
A képről távolabb egy
mélyzöld fenyő int,
mögötte orgonabokrokon
hófehér ing,
erősen kapaszkodik, tartja
magát a hideg,
kerítésen, faágakon, zúzmaraként
libeg.
Vasárnap van, mégis
mozdul az utca,
Itt-ott sétára indul
gazdival egy kutya,
asszonyok látszólag üdén
sietnek a piacra,
frissáruból kerüljön ebéd
az asztalra.
Csend van, autó,
láncfűrész zaja sehol,
ki útnak indul,
biciklizik, vagy gyalogol…
2022. 01. 16.
Tiszakécske
Menekülés
a fergeteg elől
Írta: Kovács L István
Egyiknek
haja, másiknak sörénye, lobog a szélben,
mind
a kettőnek tűz lángol testének minden erében.
Hátukban
fergeteg, szélvihar csattogtatja fogát,
ezért
hajtja a fiú, oly veszettül gyönyörű
lovát.
Patája
dobban, nyomában, mint tengertajték, repül a por,
de
hiába, ezt az iramot a szél soha nem éri utol,
nyeregben
a lovas együtt él a mozdulattal, ütemre ring,
mellén
szakadásig, lobogva feszül az átizzadt ing.
Az
ember elégedetlen, oldalába sarkantyút nyom,
hogy
ha tud, kicsit gyorsítson még az iramon,
mert
a felhő egyre sűrűbb, sötétebben kavarog,
s
e kettő már elég régóta alatta vándorol, csavarog.
Messze
még az útnak vége, szükségük van pihenésre,
szomjuk
kéri már az italt, gyomruk is vágyik eleségre.
Éppen
ideje megtérni, mind a két párának,
istálló
melegében neki dőlni friss szalma ágyának.
Némi
pénznél nincs egyebük, csak az út és annak pora,
majd
fát vág, hogy ha szűken is, de azért legyen vacsora,
Hogy
holnap mi lesz? - elég, ha a jó Isten tudja,
merre
lesz, tovább az útjuk? - majd reggel megmutatja.
2022.
01. 10.
Tiszakécske
Az értelem
hajnalán
Írta: Kovács L István
Átláthatatlan
szürkeség,
megfoghatatlan
messzeség,
kilátástalan,
savanyú élet,
a
morálnak nincs alsó méret.
Erkölcsi
süllyesztő ez a mai világ,
mint
szél a port, szórja a gyűlölet magvát.
Egymásnak
feszül minden náció,
fajra,
nemre, bőrszínre nincs variáció.
Porba
hullnak a legnagyobb emberek,
mindegy,
addig mi jót cselekedtek,
ne
szóljon semmi ellen, sem mellette,
mert
ezer ítélet, kardként lebeg felette.
Túl
sok a kéretlen, fogadatlan prókátor,
hangosan
kukorékol, ha elkapja a mámor,
nem
magától, nem is biztos, hogy érti a témát,
de
kézbe kapva mantrázza a sémát.
Az
értelmem világra nyíló hajnalán,
egy
jobb, egy másvilágról beszélt apám,
reményeim
között megértés, és béke honolt,
de
túl sok a csatakiáltás, a harci kobold.
Kardot
csörgetnek szüntelen, hol itt, hol ott,
az
elfogadás, a tisztelet szó általuk megkopott.
Egyházfi
szószéken békét, türelmet kér,
majd
a más vallásról kirekesztőn beszél.
Anyák
sírnak, mert nincs családi ebéd,
fiai
épp, hogy ki nem marják egymás szemét,
egyik
ebben hisz, a másik amazt vallja,
egyik
sem látja, hogy aki vezeti, nevet rajta.
Választás
előtt alamizsnát osztanak a népnek,
csak
úgy csillog, mámorít a sok ígéret,
a
drágulás manója már vitte is a többletet,
megint
becsaptak titeket emberek….
2022.
01. 08.
Tiszakécske
Havat
hord a szél
Írta: Kovács L István
Havat
hord a szél, kopaszok a fák.
Hová
tűnt a napfény, a meleg, a nyár?
Hó
borit mindent, fagy csikordul,
a
tó jegén a szél egyet fordul.
Siklik
a jégen, mint egy primadonna,
nádfuvolán
játszik, mintha művész volna.
Világosbarna
nádbugák hajladoznak, integetnek,
a
kavarogva érkező és távozó hópihéknek.
Egy
fa tetejéről rétisas kémlel, vacsorát remél,
de
sehol egy nyúl, pocok, vagy legalább egér.
Nagy
lehet éhe, ha ilyenkor akar vadászni.
De
ő sas, a madarak királya, nem akárki.
Messze,
távoli nyárba néz a fa hegyéről,
most
nem látja a bőséget a fehérségtől,
szétteríti
szárnyát felfekszik a szélre,
hátha
máshol több lesz a szerencséje.
Nád
rejtekből éhe hajtja, óvatosan bújik egy fej,
hosszú
orra, apró szeme, hegyes füle feszülten figyel,
nem
jár-e veszély, csahos eb, vagy ember fia,
sajnálná
ha a bundájából lenne nekik szép trófea.
Nádi
farkas fut, mélyen szimatol a hóba,
de
nem érez semmi ehetőt az orra.
S
hopp valami zakatol, tán egy fácán kakatol?
Nem,
csak az ágak kopognak, ahogy a szél dalol.
Havat
hord a szél, kavarognak a pelyhek,
a
hideg napok vánszorogva telnek.
Ragadozó,
vadászok, hiába éhes a gyomruk,
szórókon,
etetőkön, nekik ebéd nem jut.
2022.
01. 05.
Tiszakécske
