Egy másik érzés
Írta: Királdi-Kovács István
.
Nyáron is szerettem a hegyet, ismertem minden zegzugát, de télen, mikor
húszcentis hó borította lankás oldalait, és a fenyők fehér csillámruhát
öltöttek magukra, mint ezernyi menyasszony, az gyönyörű volt.
Igazi különleges élmény, a kontraszt a sötétzöld tűlevél lomb, és a hófehérsége.
A kristálytiszta levegő élesen mart a tüdőbe, de nem sértette fel, s míg
felértem a tetejére úgy izzadtam, mintha nyár lett volna. E kettősség mégsem
okozott fájdalmat, sőt túltengett az adrenalin.
Fiatal voltam!
Ma sem értem, hogy tudtam, tudom úgy szeretni a hegyet. A hegy, a fák
nyújtotta érzést.
Ha nagy pelyhekben és sűrűn hullott a hó, a szélfelőli oldalon vastagabban,
rakódott az ágakra, és azokat mélyen lehúzta, de nem törte el. Viszont más fák
ágai nagyokat roppanva estek le a hó súlyától a földre. Ők később tűzifák
lettek az ottani lakásokban divatos cserépkályhákba, sparheltokba*.
.
A fenyők meghajoltak, de nem estek
térdre, és tavasszal úgy álltak vissza, mintha sosem kellett volna ág karjaikat
lógatni. Melegebb napokon párát leheltek magukból, amiből éjjel lecsapódva
olyan dércsipkéket szőttek az ágakra, és az itt-ott valamiért megmaradt pókháló
szálakra, mit semmilyen gyakorlott asszonykéz nem tud horgolni, vagy hímezni.
Pedig vannak nagyon ügyes kézimunkát végző hölgyek. De a természet az más,
szinte utánozhatatlan.
.
Szóval a hegyek, az erdő, azon
belül a fenyvesek, ma is nagyon hiányoznak.
Igaz régen is jártam arra, de a varázsuk ma is elevenen él. Az illata, az
íze a levegőnek, a kakukkok messzire zengő hangja, s a nyiladékokból lenézve a
táj, a település látványa, télen a fehér háztetők fölött pipáló kéményekkel, nyáron
a sokféle fa lombjának megannyi zöld árnyalata, és ősszel az a tarkaság, sárgától,
a vörösön át az őz, majd a kávébarnáig.
Nem versenyezhet vele táj. Talán csak az ezerarcú puszta, a Hortobágy nyújt
hasonló érzéseket, de az nem hegy.
.
Tudom én, mindenkinek a saját
szülő helye a legdrágább, de biztos, hogy vannak azon kívül is kedvenc helyei,
hol szívesen tölt, vagy töltene hosszabb időt is.
Egy nyiladék, mely a kis vonat útját rejtette. Párhuzamos vaspálya, ami
messzire futott,
az összeboruló lombok alatt, bodor füstbe burkolódzva, zakatolt, tüsszögött
saját füstjétől,
mégis vidáman, időnként nagyot füttyentve húzta a három kocsit, megmutatva
a Bükk ezen, részének változatosságát, szépségét. Apró hegyifalvak kertjeit, a
bennük dolgozó embereket. Az integető gyerekek vidám arcát, ahogy örültek a
vonatnak.
.
Kinyújtott kezemmel simogattam a fák lehajló ágait, s ők hálásan
visszasimítottak, lágy, selymes leveleikkel. Tudatva, hogy mindannyian a
természethez tartozunk. Engem, még a víz sem tud úgy magához ölelni, mint az
erdő, a hegyek, pedig szeretem az alázuhanó, s gyorsan tovaszaladó patakokat
is. Itt még tiszták, mint a szűzhó, amiből lett, itt még iható, nem rontotta
meg belemosott permetszer, és egyéb szemét, vagy kemikália. Az állatok sem
piszkítják be, a „poharat” amiből isznak.
Végül, az erdő eltartja Isten teremtményeit, tavasztól, őszig adja
gyümölcsei, mellé a jóízű halat, s ha nagyon megkívánnád a nyárson sült
pecsenyét, s elég ügyes vagy, akkor vadat.
És a maga csendjét! Nincs pufogás, robaj, ablakremegés, nincs hajnali
dajdaj, csak madárcsicsergés.
2021. 12. 16.
Tiszakécske.
*Sparhelt= fa, vagy széntüzelésű tűzhely, amin főztek, a sütőjében
sütöttek.
