Magyarország

Magyarország
Írta: Kovács István

Honfoglaló őseink drága vére,
E földért hullt, több mint ezer éve;
E földbe vetették azt a magot,
Melyből e nemzet kihajthatott;
Hol szent királyunk: István,
Államot alkotott. 

Ezen ezredév alatt,
Küldtek ránk számos hadat;
Dúlta a földünk török és tatár,
Nyomorgatta osztrák császár;
Ám az igát e nép mindig lerázta,
Mert fontos volt neki a szabadsága.

Földjeit szántotta akna s lánckerék,
De nem tört meg tőle e büszke nép!
Szibériából az útnak nekivágott gyalog,
Vallotta: én szabad MAGYAR vagyok!
Trianoni Béke: - hol háborús nyertesek,
Országunk kétharmad részéből fizettek!

Jött a hazára az újabb borzalom,
Népfelkelés,- avagy forradalom!?
Sokan képzelték,- hazudták azt másnak,
Így lettünk vértanúk szabad hazánkban!
Vigyáztak is itt ránk, ideiglenesen:
Nehogy a szánk túl naggyá legyen. 

Megint más szelek jöttek: rendszerváltozás,
Újratemetés, sőt szabad választás; - kik
Az iskolapadból bársonyszékbe ültek,
A hatalomtól ők is megrészegültek;
Szabadon gyarapítva a magán vagyont,
Maguknak szánva Földet, boltot, haszont.

Kezükben a törvény és a hatalom!
Mi pedig sírhatunk újabb romokon?
Nem kell a tatár, sem a török horda,
Saját kormányunk dönt újra nyomorba!
S ki az útszélére kényszerül?
Előbb- utóbb az árokba kerül.

Hol a szabadság? Az isteni szeretet?
Hát föl-föl, talpra emberek!
Lássa meg az egész világ,
Él még szívünkben szabadságvágy,
Jobb létedért, ha kell, összefogunk,
Szabad Magyarország érted harcolunk.

2014-11-27

Tiszakécske, 

Szerkesztette: Czimbula Ibolya

Ma még

Ma még

Írta: Kovács István

Mint kalitkába zárt sólyom,

az emberek lelkében  úgy,

gubbaszt a szabadság vágy.

Lebbentené szárnyát,

de szűk a kalit.

Nincs ki a szabadságnak ajtót nyit. 

Egy csendben szunnyadó

nagyot rúg, s szétesik a kalit.

Fel kiáltott, s hangját

messzire vitte az éter.

S gyűlt a terekre oly sok ember.

A tömeg, hullámzik mint a tenger,

mely gályát borítna fel.

S mint tajték a sziklán,

hangjuk csattog a falakon,

takarodjon e bűnös, rabló hatalom.

Nem szeretünk már félni.

Békében szeretnénk élni.

 Szeretnénk itthon Magyarnak lenni.

Nyitott tenyérrel, barátként jövünk,

tiszta a szívünk, s ma még csak kérünk.

És egyre kevésbé félünk.

De holnap…

2014-11-25

Tiszakécske

Az alkotó tábor

Az alkotó tábor

Írta Kovács István

(tudom, hogy sok helyen szerveznek alkotó táborokat, de ez a fantáziám szüleménye)

A kis városban alkotótábort hirdetnek, hogy a kultúranapját méltóképpen ünnepeljék meg. A városka melletti környezetben egy kéthektáros mező terül el, melyet kétoldalt erdő határol, szemben pedig egy kis folyócska választja el a hegyoldaltól melyet vegyes fafajtákkal benőtt erdő borított.

A város iskolájának kollégiumában alakítottak ki szállást a művészeknek.

A meghívottak nagyon vegyes művészeti ágakat képviseltek.

Meghívtak festőket, szobrászokat agyag és fém kategóriákban, a fém kategóriában kovácsműves és térplasztikát készítő lakatos-szobrász is volt, fafaragókat, és irodalmi embereket.

A kiírás úgy szólt, hogy az írással foglalkozó emberek figyelik a munkát és azt írásba foglalják.  

Egy hétig dolgozhatnak, és a végén kiállítással egybekötött irodalmi esten mutathatják be alkotásaikat és olvassák fel verseiket, prózáikat, melyeket a képekről, képekhez vagy szobrokról írtak!

A művészek tehát elfoglalták helyüket.

A festők szétszóródtak a mezőn, a szobrászok és fafaragók inkább a fák övezte szélekre húzódtak, a fémművesek pedig a lakott részhez közel egy árammal rendelkező épület körül helyezkedtek el!

Fölállítottak egy sátrat is a fák árnyékában, de az oldalát felhajtották, itt pihenhettek, ha fáradtak voltak, vagy csak lazítani szerettek volna.

Mindenki neki állt a munkának, a kézművesek dolgoztak, a szellemi tevékenységet végző művészek pedig sétáltak az alkotásaikon dolgozók között, figyelve őket addig, míg el nem kezdődött valami kialakulni kezük nyomán.

Néha rövid beszélgetések is megtörténtek, hogy ki mit akar készíteni, de alapjában véve nem zavarták a munkát, inkább pihenő időben folytak nagyobb horderejű megbeszélések.

Lassan telt az egy hét.

Már a harmadik napon nagyon szépen látszott, kinek mi fog kialakulni a keze nyomán. 

A festők között volt, aki néhány vonalas vázlatot készített, de volt, aki azonnal a választott témát kezdte festeni.

A szobrászok agyagjaikból formáztak különböző figurákat, a fafaragók különböző késekkel, vésőkkel dolgoztak, míg a fémekkel foglalkozók nagyon zajosan, kalapáltak, köszörültek, hegesztettek.

Az irodalmi tevékenységet végzők már nem sétálgattak annyit, inkább félre húzódva ki-ki dolgozott a saját művén, vagy művein, mert volt ki nem csak egy alkotásról írt.

Lassan elkészültek a munkák.

A kiállítás a kultúrház egyik tágas termében volt megtartva, ahol minden alkotás elfért, a képek körben a falon, a szobrok pedig kis állványokon kerültek elhelyezésre.

Egy nagyobb térplasztika készült fémből, amit a ház előtti téren állítottak ki.

A kiállítást megtekintő látogatók vizuális élményekben gazdagodtak először, és a művészekkel is beszélgethettek, ami azért is jó volt, mert volt alkotás, amiből a látogató nem azt vélte fölfedezni, amit az alkotója kifejezni akart, de tisztázták a kérdést.

Majd az est fénypontjaként a teremben lévő kis színpadon adták elő verseiket, prózáikat a költő, író emberek. Az élmények mind vizuálisan mind szellemi értelemben katartikusak voltak. Bár minden vers és próza címezve volt egy alkotáshoz, de volt, ami akkor is felismerhető lett volna, ha nem mondják meg mely írás mely alkotáshoz tartozik.

 Az alkotókat elismerésben részesítette a város, megköszönve munkájukat. Az alkotások még egy hétig ott maradtak kiállítva. Néhányan felajánlották a városnak képeiket, és egy szobrot is, de volt, akinek ott a helyszínen el is kelt a képe, szobra. Szép élményekkel gazdagodva, új barátságokat kötve mehetett haza mindenki az alkotótáborból, illetve a bemutató estről. A művészek meg ígérték, hogy legközelebb újra eljönnek, ha meghívást kapnak. Az élmény olyan hatással volt, hogy a városban még hetekig beszédtéma volt az alkotó táborban készült munkák és a kiállítás színvonala.

2014-11-24

Tiszakécske

Vadvirág

Vadvirág

Írta Kovács István

…áll az útszélén,

még alig múlt tizenhét,

szívében keserűség,

szemében megtört fény,

hajában kis vadvirág.

Olyan szép mint a táj,

amelyben áll,

rivaldafényt ígértek neki

de szirmait, most por lepi

szegény kis vadvirág.

Táncolni hívta a „barátja”,

de elárulta őt,

valamit tettek az italába

attól lett kába,

és kivitték hátra,

hol autó várta,

szegény kis vadvirág.

Most itt áll az útszéli porba

kezével integet,

felmutat egy jelet,

s nem érti soha meg,

ilyet egy „barát”, hogy tehet,

szegény kis vadvirág.

Néhány hét eltelik,

s vadvirág ott fekszik,

az útszéli porba,

letörve, összetiporva,

szirmai nincsenek,

és már nem integet,

szegény kis vadvirág.

Rivalda fényei,

a rendőrség villogó kékjei,

de szeme már fénytelen,

meglátni képtelen,

óh, szegény kis vadvirág.

2014-11-22

Tiszakécske

Életem könyve

Életem könyve

Írta: Kovács István

Életem könyvét rongyossá lapozgatom.

Lapjait oda, s visszahajtogatom,

Megszállott ként az kutatom,

Hol tévedtem, hol rontottam életutamon,

Mit csináltam olyan rosszul,

Hogy elbánt velem, ily gonoszul.

S a jövőt is benne egyre keresem,

Vajon mi juthat még nekem,

Lesz e még velem ilyen kegyetlen?

Hisz mondják sorsunk meg van írva,

De a lapokon nem látszik a tinta.

Nincs előttem semmi más,

Csak egy végtelen út,

S nem látszik a következő állomás.

Voltak társak, kik az ajtón ki akartak lökni,

Kénytelen voltam az ablakon visszajönni.

S most, kiszállnak azok,

Kiknek vállalhatatlan vagyok.

S míg tovább robog vonatom,

Könyvemet tovább lapozgatom,

Néha írok hozzá lábjegyzetet,

Hogy voltak, kik letörölték könnyeimet!

2014-11-19

Tiszakécske