Kávéházban

 

Kávéházban

Írta: Királdi-Kovács István

 

Egy könnyű francia krémes, mellé egy kávé talán,

egy kocka fehércsoki, tányéron, a csésze oldalán,

s ha nem nehéz, egy apró mosoly a szebbikből,

amitől olvad a szív, s a férfi saját kardjába dől.

 

Apró kis flört, udvarlás, megfogom a kezét,

kutatva nézem, keresem arcát és a szemét,

szégyenlősen lehajtott fejéről a haj arcába hull,

óvatosan elsimítom, a mozdulattól ő elpirul.

 

Miért kerestél leányom, hisz öreg vagyok már,

kevés az időm belém a lélek is hálni jár.

Óh, kedves mester, látja arcomon pír,

tanulni szeretnék, mindent, amit elbír a papír.

 

Szavak kellenek, szépíráshoz díszes betű,

szókincs és nyelvezet, olyan meseszerű.

Díszes betű? –az kalligráfia gyermekem.

Nem!  Nekem olyan kell, ami fest, mesterem.

 

Mért tőlem kéred kedvesem, hisz iskolába jársz,

bármit megtanulhatsz, mindent, amire vágysz.

Mert az ön szavai nyílnak, mint a réti virág,

könyveiben, verseiben egész más a világ.

 

Nekem tiszta, csobogó forrás, melyből iszom,

az irodalomórán pedig egyre csak szomjazom.

Gyermekem ha akarod bővíthetem tudásod,

de a dolgokat a szíveddel kell meglátnod.

 

A férfi táskába kotor, tessék egy papír és egy toll,

írd le mi van az asztalon, lássuk tudod-e mi a moll?

S a lány ír:

Egy könnyű francia krémes, mellé egy kávé talán,

egy kocka fehércsoki, tányéron, a csésze oldalán…

 

2022. 12. 20.

Tiszakécske.

Egér a macskáról

 

Egér a macskáról

Írta: Királdi-Kovács István

 

Semmi vész, gondolja a kis egér,

hiszen ez csak Cirmi, a lusta macska,

kinek mindig tele a pocakja.

 

Teli tálka mellől egeret ő nem hajkurász,

nyomban ki is törné tőle a frász,

ha szájába szőrös egeret venne.

 

Az ő eledelében nincsen szőr, sem toll,

csak a csirke finom puhára főtt melle,

a sok aszpiktól olyan, mintha kocsonyát enne.

 

Nézd a bajuszát, most is fénylik tőle,

nem okoz neki libabőrt, csak az egér szőre,

na, csak az kéne, hogy fusson, nem olyan dőre.

 

Ha futnia kéne, oda lenne hasa kereksége,

egér után pedig főleg nem fut őfelsége,

lustálkodva fekszik egy puha párna kényelmébe.

 

Asszonya ölében dorombol, néha ásít egyet,

nem adja fel könnyen a kényelmet,

most is hozták, nem magától jött a levegőre.

 

2022. 12. 15.

Tiszakécske.

 

Kép: Internetről

 

Ami a lelkemet nyomja

 

Ami a lelkemet nyomja

Írta: Királdi-Kovács István

 

Füstös, kormos volt, poros és zajos,

olykor büdös, vagy inkább szagos,

forró salak, égett koksz bűze szállt,

sír a lelkem, mert semmivé vált.

 

Örök zsivaj, dudaszó, csikorgó sínek,

ma némák, az egykor dohogó kohók, fotón díszek,

a mi városunk, tízezreknek otthona,

legyőzte, eltüntette a butaság ostroma.

 

Ma már csak néhány rozsdás szerkezet,

mutatja, hogy dolgoztak itt emberek,

lassan minden elmúlik, elbontanak,

hírmondónak semmi nem marad.

 

Talán egy múzeum, mit nem látogat senki,

de a füst, por, korom és zaj az életet jelenti,

kenyeret adott a gyár, és bánya,

hol emberek, és áruk hömpölyögtek, ki és be,

most be van zárva a szája.

 

Ma tisztább a levegő, néhol szépül a város,

a csillogó pláza, a lekövezett tér, nyomortól rákos.

Nincs menedék, az elvett földek gazt teremnek,

üres istállók, rozsdafészek géptelepek.

 

De magyarok vagyunk, előre megyünk,

nem baj, hogy csupa dudor már a fejünk,

Nem tanítunk, semmiből nem tanulunk,

de nincs még elég új, fűthető stadionunk.

 

Vajon hány ember fagy meg éhen,

mert enni és fűteni nem tud télen,

havi járandósága az alapvető élelemre kevés,

mindegy mivel fűt, az csak nyomort tetéz…

 

Szülőfalum elöregedett, kihaló félbe,

szomorú a befogadó városom képe,

megélni nehéz, munka alig-alig akad,

nem kalandor, csak nem tud elmenni, aki marad.

 

2022. 12. 09.

Tiszakécske.

Társaim az éjben

 

Társaim az éjben

Írta: Királdi-Kovács István

 

Az asztalon toll és hófehér lap,

mind kettő csendes, hallgatag,

bár a toll, olykor serceg egy kicsit,

ha mélyen szánt a lap aprókat sikít,

 

Az éjszakában beszélgető társak,

vagy inkább kellékek, tárgyak?

Nem tudom.

De a toll leírja a gondolatom.

 

Finoman, lágyan siklik a fehéren,

felszántja a papírt a betűvetésem,

betű, betűt, szót, szó követ,

egy új szó egy mondathoz új löket.

 

Sosem hazudik, becsülete van,

azt írja le, ami a fejben megfogan,

És a lap? – a minden ható Isten,

nem pirul el, némán tűr, ráfér minden.

 

Társaim az álmatlan, sűrű éjben,

nézzük a csillagokat az égen,

s ha van, mi a csendnél értelmesebb,

elmesélem neki, s ő leírja neked.

 

2022. 12. 08.

Tiszakécske.

Füst szállt a szemembe

 

Füst szállt a szemembe

Írta: Királdi-Kovács István

 

Olyan vad, tiszta, gyermeki, és igaz volt…

Vagy csak az idő valahogy közbeszólt?

Megszépített mindent, minden távolit,

mit feledni jobb, olyanra nem bátorít.

 

Egy csokor virág kókadozott a kezembe,

nem tudom honnan, füst szállt a szemembe,

a sínek ércesen zakatolták fülembe a hangot,

kitépték szívem húrjait, lelkemből a lantot.

 

Soha sem feledtem, csak eltettem mélyen,

de, hogy miért most tört ki a vulkán éppen?

Annak is úgy lett vége, elvitte őt is egy vonat,

a kerekek kattogása megpecsételte sorsomat.

 

A szívem érdes lett, semmi nem hatott meg,

elment, szememből nem folytak a könnyek,

de Te jöttél nem tudom honnan, itt vagy a jelenbe,

lelkemben húr pendül, és füst száll a szemembe.

 

2022. 12. 06.

Tiszakécske.

Késó ószi séta

 

Késő őszi séta

Írta: Királdi-Kovács István

 

Megcsendesedett, őszbefordult a táj,

nem szól madárdal, nem kolompol nyáj,

hangszerüket elrakták a tücskök, és békák,

a patak is lassabban szalad, habjai némák.

 

Szitáló  ködből a hideg dérlepelt terít,

minden élőt, s élettelent hatalmába kerít.

Néhány bokor még pirosló leveleit rázza,

léte utolsó napjait érzi, s ez a búcsúzása.

 

Majd egy szélroham letépi, messzire viszi,

s mint apró, ezernyi csónakot a vízre teszi.

a lassúvíz hullámain bukdácsolva lebeg,

elkelne most a nyári hőségből egy kis meleg.

 

Most a Tisza is lassabb, mintha ő is fázna,

vizét aprófodrokat keltve hűvös szél járja,

a parti nádak feljajdulnak, úgy hajlik a száruk,

s mint tépett zászlók lengenek bugás viráguk.

 

De ahogy sápadt utcai lámpa, pislog a fakarón,

a Nap is úgy sejlik át, az ólomszürke takarón.

Itt a tél, máris könyörtelenül szedi a vámot,

fűteni kell, varja nyakunkba e nehéz jármot.

 

 

2022. 12. 05.

Tiszakécske,

Együttérzés

 

Együttérzés

Írta: Királdi-Kovács István

 

Más a színem, de mint a tiéd úgy lüktet a szívem,

közel vagy hozzám, pedig nem keltünk át a vízen,

anyanyelvünk másként cseng, más ritmust zenél,

de nézd, az ereinkben egyformán piros a vér.

 

Agyunk mintha egyforma gondolatra járna,

olykor egymásnak vagyunk támasza, lelkitársa,

átérezzük a világ megannyi szegényének baját,

sokszor szélmalmokkal vívunk méltatlanul, ádáz csatát.

 

Toll a fegyverünk, versben kérjük az Ő kegyelmét,

magunkban érezzük a mindenható duzzadó erejét,

azt a képességet adta nekünk, hogy szószólói legyünk,

a békességért, a szeretetért mindent megtegyünk.

 

Ünnep közeleg, ilyenkor minden kicsit elcsendesül,

az együttérzés, a szeretet másként érvényesül,

fényt, a remény fényét lobbantja a szemekben,

mosolyt terít az arcokra, és pici boldogságot szívekbe.

 

Annyi van, mi összeköt, emeljük egymást magasra,

barátságunkat ne cseréljük apró pénzre, garasra,

úgy fogjuk erős barátsággal mindenki kezét,

hogy azt semmilyen vihar ne tépje szét.

 

2022. 12. 02.

Tiszakécske.

Kabát, és bot

 

Kabát, és bot

Írt: Királdi-Kovács István

 

Málló falban kampós szeg,

rajta ütött-kopott kabát lifeg,

hosszú vándorutak pora benne,

kívül eső mosta, Nap égette,

belsejében izzadtság és testzsír nyoma,

itt-ott feslik megmarta az idő foga,

prémgallérja vásott, elhagyta már minden szőre,

valahol tán egérfészek lett belőle,

olykor derékalj volt, máskor takaró,

ideje lejárt, de a falon őrzi még a kampó.

 

Már csak egy vándorbot veszi hasznát,

azt takarja szögön a kabát,

együtt áztak, együtt fáztak,

erdőt, mezőt, hegyet, völgyet együtt jártak,

husáng volt csak, mikor a kabát még csak kender,

de kezébe vette őket egy-egy ember,

kabát lett az egyik, vándorbot a másik,

most mind a kettő a falon vásik,

szú lakja a botot, molyfészek a kabát,

letelt a kihordási idő, így múlik el a világ.

 

2022. 11. 29.

Tiszakécske.

 

Artist: Kivés Ilona

Költészet dióhéjban

 

Költészet dióhéjban

Írta: Királdi-Kovács István

 

Miközben olvasok,

sorokon rohanok,

a sorok között elveszek,

magamra majd hol lelek.

 

Annyi mit figyelni kell,

nem is tudom, hogy induljak el,

szótag számok, ritmusok,

verssorok, és versszakok.

 

Ütem, hangzás, rímek,

A-A, B-B, C, A-B, B-C, A-C,

vannak a bokorrímek,

Ó versek istene én hol élek.

 

Hosszú hangsúlyos, rövid hangsúlyos,

és mindkettő, ha súlytalan,

nőrím ha tompa, férfirím ha éle van,

mikor tiszta a rím, és mikor asszonánc,

homlokom már csupa ránc.

 

Közel sincs még vége,

van még tudnivaló ezer féle,

Jambusok, felezők, költői nyelv, és a tana,

ennek nem lesz vége, talán soha.

 

Műfajokról még nem is beszéltem,

pedig tőlük oda vagyok egészen,

óda, himnusz, ballada, és szonett,

jó ha ezt tudja ki tollat kezébe vett.

 

Van itt más is, ami csemege,

mit és hogyan írjon tolla hegye

időmérték, sorlejtés, hexameter,

mindez igazi költőpartner.

 

2022. 11. 25.

Tiszakécske.

Ne hagyj ítélkezni

 

Ne hagyj ítélkezni

Írta: Királdi-Kovács István

 

…nem, ne hagyd mégsem!

Ne hagyd, hogy ítélkezzek, nincs jogom rá,

nem vagyok Isten, felkent bíró, sem kádi,

nem vagyok bölcs, csak ember, mint bárki.

 

Ne hagyj, ítélkezni, én is vétkeztem eleget,

mikor bátorság kellett volna a kezem remegett.

Helyén volt a szívem, de a tudat nem vezérelt,

mi jogon olvassam fejére másnak, mit elfecsérelt.

 

Ha ítélnem kell, pálcát senki felett nem török,

mert jellem, őszinteség mindenek fölött,

a személyiség, emberi minőség, a tartás,

a tisztelet, ha ítélni kell ez a legjobb választás.

 

2022. 11. 22.

Tiszakécske.

Esélylatolás

 

Esélylatolás

Írta: Királdi-Kovács István

 

Az ember optimista, pedig már annyit csalódott,

bizakodva reméli, hogy új nappal, új esély adódott,

elfáradt, hátán súlyos éveket cipel, amit le nem tehet,

lelke hiába repülne, szárnya csapong, de test nem mehet.

 

Földhöz köti az emberi lét, számba veszi az eltelt éveket,

régidolgok, emlékek között kutat, s talál egy gyermeket,

magát a kort ma átkosnak mondják, pedig ő ott volt boldog,

nem érti, a világmegváltó álmok, hogy hoztak ilyen sorsot.

 

Összeülnek, azon vitáznak, hogy ki legyen ura ennek a világnak,

melyikük szájíze tetszik a népnek, de tükörbe ők sosem néznek.

sőt, ki asztalhoz sem ül, kiadja az ukázt, lánctalp tépjen gyepet,

dőljön össze minden ház, de legalább is ágyú tépjen rajta sebet.

 

Honnan tudnák mi az ember, elfeledték honnan indultak egyszer.

Fehérgallér, nyakkendő, egyetem, akár úrrá is tehet,

saját döntés, hogy valaki úr lesz, vagy gengszter,

de sem anyja, sem apja nem szólt neki az értéket választani lehet.

 

Ma túl sokan sírnak, szétzilált az életük, szertefoszlott álmuk,

a hatalomtól megrészegültek józanodását hiába is várjuk,

az új nap is máshogy mérte az esélyt, van ki keserűt kapott,

kicsi rá az esély, mégis optimistán várjuk a szebb holnapot.

 

2022. 11. 21.

Tiszakécske.

Fába vésett szerelem

 

Fába vésett szerelem

Írta: Királdi-Kovács István

 

Emlékszel?

Még ifjú sem voltam, inkább csak gyerek,

jó bicskám volt, és fába véstem a neved.

Fába véstem, egy hatalmas szív közpébe,

átlósan nyíl volt benne, mint a per jele,

és egymásba simult két gyerek keze.

 

Mosolyogtunk,

de, ahol kérgébe mélyedt késem felnyitotta,

nedves lett a törzs, mintha a könnye folyna.

Idővel a seb beforrt, őrizve, megtartva a jelet,

szerettük egymást, hosszú éveken át arról mesélt,

hogy két ifjú szív örökké tartó szerelmet remélt.

 

Az idő elszállt,

az utak egy pontnál másfelé fordultak nekünk,

a fát régen kivágták, már nincs közös jelünk,

néha az emlékeimben egy halvány pont feldereng,

sápadt fényétól a szívem furcsán megremeg,

mert az elsőt, azt a tisztát elfeledni nem lehet.

 

2022. 11. 18.

Tiszakécske.

 Kép: Z'Lona

Gondolat szövedék

 

Gondolat szövedék

Írta: Királdi-Kovács István

 

Nem jöttem síppal, dobbal, nádihegedűvel,

csupán csendbe, néhány árva, kusza betűvel,

örvényt keltenek bennem a gondolatok,

nem tudom honnan jöttem, s miért vagyok.

 

Kavargó betű, szó, olykor mondattöredék,

mikor lesz egységes gondolat szövedék?

A képet már tisztán látom magam előtt,

csak szavakkal kéne lefestenem őt.

 

Szavakkal, amiket nehezen találok, (talán nincsenek is),

hogy érezd, lásd, amit én érzek, amit látok,

nem dicshimnuszt zengeni, glóriát fényezni jöttem,

csak a szavak között keresem a kevéske csöndem.

 

Kevéske csöndet, két szívdobbanás között,

mi az értelmetlen zajban valahol eltörött.

Mindenen felcsattan, felrobban az ember,

haragban van a türelemmel, a csenddel.

 

Tudjuk, sokszor a csend többet mond a szónál,

ez kevés, kell hit, valami, amibe kapaszkodnál,

gyere ölelj meg, ne szoríts, vészeljük át a nehezét,

éreznem kell a lélegzeted, a tested melegét.

 

 

2022. 11. 18.

Tiszakécske.

Szürkeség

 

Szürkeség

Írta: Királdi-Kovács István

 

Nincs külvilág, nincs belső kép,

sötétben bolyongva éli az életét,

felhők felett lebeg mosolyogva,

hogy mi  a valóság?, -nem az ő gondja.

 

A fekália már nem csak a járdát fedi,

valaki büntetlenül arcunkba keni,

áll, tehetetlenül, bambán néz előre:

ilyen ez a világ, és mi lehet még belőle?

 

Telnek a napok, hetek, hónapok, évek,

egyhangúan szürkék, csak ritkán szépek,

ha akad, aki látja a szépet, és boldog,

hogy ne húzzák le, álarc mögé rejti a dolgot.

 

Ki nem érti, kizárja magából a világot,

az soha nem jön rá hol hibázott,

nincs támasza, nem szeret sehol,

már egyedül, önmagával dacol.

 

Nincs külvilág, nincs belső kép,

sötétben bolyongva éli az életét,

s ha egy víztükörben magát látja,

elfordul gyorsan, ott se legyen társa.

 

2022. 11. 12.

Tiszakécske.