Semmi sem az...

 

Semmi sem az…

Írta: Királdi-Kovács István

 

 

Ki e hajnali órán az égre föltekint,

látja a Hold elmosódó sziluettjét felhők résein,

ahogy hamvas szürke felhők közül kandikál,

és permet-esőben fürdőzik a napsugár.

 

Iszap színű, apró pocsolyák sűrűsödnek

az út mentén, bennük madarak fürdőznek,

a permetszerű eső, virágszirmok szélén,

apró gyöngyökké folyik, és lehull a végén.

 

Régen látott, reményteli élénkzöld a határ,

felhő öntözi, melegével simogatja a napsugár.

Mégis kérdések özöne árad fejembe,

hol egykor hullámzott a kalászok tengere,

 

se szélét, se hosszát nem lehetett látni,

ma a táblát egy nap alatt lelehet vágni.

Szomorú lettem. Vidáman kezdtem a napot,

agrárország, mégis mennyi parlagot hagyott.

 

Sétára indultam, elmét, gondolatot tisztítani,

de valami fura csalfaság betudta piszkítani,

mert semmi nem az, aminek látszik,

a gondolat önálló, jön és furcsa játékot játszik.

 

Közben el úsztak a felhők, kitisztult az ég,

félre a gonddal, hisz annyi van még, ami szép,

integet, bólogatva egyetért a sok mezei virág,

megmutatja milyen szép, tarka ez a világ.

 

2022. 05. 28.

Tiszakécske.

Fejem alatt két kezem

 

Fejem alatt két kezem  

Írta: Királdi-Kovács István

 

Fejem alatt két kezem, a messzeségbe révedem,

fakuló képek, poros emlékek között lépkedem,

és a lelkem hirtelen egy erős marok ragadja meg,

régi időkből feltörő emlékezet.

 

Jártam a centeri, -mercsei tetőn, őrhegyen, vőgyön,

gazdátlan, elhagyott, elcsapott, gazos fődön,

kora nyár van, éget a Nap, bennem sok őszi gondolat,

itt egykoron serény emberek fogták kézen a gondokat.

 

A hegyről nézem az átpingált, kopaszodó világot,

a tarka színekből itt már az Ősz szedi a vámot,

szedi a vámot, közben ontja a Nyár, a Nap aranyát,

a kapa, az izzadság, az eső, a napfény, ízét, zamatát.

 

Reggelente hűvös szelek tisztogatják a levegőt,

a hegy oldalába mélyen vájt pincesor előtt,

égő venyige, avar, hordó kén illatát viszi messze,

bográcsnyi vereslé habzik, hús rotyog benne.

 

Szomjas ember mustot ízlel, végig kóstolja a sort,

találgatja melyik forrja ki magából a legjobb bort.

A gazda dolgozik serényen, ég a munka a kezében,

később érő szőlő szüretjéhez készülődik éppen.

 

A pincegádorban két kád cefre várja sorsát,

a napokban azt is ízletes nedűvé finomítják,

néhány hasas üveg mosásra vár, sok a munka vele,

 úgy számít, körte, és szilvapálinkát tesz majd tele.

 

Szép az őszi tarkaság, nekem nem az elmúlás jele,

a beérett munka bére, és valami újnak a kezdete,

megágyazni a jövőnek, csendben elvetni a magot,

erőt gyűjteni a jövendőre, pihenni egy nagyot….

 

2022. 05. 23.

Tiszakécske.

Mesélő csend

 

Mesélő csend

Írta: Királdi-Kovács István

 

Hideg csend hömpölyög a domboldalon,

nagy pelyhekben hull a hó, reszketnek a fák.

Kicsit motoz a szél, de madár sehol nem jár,

csak az ember bújik elő néha fűtött rejtekéből,

ha tüzelője fogytán, vagy apró jószágot lát el.

A tyúkok óvatosan szemlélődnek az ajtórésen,

nem láttak még ilyet, nem éltek az elmúlt télen.

Öreg kuvasz remegve nagyot ásít a tornácon,

üdvözlő vakkantása nem, csak halk morgása hallik,

fejét visszahajtja lábára, s tovább alszik.

Nincs kitől, mitől óvni, védeni a tanyát,

nagy a hó karcol a hideg, meghúzza magát,

még az ártó, és rosszgondolat, is bennszakad.

Az eresz alatt dércsipke lebeg, őszi maradék,

szorgos takács még az ősszel fonta oda,

csapdának szánta, benne maradék vacsora,

másik végen fecskefészek tátong üresen,

lakóira vár, jönnek is majd, csak jobb idő legyen.

Esteledik, a hold sáppadtan, fáradtan pislog,

a szél is elült, még sűrűbb, nehezebb a csend,

mára már minden- minden elpihen.

Csak a fagy dolgozik egész éjjel serényen,

s reggelre, mindenen zúzmara csillan fehéren.

 

2022. 05. 19.

Tiszakécske.

 

Ősz Zoltán azonos című képe nyomán.

Front

 

Front

Írta: Királdi-Kovács István

 

Nem hadszíntér, mégis kegyetlen,

mint egy ádáz harcos oly könyörtelen.

Az ember feje épp szétrepedni készül,

arca sápadt, ajka szederjes, kékül.

Szorít a mell, alig van levegő,

az ember lét és nem lét között lebeg.

A szorítás lassan, és kicsit enged,  

de ott lebeg felette az újra támadás.

Front, hideg, meleg, mindegy is már,

ki érzékeny semmi jót nem vár,

fél, szorong, Istenhez szól, segítsen,

szabadítaná meg e tehertől egészen.

Váltsa meg őt, vegye magához,

lenne könyörülettel az ember fiához.

De Isten hallgat, vagy türelemre int,

a front meg jön újra, és megint.

 

2022. 05. 16.

Tiszakécske.

Értem a csendet

 

Értem a csendet

Írta: Királdi- Kovács István

 

Ha nincs kérdés, nincs felelet,

pedig innám szavait, akár

dorgálja, vagy áldja nevemet.

 

Kérdezek, a válasz kitér, terel,

nagyon keveset mond,

még kevesebb az, amire felel.

 

A kérdés az mindig érdekes,

azt jelenti, törődöm, érdekelsz,

és a válasz komolyan lényeges.

 

Én tudom, ott ül a szó ajkadon,

de ki értsen meg, ha nem felelsz,

és nekem fontos lenne hallanom.

 

A némaság lelki szomjúságot okoz,

úgy kínoz, mint sivatagi homok,

fojt ha tüdőben, vagy lélekben motoz.

 

Olykor a remete is szól, társalog,

fákkal, madarakkal, szellemekkel,

hát felelj egy szót, s én szárnyalok.

 

Értem a csendet megtanultam,

de, a csendnek is kell a szóköz,

ne görcsösen, hallgassunk ellazultan.

 

2022. 05. 16.

Tiszakécske.

A pont után

 

A pont után

Írta: Királdi-Kovács István

 

Olykor az éj honában vándorol az elme,

régi, tán sosem volt eseményeknél időzve,

mint, kit megbotoztak, elgyötörve ébred,

nem ismeri fel a reá néző tükörképet.

 

Szörnyű álma volt, átizzadt minden rongyot,

a kínos vergődésre a hajnal tett pontot,

ismeretlen, nagyon távol a régmúltban járt,

de a pont után vége, már semmit sem lát.

 

Könnyű volt a vacsora, talán egy alma,

alkoholt sem ivott, nincs hozzá huzalma,

talán az agyi elektronok űztek tréfát vele,

honnan ismerte a képeket, s ki vetítette le?

 

Talán mégis volt akár több előző élet,

minek számított bűnnek, vagy erénynek,

kitudja, a pont után megszakadt a kép.

Nincs mit tenni ,az ember tovább lép.

 

Tovább lép, cipeli a súlyt, álmába mi bújt,

álmoskönyvekben kutat, asztrológiát búj,

de a titok szoba bezárt, már nem nyílik kapu,

a pont után a múlt már mindenkinek tabu.

 

2022. 05. 13.

Tiszakécske.

Hiányzol

 

Hiányzol

Írta: Királdi-Kovács István

 

Van úgy, hogy hiányzol, és hiába kereslek,

halk kopogásra nem nyitsz ajtót , sosem zörgetek,

inkább jelet hagyok, lapot, vagy egy szál virágot,

tudd, valakinek hiányzol, gondol rád, valaki járt ott.

 

Hiányzol! Bezártad magad, mint este néhány virág,

reggel nem nyílsz, ha hajnali fényben úszik a világ,

várárkod mély, a falad egyre nő, vastag és magas,

egyszer talán omlani kezd, csak a remény marad.

 

Gyakran van úgy, hogy hiányzol, még sem zavarlak,

hagyok időt, hogy megtaláld magad, magadnak.

Tudom, belül valahol, valami megszakadt, eltörött,

nem tudok segíteni, ha a kezemet megkötöd.

 

Egyszer gyógyulni kezd, a lélek, súlyát nem bírod már,

akkor omlani kezd a fal, megbékélsz majd a világgal,

türelmem végtelen, álmaim még nem hagytak el.

Hiányzol, addig nyújtom kezem, amíg nem érlek el.

 

2022. 05. 09.

Tiszakécske.

Egy porszem utazása

 

Egy porszem utazása

Írta: Királdi-Kovács L István

 

Mint tengerparton a fehér homok,

mely hol a vízzel, hol a széllel mozog,

öreg sziklákról morzsolta le az idő,

nincs fű, sem virág, mely belőle kinő.

 

Nyugodt volt a víz, az éj bársonyán,

most izzik az ég, a hajnal lábnyomán,

lángra gyújt sok-sok felhő-csónakot,

a vízben aranyhidat ringatnak a habok.

 

Korai a hőség izzón reszket a levegő,

távoli sejtelem, egy délbáb jön elő,

felismerem a képet, benne én vagyok,

akit ide-oda visz a szél, a fehér homok.

 

Porból vétettem, végül porrá lettem,

az óceán nyeli el, elenyészett testem,

bár mindig is a hegyekbe vágytam,

így alakult, jó lesz itt az óceánban.

 

Egyszer talán átölel egy vízpára,

felhő hátán visz hosszú utazásra,

lerak valahol, távoli hegyek között,

a fák susogják majd, haza költözött.

 

2022. 05. 07.

Tiszakécske.