Fűzfák alatt

 

Fűzfák alatt

Írta: Királdi-Kovács István

 

Esik, hangosan kopog az ablakon,

apró erek futnak tőle az utakon,

szeretem az esőt, nézem, hogy zuhog,

valahonnan, mélyről egy emlék felbuzog.

 

Nem tudom fut-e még a kis patak,

a vízbe lógó szomorú Fűzfák alatt,

csacsog-e még hűs habja a köveken

a Füzek alatt tanulják-e ifjak, mi a szerelem?

 

Régi idők, talán két emberöltő,

vissza-vissza tér hozzád egy ősz fő.

Ó, drága ifjúság, hová lettek álmaim,

világot szebbé tevő, megváltó vágyaim.

 

Az élet, erősen megfogta kezem,

azt mondta ne tétovázz, jöjj velem,

és most, az utolsó etaphoz érve,

visszanézve magamtól kérdezem: megérte?

 

Nem tudom a választ, csak keresem,

a „mi lett volna ha”, nem szerepel a mérlegen,

az élet nem is feltételes módban telt,

ha szükségét látta, jó nagyokat lekevert.

 

Hajam hófehér, nem bölcs, óvatos lettem,  

nem bánok semmit, mit nem, és amit tettem,

csak hiányzik egy falatnyi erő, lendület,

amely ifjan, oly erős hévvel fűtötte a szívemet.

 

2022. 04. 28.

Tiszakécske.

Minden út...

 

Minden út…

Írta: Királdi-Kovács István

 

Egyszer véget ér minden út,

mindegy ki merre indul, hová jut,

elesünk, felállunk,  újra elesünk,

mielőtt a végállomáshoz érkezünk.

 

Nem érnek el senkit a kinyújtott kezek,

nem sírnak, csak könnyeznek a szemek.

Az otthonban, vajh’, mit rejtenek a falak,

repülnek-e ott is szitkok, becstelen szavak?

 

Hazának hívják, mégis periférián tart,

szembe állít családot, öreget, fiatalt,

a másiknak szépen hangzó otthon a neve,

ha lehet, soha ne költözz bele.

 

Fala foltokban mállik, eszi a penész,

áporodott, nehéz a levegő ahová bemész,

piszkos és nem nyílik az ablak,

sugarai nem tévednek be, a Napnak.

 

Némelyik gyűjtőhely az utolsó méterekre,

benne az emberi méltóság térdre esve,

a szociális munkás szélmalmokkal harcol,

levelet ír, égre kiált, hiába felszínt sem karcol.

 

Mert oly kemény az arc, mint edzett üveg,

rezzenetlen, a gyémánt sem karcolja meg,

pöffeszkedik a gőg, egyre magasabbra tör,

a bárgyú vigyor nem mosoly, hazudik a tükör.

 

Valaki mondja meg mi a boldogság,

ha létezik igaz, mire jó a hamisság,

a szemekben mitől tompul el a fény,

s miért nem ragyog, ha felhőtlen az ég?

 

Minden út véget ér egyszer…

 

2022. 04. 28.

Tiszakécske.

Szent György napján

 

Szent György napján

Írta: Királdi-Kovács István

 

Felvirradt már Szent György napja,

az úton túristák, és a falu apraja, nagyja,

szólnak a kürtök, ostor pattan,

pásztor kurjant a hangzavarban.

 

Kapuban megáll, hosszan bőg a barom,

csodálkozik, vajon mi ez a sokadalom,

de indul tovább, a többi után ballag,

az istállónál jobb a rét, a füves parlag.

 

Disznókonda visong, futkos jobbra-balra,

nem tudja, még merre van az arra,

kutyát ugraszt a kondás, csípje a fülét,

tegye rendbe ezt a neveletlen csürhét.

 

Juhok úgy indulnak, mint kergebirkák,

ősz óta elfeledték, a szabadélet módját,

közéjük áll néhány kecske mekegve,

méregetik egymást, idegenként remegve.

 

A határban másfelé indul, gulya, konda, nyáj,

de mindegyikre friss, harmatos fű vár,

a kútgém nagyot bólint friss vizet ád,

szomját oltja, mikor a Nap delelőre hág.

 

Pár nap és megszokják egymást, a legelőt,

nőnek, szaporodnak, mint századokkal ezelőtt,

lassan oszlik a sokadalom, véget ér a látvány,

falun ilyen az élet minden Szent György napján.

 

2022. 04. 25.

Tiszakécske.

 

Föld sirató

 

Föld sirató

Írta: Királdi-Kovács István

 

Halványszürke felhők, torlódnak egymásra,

egyre sötétebben, zordabban zihálva,

szél tépi a fákat, az eső ablakot ver,

ma a Föld sírva, zokogva ünnepel.

 

Van, hol a Tavasz virágot bont,

máshol a Nap égető nyilakat ont,

de valahol bomba és lánctalp hasít sebeket,

a kiömlő vér öntözi a kerteket.

 

A földtekén mindenki békére vár,

mégis emberkéztől arat a halál,

ki a saját népének nem biztosít jólétet,

az indul leigázni, elpusztítani  más népet.

 

Egyre mélyebb, sötétebb a félelem verme,

nem érzi, nem érti művét az emberi elme,

szürkefelhők gyűlnek ember és Föld felett,

ad-e gyógyírt az idő, begyógyulnak-e a sebek?

 

Talán a Föld flórát terít saját sebeire,

hogy, ami az övé sérülten is visszavegye.

De az ember évezredek óta irt egyéneket, népeket,

nem tanul, már nem érdemli meg az életet.

 

2022. 04. 22.

Tiszakécske.

A bűn maradt

 

A bűn maradt

Írta: Királdi-Kovács István

 

A megfeszített föltámadott,

de minden bűnt a földön hagyott,

kufár latroké lett a pénz, a világ,

hiába suttogod az égre minden imád.

 

Föltámadott, mert vére hiába hullt,

mit hirdetett, tanított, mind megfakult,

tanítványai csendben hirdették az igét,

már maguk sem hittek töretlenül. Miért?

 

Volt, ki már életében kétkedett,

lesütötte szemét, ha a mester kérdezett,

másnak többet ért az ezüst, mint az ige,

csók jellel adta pribékek kezére.

 

A legjobb híve háromszor tagadta meg,

mégis, már kétezeréve, nevét zengik az égre,

esedezve kérik, áldását összetett kéz a kulcsa,

békére, borúra, születésre és az utolsó útra.

 

A bűn maradt,

Barabásokon öltöny, vasalt ing, nyakkendő,

a rongyos útonálló, csak mellékszereplő,

van belőle számtalan, ki bármire kapható,

a dolga végén cserélhető, feláldozható.

 

2022. 04. 17.

Tiszakécske.

Nüánsz

 

Nüánsz

Írta: Királdi-Kovács István

 

Gondoltam: a hegy tetején kéne élni,

milyen szép a világ, onnan nézni.

Elindultam, s már nem akarok felérni,

jobb élvezni az utat, látni, amit mutat,

a lankán lépdelni féltőn, óvatosan,

hisz talpam körül annyi csoda van.

Fű, vadvirág, sok apró magonc,

mi egyszer óriás lesz, s csupa lomb.

 

Sok apró szárnyas porvadász,

ki vadvirágok kelyhébe bogarász,

nektárt gyűjt, vagy szomját oltja,

és bánatát hajnali harmatba fojtja.

Nézem a sziklát, hol a hegy lehasadt,

belül kemény, de felszíne életet ad.

Látom a sok apró, földben lakó népet,

kiknek szorgalma nélkül nem lenne élet.

 

Madarak éneke, szárnyuk suhogása,

a repülés korlát nélküli szabadsága,

föl- fölvágyik a lelkem velük szállni,

de én embernek születtem, itt kell állni.

Lankán lépdelni, féltőn, óvatosan,

hisz köröttünk annyi, de annyi csoda van,

Nem kell a hegy tetejéről nézni,

a világ csodáit itt lent kell átélni.

 

2022. 04. 14.

Tiszakécske.

Kivárás

 

Kivárás

Írta: Királdi-Kovács István

 

Volt, hogy szóltam, halkan, emberül,

hangosabban is, mert néha az ember ingerül,

aztán kiáltottam, hátha meghallják legfelül.

 

Volt mi pusztába hullott, más telibe talált,

a hideg, s melegzuhany majdnem felzabált,

és valaki homlokomra tetoválta a halált.

 

Nem, tudom élek-e, vagy már ez a végzet,

marcangoló fizikai fájdalmat még érzek,

de lelkem sírja lehet-e ettől mélyebb?

 

Ha az ellent tűvel szúrtam, tőrrel adták vissza,

néha sajátjaimat intettem orrukra koppintva,

és mindkettő kinevet, mikor e föld véremet issza.

 

Ha ezt szánta sorsom, nem bánom, legyen,

de nem kell sír, maradjak örök jeltelen,

hogy koszorút rá, arra méltatlan tegyen.

 

De, fel nem adom, kivárok csendben,

míg szívem dobban, vér folyik ereimben:

a szabadság eszmélyét tovább viszem.

 

2022. 04. 06.

Tiszakécske.

Napistennél

 

Napistennél

Írta: Királdi-Kovács István

 

Nehéz a kereszt, fáradt a láb,

reszketve görnyed a hát.

Hosszú rögös volt eddig az út,

mégis szép emlékeket rejt el a múlt.

 

Nyugalomra, csendre vágytam,

képzeletben az erdőt jártam,

tölgyek susogtak halkan,

fenyők is zúgtak a dalban.

 

Mégis oly mély, átható volt a csend,

ereimben a vér lassabban ment,

agyamban nem vibráltak a képek,

csak úgy, mint mikor diát nézek.

 

Lassan a virágos tisztásra értem,

hol egykor ízletes vackor volt az étkem,

ott felnéztem a tisztán ragyogó égre,

megfürödtem napisten fénylő melegébe.

 

2022. 04. 05.

Tiszakécske.

 

(Vackor= vadkörte)