Lépcsőn

 

Lépcsőn

Írta: Kovács L István

 

A lány a lépcsőn ült,

kezében kávé, már rég kihűlt,

csak nézte, nézte a messzeséget,

maga sem tudta hová révedt.

 

Kék-ezüstfény bolyongott körülötte,

lelkében hangtalanul szólt a zene,

rekedten dúdolt egy szaxofon,

dobseprű surrant egy kis dobon.

 

Orrában füst, szájában whiskyi íze tolult,

csak egy pillanatra torka, szíve elszorult,

majd lába felvette a ritmust dobolta az ütemet,

és a lány lassan, lassan fölengedett.

 

Belelendült a lépcső is zengte a dalt,

mint, ki békére lelt halványan mosolygott,

a messzeség eltűnt, s a lány megérkezett.

 

2019. 09. 11.

Tiszakécske

Megállt az idő

 

Megállt az idő

Írta: Kovács L István

 

Madarak röptükben halnak,

elmosódtak színek és fények,

éget a Nap, a homok lángot vet,

a Hold fénytelen, szürke,

már fű sem nő sehol, csak száll a por.

Volt egyszer egy szép sárgolyó,

felhő, eső, napsütés, szivárvány,

volt erdő, mező, vadvirág, patak és folyó,

seregnyi lény, azoknak még több faja,

és lett, volt, van az ember…

Száguld, homokkal üt arcul a szél,

füledbe üvölt, úgy kérdez:

Ember mond, mit tettél?

 

2018. december 25.

Tiszakécske.

Éjszakai séta II.

 

Éjszakai séta II.

Írta: Kovács L István

 

A magányt zsebre téve,

indulni az éj sötétbe,

keresni a csendet,

a napi őrületből,

tenni egy kis rendet.

 

Házak árnyékában,

csendesen lépkedve,

senki észre ne vegye,

hogy éppen kidobálom,

mi elmémnek szemete.

 

Mélyen levegőt szívok,

tüdőmbe hasít éle,

nagy sóhajjal fújom ki,

lelkem könnyebb lesz tőle.

csak az álom nem jön.

 

A Hold már magasan jár,

ezüstje túloldalon ragyog,

fal árnyékából nézem a sok csillagot,

halvány mosolyt küldök feléjük,

ahogy jöttem csendesen haza indulok.

 

2019. 09. 08.

Tiszakécske

Vég nélkül

 

Vég nélkül

Írta: Kovács L István

 

Valaha, van tán ezer éve,

vagy csak pár száz, nem tudom,

mag sarjadt egy hajnalon.

Erőss gyökerei tartották a földön,

hogy hatalmas fává nőjön.

Nőtt is a fa, lett sok, sok ága,

oly terebélyes nem látni,

merre nő, meddig terjed koronája.

Ebben a koronában vagyok,

egy apró, sárguló levél,

még zizegek kicsit,

de tudom, engem is elvisz a szél.

Velem még nincs vége,

oldal sarjak nőnek,

terebélyesedik, nő a fa,

de sosem ér föl az égig…

 

2019. 09. 05.

Tiszakécske

Mikor hallgat a múzsa

 

Mikor hallgat a múzsa

Írta: Kovács L István

 

Hallgat a múzsa, pihenni tért,

polcra nyúlok egy könyvemért,

lapozgatom, keresem a hangulatot,

de csak verseket tartalmaznak a könyvlapok.

 

Aztán egy hirtelen megállítja kezem,

a sorokat már rója is szemem,

olvasom az első strófát, megállok,

visszatérek az első szóra.

 

Újrakezdem, halkan mondom, tagolva,

ahogy még iskolában tanultam, magolva,

fölnézek, a költő mintha ott ülne szemben,

velem mondja, ahogy nem lehet szebben.

 

A végén együtt mosolygunk, s Ő,

mint köd a szélben tova lebben,

én csak ülök, a könyvvel ölemben,

nem lapozok, valahová megérkeztem.

 

2019. 09. 01.

Tiszakécske.

Ősz tipeg

 

Ősz tipeg

Írta: Kovács L István

 

Még nem nyílnak az őszirózsák,

még szépeket hazudik a nyár,

de már búcsúra gyűlik,

a gólya, a fecskemadár.

 

A parton még lányok kacaja cseng,

a fákon itt, ott már sárga levél leng,

a napraforgók, lehajtották fejüket,

az ősz már a fűszálak között tipeg.

 

A virágok szirma estére összezár,

már nem nyitja meg hajnali napsugár,

hervadtan, csörögve koppannak a földön,

talajt táplálnak, hogy tavasszal új virág nőjön.

 

Tipeg az ősz csendesen, jeleit szórva,

mögötte elmarad egy- egy színes foltja,

sárga, barna, vörös levél,

avarrá hull és kavarja az őszi szél.

 

2019. 08. 20.

Tiszakécske.

Vagányok voltak a fiúk

 

Vagányok voltak a fiúk

Írta: Kovács L István

 

… azok a fiúk ma is vagányok,

csak kicsit lassabban járnak,

szemüveggel olvassák a betűket,

nehezebben állnak fel, ha leültek,

a táncot is méltósággal járják,

ha egyáltalán elmennek a bálba,

de a szívük az ugyanúgy ég,

mint hajdanán,

mikor a nagymamák nem volt mások

mint kis leányok.

Lassan az évek elmúltak felettük,

voltak nehéz napok, de mindig kinevettük,

de mindig őszintén szerettünk.

A vázában sokszor volt friss virág,

így volt szép náluk a világ.

Az idő van egyedül ellenük,

de velük él a hűség és a szeretetük.

 

2019. 08. 20.

Tiszakécske

Hajnali kávé

 

Hajnali kávé

Írta: Kovács L István

 

…és az eső csak zuhog csendesen,

türelmesen itatja a földet,

már nem dörög, nem cikázik villám,

csak ömlik, szemetet sodor magával,

fadarabot, korán lehullt levelet,

lassan múló haldokló életet.

 

Már színesedik a táj,

sárgulva zsugorodik a fű, a levél,

füzek szomorúan hajlanak a víz fölé,

a nyár színes, teli tarisznyával indul,

távoli tájakon hosszú vándorútra,

nyomában botladozva tipeg az ősz.

 

Az idő kereke forog, morzsolja a perceket,

önmagába visszatér, ha hagytál is rajta jelet,

a hosszú útról mire visszaér régen elveszett,

vagy, köpenyén a por mindent belepett.

Nézem az esőt, a kávé kihűlt kezemben,

és az eső csak zuhog egyhangúan, csendben.

 

2019. 08. 14.

Tiszakécske

Gólyakaland

 

Gólyakaland

Írta: Kovács L István

 

Mint földobott ezüst tányér, világít a hold,

az égalja épp csak dereng,

a korán ébredő az ablak előtt mereng,

csodálja a természet ébredését.

Észre vesz az oszlop tetején egy gólyát,

ki körbe néz, majd megigazgatja tollát.

hosszú csőrével szárnya alatt matat,

egy lábra áll, kicsit nyújtózik,

szárnyát, lábát hátra, nyakát előre tolja,

hopp, a mellén még rendetlen a tolla.

Mint hajtincset az ember helyre teszi,

szétnéz újra, mint ki helyet keres,

vagy talán, nagy útra készül,

kopogtat az ősz lassan indulni kell,

szülőföldjétől így búcsúzik el.

De megjegyez minden, bokrot, ágat,

magas oszlopot, fákat, a helyet, hol született,

csőre távíróként kopog, kelepelve szól az üzenet,

a közelbe rakom majd fészkem,

ha a hosszú útról visszatértem.

mint egy rugó löki lába, szárnya szétterül,

egy pillanat, s a láthatáron túl repül.

 

2019. 08. 05.

Tiszakécske

Úthibák

 

Úthibák

Írta: Kovács L István

 

Mélyedések, buckák, keresztbe tett gátak,

ki és bejelentés jelzi, hogy nem tetszel másnak.

Nem tudja ki vagy, csak pálcát tör fölötted,

mert gondolatodat versként papírra vetetted.

 

Fáj a gáncs? Megértem.

Nézd, nekem is csupa horzsolás a térdem.

De már nem számít, ki, mit mond,

nem tudják, ezek edzettek ilyenné pont.

 

Ha jön, a gúny cseppet sem öröm,

fölé helyezem, magam megköszönöm.

Ezt a tüskét nem várja, nagyon szúr,

s majd elhallgat a gúnyos, hölgy, vagy úr.

 

Az út a tiéd, az enyém, és ki velünk halad,

az úthiba nem akadály, mi megyünk tovább.

hű társunk a tollunk velünk marad,

míg a forrás folyóvá, a gondolat verssé dagad.

 

2019. 08. 03.

Tiszakécske

Átszálló, álomország

 

Átszálló, álomország

Írta: Kovács L István

 

Pillangószárnyon vállamra száll az álom,

átvisz egy csendes, szebb világba,

pedig alig rezdül selymes szárnya,

és már lebegek, messze- messze a csillagokba,

mesékből szőtt, tündérlányos otthonokba,

ott üvegharangok csengnek-bongnak,

tündérlányok csillagokkal táncot ropnak,

egy fordulóra közéjük lépek,

pont határán az ébredésnek.

Valahol a távolból kakas kiált,

hajnalodik, ébredj világ,

s a pillangó szárnya lebben,

és az álom vele reppen...

 

2019. 07. 28.

Tiszakécske

Az élet élni akar

 

Az élet élni akar

Írta: Kovács L István

 

Félholt, de magában hordja az új élet terhét,

hogy beteljesítse a természet tervét.

Túlkoros anya, méhében gyermeket nevel,

utolsó erejét adja, hogy az életbe úgy induljon el.

Míg tudja, viharoktól testével óvja, védi,

érzi jön majd egy kegyetlen, ki fiától tépi.

 

Túl nagyra nőtt, már nem gyógyul sebe,

végleg megszakadt minden kapilláris ere,

az évgyűrűk belülről hámlanak, lebontja a fekély.

De élni akar, még küzd az életér.

Alant csíra duzzad, pezsegnek az életnedvek,

fenn hajt az ág, rügy pattan, zöldül a levél,

az öreg, múlandó fenyő sarjában újra él.

 

2019. 07. 25.

Tiszakécske

Erdő és erdő

 

Erdő és erdő

Írta: Kovács L István

 

Ők erdőnek hívják, sorba rendezett,

fák tömege, nagyobb alföldi liget,

sétálni, jó levegőt szívni nem igen lehet.

 

Inkább vad menedék a tájék,

hová nappal bújik,  ha kell az árnyék,

ha ember csörtet át, zavarva otthonát.

 

 Mellette poshadt vizű holtág,

bűzös lehelete von páraködöt,

hosszan lebeg a fák csúcsa fölött.

 

De az erdő az valami más,

szentély, ahová nem illik a rohanás,

hová méltósággal lép az ember.

 

Tiszteli, a természet templomát,

óvatosan lép, restelli lábnyomát,

mit ott hagy, mint sarat a szőnyegen.

 

Az erdő jó, barátja az embernek,

hűvös, fanyar illata tisztítja az elmét,

könnyíti, kicsit leveszi lélek terhét.

 

Itt, mintha másként dalolna a madár,

mást, halkabban suttognak a fák,

más a virágok, a fű, illata, szebb a varázs.

 

Csillogóbb, a reggeli harmat,

ízesebb minden gyümölcs, mit ad,

őrizd az erdőt, az belőled egy darab,

ha keresnéd, ott megtalálod magad.

 

2019. 07. 23.

Tiszakécske