Fenn és lenn

 

Fenn és lenn

Írta: Kovács L István

 

Vár áll a hegy tetején,

alant az ember tisztes szegény,

sáros utat tapos lába,

mégsem vágyik föl a várba.

 

Fönn dőzsölnek, isznak, rúgják a port,

pedig egy sem érdemli a bort,

egyikük keze sem fogott kapát,

dézsmában vette el a szegény borát.

 

Nem ojtott, nem metszett, nem csorgatta levét,

vigyázott munka ne piszkítsa kezét,

poharukat koccantják kéjnőre, egymásra,

részegen hemperegnek, mint disznó a mocskába.

 

Lenn az ember tűr, de forrong magában,

lassan csorogva gyűlik fájdalma a pohárban,

egyszer csak tele lesz, ki is csurran belőle,

imádkozzatok urak, hogy Isten mentsen meg tőle.

 

2019. 10. 12.

Tiszakécske

 

Hajnali intimitás (Próza)

 

Hajnali intimitás

Írta: Kovács L István

 

Hideg reggel van, szürke az ég a tó fölött, a nád leveleit lágyan ringatja a szél, és a szomorúfűz levél nélküli ágain dorombol, mintha nagybőgő húrjai lennének. A víz fölött sejtelmesen áttetsző pára lebeg, mintha arra várna, hogy elfújja a szél, vagy felszívja a Nap melege, csak a Nap nem igyekszik előbújni a felhők mögül. Az álmos időben valami zaj hallatszik a nádas aljáról, óvatosan úszva és halkan kántálva bújik elő egy vadkacsapár. Az egyik rőtbarna, mely szín jól beolvad a nádak és sások alkotta rejtett fészekbe, minden bizonnyal ő az asszonyság. Őt a sokszínű egyéniség követi, ami már tollazatáról is jól leolvasható, kicsit nagyobb, szófukarabb, mint az előtte igyekvő. Ahogy kiérnek a rejtekadó nádból, a parti köveken megállva végzik a reggeli tisztálkodásukat. Csőrükben vízzel a szárnyuk alját mossák és igazgatják meg az éjjel kissé összekuszálódott tollazatukat. S közben mintha az éjszakai eseményeket, vagy a reggeli éhségük csillapításának módját beszélnék meg, halkan, olyan igazi kacsanyelven sápognak. Pont úgy mintha selypítenének. Mikor a szél meglódul, s kicsit erősebben rázza meg a nádast, kacsaasszonyság abba hagyja a tolla rendezgetését és fejét félre fordítva sandán figyel, nem valami ellenség oson-e a parti fák, bokrok árnyékában. De semmilyen veszélyt nem észlel, így tovább foglalkozik toalettjével.

Mikor a sminkjét rendbe hozta észreveszi, hogy a színes egyéniség kicsit még lustizik, fejét szárnya alá rejtve, áll a kövön és szemét is lehunyva tartja. Erre mérges, felháborodott hápogásba kezd, a víz mélyebb részébe veti magát, és lábaival lassan evezve elindul reggelit keresni. Kacsa úr fölriad a zajra és méregtől zöld fejjel, hogy nem szundikálhat, követi nagyhangú párját.

Mert hát pöröl az asszony, pöröl, de csak jobb ketten, mint egyedül.

 

2019. 10. 10.

Tiszakécske

 

A község (próza)

 

A község

Írta: Kovács L István

 

„Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az összes gyökereket, melyek oda fűzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kisértet és hívja haza maga után. Az eloltott gyertyával esténként eltűnik a város sok ezer házával és ide jön a kicsiny falu akáczfáival, liczeumkerítéseivel, eredeti vidám népével. Bizony én még most is annyit lakom falun, mint a városban.”- írja Mikszáth Kálmán Kemény koponyák című elbeszélésében.

Én egy olyan kis községbe születtem, ahol a lakosság kissé elkülönülve, de nem haragban élt. A falunak nevezett rész (alsó Királd) ősidők óta meg volt. Valamikor az egri érsekség birtokolta az egész környéket. Erdészetből, földművelésből, állattartásból éltek az emberek. Később épült a bányászok lakta rész. Kölcsönösen tiszteletben tartották egymást, mi több idénymunka idején, mint pl. aratás a bányászok vettek ki szabadságot és kézi kaszával vágták a gabonaféleségeket. Jobbára zabot, búzát, és a rozsot. Majd a cséplőgépeknél, mely faluról, falura járt segítettek elcsépelni, zsákolni, elrakni a kicsépelt gabonát.

Sokat jártam a faluban, tejért, friss gyümölcsért, krumpliért és bizony részt vettem az aratásban, kukoricatörésben, fosztásban.

Akkor még kézzel, csuhéval együtt törtük a kukoricát és a gazda házánál, pajtában, csűrben fosztottunk. Szép esték voltak, jó fölidézni őket. A szép hosszú csövek csuhéját félre kellett tenni, mert abból ügyes kezű lányok, asszonyok játékot, szobadíszt, kenyérsütéshez szakajtót, és egyéb használati tárgyakat készítettek.

   

     Margit néni, akihez tejért jártam, egyedül élő idős asszony volt, hogy férje volt e valamikor nem tudom, gyereke azonban nem volt. Néha megkérdezte akarok e tökmagot pirítani otthon, -igen szeretnék, mondtam-, akkor ott a tök, vágj, egyet ketté szedd ki a magot, és amíg megfejek, gyaluld le a tököt. Baltával ketté vágtam, vödörbe szedtem a magot és megmostam. Abba a vízbe gyalultam még tököt, a néne darát szórt rá, és azt adta a malacoknak. Lelkesen dolgoztam. Később, már akkor is lementem segíteni, ha már elfogyott a tök és a magja is, és már tej sem kellett. Anyám átállt a zacskós tejre. Kár volt, mert az nem volt olyan jó aludttejnek, de a kakaó sem lett olyan finom belőle.

  A másik hely a Flóri bácsiék gazdasága volt, ahol sűrűen megfordultunk. Növénytermesztéssel, állattartással foglalkozott. Apu oda járt napszámba, mikor szükség volt rá, és ha nem zavarta a bányai műszakokat, ha nagyobb munka volt, akkor szabadságot kért. De náluk vásároltunk, ha tojást, csirkét, nyulat, akartunk enni, vagy disznót vágni. Flóri bácsinak szép hízói voltak, aránylag nagygazdának számított. Még az első nyúl, amit magam neveltem föl, azt is tőle kaptam, és Ő tanította meg arra is, hogyan kell nyúzni, zsigerelni.

A falusiak tartottak teheneket, kecskéket, amiket tavasztól őszig minden reggel adott időben a csordás kurjongatására kiengedtek a gazdák. A jószág szépen besorolva ment a többi után a legelőre. Hegyvidék lévén az erdő szélen, fák nélküli domboldalon, kisebb réten legeltek. Szerettem nézni, ha vasárnap elmehettem már a kihajtást is, azonban az esti hazatérés volt az igazán jó. Jött a csorda és mikor a saját portája elé ért a jószág, elbődült a féle köszönésként, amit nem tudni a gazdának szólt e, vagy a társaitól búcsúzott, és beballagott az addigra már nyitott kapun.

    Érdekes, két külön világ volt, a község két része. Külön kultúrháza volt a falusiaknak, és külön egy szép nagy, a bányatelepieknek. Kocsmát azt lehetett találni itt is, ott is. Összetartottak a bányászok, de a falusiak is, vita nagyon kevés volt, legalábbis én így emlékszem. Nem jártunk késsel, bicskával zsebünkben, a rendezvényekre, tiszteltük egymást. Igaz iskola a bányatelepen épült, oda jártak a falusi gyerekek is, és komoly barátságok, alkalmasint szerelmek is szövődtek. Ma már nincs bánya, sokan elköltöztek. A lakosság létszáma megcsappant.

 

2019. 10. 07.

Tiszakécske

Nóra a felfedező

 

Nóra a felfedező

Írta: Kovács L István

 

Nóra elindul, kalandot keres,

hátha valami ismeretlent felfedez.

Vállán hátizsák, kezében ceruza és füzet,

ha kincset talál, legyen hová tegye,

és amit el nem tehet,

azt rajzban őrzi meg a füzet.

Mert, hogy el ne feledjem,

nagyon jól rajzol a kicsi szentem.

Apró lába rója az erdőszéli utat,

szép kék szeme csodák után kutat.

 

És máris talál, olyat, ami tetszik,

két ág között szépen szőtt pókháló,

szélén egy jó nagy pók fekszik.

Hat lábával kényelmesen elterül,

várja hálójába mi kerül.

Nem zavarja, de lerajzolja legott,

addig míg őkelme nyugodt.

Tovább sétál szépen lassan,

hopp a lába alatt egy ág roppan,

meg is torpan hirtelen, lenéz a földre.

 

Óh, egy szép nagy csiga kúszik át előtte.

Hosszú fényes csíkot húz maga után,

rászól Nóra, állj csak meg kis komám.

Maradj nyugton, mint egy jó modell,

ha lerajzoltalak én, viszlek el.

Átviszlek az úton szépen, jobb lesz neked a zöld réten.

De a csiga nem állt meg, csak hallgatott,

szép óvatosan tovább ballagott,

nagyon lassan, mert bizony nehéz a háza,

így került róla portré a füzet lapjára.

 

Egyet gondol, a hátizsákot leveszi,

növényt gyűjtök, s a füzetet elteszi.

Virágot és levelet szed földről, fáról,

útilaput és egy kicsit a páfrányból.

A fatörzse milyen barna, mi nő rajta érdekes,

puha, mint a szőnyeg, simogatni érdemes.

Nézi-nézi hosszan gondolkodik,

eszébe jut, anya a moháról mesélt már valamit.

Tetszik neki megsimítja még egy párszor,

és haza indul, le ne késsen az uzsonnáról.

 

De haza jutni nem egyszerű,

hol itt, hol ott villan valami napszerű,

utána fut, de a valami gyorsan ellibben,

egy harangvirágon megpihen.

De szép a sárga pillangó kék virágon,

lerajzolom, csak addig el ne szálljon.

Előveszi hamar a füzetet,

és a pillangó máris a lapon libegett.

Tovább menne, de nem lehet,

hirtelen valamit megint felfedezett.

 

Gombák állnak ott a bokor alatt,

fején mindnek sötét barna kalap.

A gombához nyúlni nem szabad,

tudja jól, de még egy lap maradt.

Lerajzolta apának azt is szépen,

túl van a mai felfedezésen.

Haza is ért éppen uzsonnára,

evés után be nem állt a szája.

Elmesélt mindent, amit felfedezett,

és anyuval közösen nézték meg a füzetet.

 

2019. 10. 06.

Tiszakécske

Nádas (próza)

 

Nádas (részlet a gyerekkori élményekből)

Írta: Kovács L István

 

A nádas tulajdonképpen egy mélyedés volt a hegy lábánál, a kis patak folyásirányának bal oldalán, jobbról a hegyoldal szegélyezte. A községet átszelő főút és az arra merőlegesen csatlakozó, egyik településrészhez bevezető út, a patak fölött masszív vasbeton híddal, valamint a vasút által befogott háromszögletű részen volt. A mélyedés az út szintjéhez képest négy-öt méter mély lehetett.

Már akkor is szerette az egyedül létett, a magányt, vagy olvasott, vagy az erdőt járta, de mindennap futott egy kb. tizenkét kilométeres kört, attól érezte jól magát. A focit már gyerekkorában sem szerette, így a környék fiú társaságára is kevés időt szentelt. A Tüskevár, és az Indián könyvek, Winetou, és Pokahontasz, mély, máig ható nyomot hagyott benne. A nádas egy misztikum volt. Kialakulása a pataknak köszönhető. A víz a bányából jött, a hegyoldalán elég sebesen folyt végig. Ott, ahol a nád és mocsár kialakult ott lassult le, mert sík részre ért, onnan lassabban haladt tovább a Sajó felé. Ráadásul, ha a bányában nagyobb víz betörés történt, a szivattyúk többet hoztak ki, olyankor emelkedett a szintje is.

 

  Időnként az egyedüllétre vágyás, kalandkeresés, levitte őt a mélyedésbe, hogy nyílvesszőnek nádat szedjen, vagy kígyót keressen, aminek bőréből indián fejpántot tud készíteni. Persze ez sosem jött össze. Kígyó nem igen élt arra, csak vízi sikló, amit viszont a nád között lehetetlen megfogni.  Ha átért a nádason a patakpartra, ott hatalmas békákban lehetett gyönyörködni, némelyik csak bámult a hívatlan látogatóra, némelyik meg azonnal a vízbe vetette magát, és úszva menekült a túloldalra. Tüskevár ide, vagy oda, nádkunyhó sosem épült, és ott halászni sem lehetett, csak a vadrózsabokor szaggatta meg a ruhát és a bőrt. Lejjebb, ahol már leülepedett és tisztább lett a víz ott már úszkáltak nagyon apró halak, ami esetleg a macskáknak jó, de az ahol láthatták ott már nem is volt igazi kaland. A réten, ami a patakot átívelő híd után következett, az út túloldalán, ott már játszottak más gyerekek és a lakóházaktól is oda lehetett látni, az már nem rejtett titkokat.  Viszont a patakon túl teljesen másvilágba lépett az ember. Ott kezdődtek a különböző hegyi kalandok. Két út létezett akkoriban, egy a patakkal párhuzamosan, ott járt jó néhány ember a bányához dolgozni, és arra vágtak le egy nagy kerülőt. Itt is akadt némi mocsár, de az út használható volt, esetleg esős időben nem. Ha innen fölkapaszkodott valaki, akkor fentebb egy másik útra ért, amit nem véletlenül szerelmes útnak is hívtak. Sok légyottról mesélhetnének a fák, bokrok. Itt valamikor volt egy irtás, és a bokrok között, a kivágott fák korhadó tuskóin rengeteg finom csupros, (tuskó) gomba nőtt, egy-egy telep akár egy közepes kosárra valót is termett. Itt lehetett, csipkebogyót, somot, galagonyát találni, de Pokahontaszt csak akkor, ha vitt, vagy hívott oda az ember. Na de egy ilyen magányosan bóklászó gyerekember csak álmodozott róla, hogy mi lenne, ha megjelenne álmai lánya. Talán együtt futottak volna őz, vagy szarvas után, esetleg a képzelt ellenség elől. Talán szamócát szedtek volna együtt. Ugyan ennek a hegyvonulatnak volt egy másik része, ahol kiszélesedett az út. Jobbról, balról óriásra nőtt, világosszürke törzsű bükkfák álltak, a hegy lankáin. Bokrok nem igen nőttek csak kevés helyen, jobbára az út mellett, de a szálfák között, páfrány és harangvirág pompázott. Némely fa tövében nagyon finom bársonyra emlékeztető zöld mohaszőnyeg terült el. Feljebb kapaszkodva fenyők integettek hívogatóan, finom illatot árasztva. Őszidőn mókus rágta tobozok hulltak a fákról, a csendet harsány kakukkolás törte meg. A hegytetőn, tenyérnyi tisztáson vadkörtefa kínálta árnyékát és gyümölcsét a vendégnek, mely éhséget és szomjat egyszerre csillapított… 

 

   De egyszer fel kell nőni, sokakat elszólított az iskola, a munka, az élet, neki is rá kellett jönni, hogy Tüskevárak, és Pokahontaszok csak a könyvekben léteznek.

Igaz vannak hősök a mindennapokban, de ott, a könyvben valahogy mégis más. Ma már nincs bánya, nincs meg a nádas, feltöltötték, s a töltést „bevetették” napelemekkel. Az erdei utakat visszafoglalta a természet. De szíve mélyén még élnek az emlékek.

 

2019. 10. 01.

Tiszakécske

A harcos útja

 

A harcos útja

Írta: Kovács L István

 

Pillád lezárva szégyelled,

hogy ide sodort a végzeted,

de tartásod büszke maradt,

kezed keményen kardot ragad.

 

Koncentrálsz egy fél lépés hátra,

tested ellazul, a támadást várja,

csapás jön, mint a villám, véded,

kemény harcban edzett az élet.

 

Támadás támadást ér, de állod,

egyszer csapsz vissza, de már bánod,

mindig van, ki uszít, gyilkos is akad,

nem akartál ölni, csak védted magad.

 

Hüvelybe rejted, elteszed a fegyvert,

más eszközzel állod a harcot, védekezel,

ceruzát veszel, tollat, a szó erejét,

a csapás majd fáj, de nem ont ki vért.

 

A harcos küldetése védeni a gyengét,

ha már nincs más út, akkor ránt pengét,

útját mindig középen egyedül járja,

előtte gonoszság, bérgyilkos a nyomába.

 

2019. 10. 01.

Tiszakécske

 

Az elnök háborúja (próza)

 

Az elnök háborúja

Írta: Kovács L István

 

A hatalmas tárgyaló megtelt emberekkel, összeült a válságstáb. Tábornokok, civil és katonai stratégák, jogászok, titkosszolgálatok képviselői, hírközlési szakemberek. Kis csoportokban tárgyalták az aktuális ügyet, közben át-átmentek véleményekért, vagy meggyőzés céljából másik csoportokba. Mozgásuk szinte követhetetlen volt. Már csak az elnök hiányzott.

 

  Valaki a folyosóról jelezte, hogy jön az elnök, mindenki a székéhez ment és állva várta, hogy belépjen az elnök. Egy magas, szikár, de nagyon kemény megfontolt ember állt meg az asztalnál. Letette a hozott aktákat, és elkezdte mondanivalóját.

   Hölgyeim és uraim!

A jelentéseiket elolvastam, nagyon pontos elemzések ezek? Készen áll minden a feladat végrehajtásához? Vannak képek a helyszínről, és kaphatok e friss elemzéseket? Háború van, és nem vagyok hajlandó tűzparancsot adni, felületes, százszor át nem rágott kósza hírek alapján. Kérem a legfrissebb adatokat, és ha van képeket is. Leült.

  Az egyik titkosszolgálat vezetője ismertette a helyzet jelenlegi állását. Az elnök megkérdezte, lehetséges e, hogy civil áldozatok is lesznek. Uram sajnos nem zárható ki. A terrorcsoport előszeretettel használ civileket, gyerekeket maguk fedezésére. Akkor szó sem lehet az akcióról.  De uram, ha elindul a négy öngyilkos merénylő, magukon bomba mellénnyel, és reptérre, nagyobb pályaudvarra, több száz áldozat, akár több ezer is szóba jöhet. Állj, vágott közbe az elnök, gyerekeket akkor sem ölök, főleg nem, ha tudom, hogy ott vannak.

  Civil stratéga: De uram, ha ott ahol robbantás lesz, nem tudhatjuk mennyi gyermek, nő, és egyéb ártatlan áldozat lesz.

  Fiatal jogásznő: Jogilag akkor sem helyes, azoknak az embereknek is vannak jogaik, és nem is szólva a nemzetközi visszhangokról, ha úgy avatkozunk be, hogy még nem is történt cselekmény.

  Hadműveleti tiszt: Hölgyem itt most a megelőzésről van szó… -igen? Akkor miért nem egy kis létszámú csoport megy oda likvidálni a terroristákat, miért kell ártatlanoknak meghalni?... Hangzavar, hirtelen többen is kifejezik véleményüket.  Az elnök csendre int, így nem tudjuk a problémát megoldani. Tessék tiszta helyzetet teremteni, ha vannak, ott civilek nem lövünk. Ha van, a közelben emberünk valahogy csalja el a civileket. Titkosszolgálat, eltudják érni, hogy elmenjenek onnan. Igen uram, de azt nem tudjuk, benn az épületben vannak e civilek, a felvételen nem látszanak, de végül is ez egy magánlakás. Jó a bentiekről nem tudunk, de a kintiekre nem lövetek. De uram, ha még sokáig késlekedünk, elindulhatnak a bombáikkal azok az emberek. Akkor sem lövetek. Ha elindulnak, kövessék őket és még a cél előtt fogják el, vagy ha másként nem lehet megakadályozni a cselekményüket, akkor, de csak akkor likvidálhatják őket.

   Uram, szól közbe egy titkosszolga, sikerült eltávolítani a civileket és még bent vannak a merényletre készülők. Képet kérek a monitorra a környékről. Homlokát dörzsölte, mint aki érzi döntésének súlyát, nézte a képet a környék mozgását. Egy tábornok közbeszólt uram dönteni kell, múlik az idő. Pásztázza végig a kamera még egyszer a környéket. Nagyot sóhajtva kimondta, amit szinte mindenki régóta várt: rendben, lőhetnek, tűz.

  A szobában nagy volt az ujjongás, sikerült megsemmisíteni a merénylők székhelyét. Két ember nem ujjongott csak, az elnök és a fiatal jogásznő. A kimerevített képen két gyerek teste is látszott a romok között. Az elnök dühösen csapott az asztalra. Döbbent csönd lett, maguk örülnek két gyerek halálának, menjenek ki. A jogásznő sírt, ketten maradtak a szobában. Uram, ez így megy? Meleg, légkondicionált irodából gyilkolunk embereket?

   Kisasszony, ha nem tetszik, ne csinálja, tudja én már nagyon sok háborút megjártam, láttam mire képesek az öngyilkos merénylők, de tudja, a gyerekek nem tehetnek róla, ők áldozatok, itt is ott is. Áldozatai az öntelt, akarnokok ostobaságainak. Azok, akik a merényleteket kitervelik, végrehajtatják, soha nem vennék föl azokat a mellényeket, ők is messziről irodából irányítanak, és ráadásul milliárdosok.

 És mikor lehet ennek gátat szabni, hogy lehet letiltani az anyagi forrásaikat? Tudja, addig nem lehet, amíg vannak, olyan állam és kormányfők, akik üzletelnek körözött, terroristákat támogató emberekkel. Amíg menedéket találnak olyan, esetleg szövetséges országokban, ahol nem szervezhetünk semmilyen megsemmisítő akciókat. Én ezután párnapig nem tudok majd aludni, ön pedig kisasszony gondolja át, és ha nem akar, ezekben az ügyekben részt venni átmehet más területre…

   Bocsánat elnök úr, már várják a sajtószobában. Megyek. Ezektől jó lenne, ha megtudna védeni, hölgyem.

 

2019. 09. 28.

Tiszakécske

Hűvös esték

 

Hűvös esték

Írta: Kovács L István

 

Az eső csendesen elered hidegen cseperegve,

estelente fellobban a tűz, melegít a kályha,

elkel a meleg, csontjaimat hideg nedvesség járja.

 

Pattog, ropog, a fahasáb vörös lángnyelvet nyújt,

mint ki tehetetlen dühében, csak csúfolódni tud,

és ez a düh egyre melegebbre fűti a szobát.

 

Hintaszék nyikordul, könyv csúszik le lassan,

szememre fátylat húz a meleg, pedig ép tőled olvastam,

gondolataiddal utaztam messze, valahová a végtelenbe.

 

Nagy sóhajjal fölveszem, megsimítom a könyvet,

ágyam mellé, székre teszem, itt elérni könnyebb,

ha elhagyna az álom, ha megtörne az éj…

 

2019. 09. 25.

Tiszakécske

Emlékedre József Attila

 

Emlékedre, József Attila

Írta: Kovács L István

 

Attila, és megint csak Attila, mert ő örök,

kőbe vésve, vagy homokból formázottan

sárgultan hulló akáclombok között.

 

Attila, ki Kuglerre, mert vágyni és libasültre,

kinek dinnyéből is csak a héja jutott,

ott látta tova úszni a lépcsőn ülve.

 

Ki a nagy hatalmúnak megígérte,

„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!”

 

Nem harcolt karddal, csak tiszta szóval,

nyelve volt a fegyvere, vérző sebet nem ejtett,

s ha mégis szúrt, tolla alatt sercegő papíron tette.

 

Legyen áldott a neved Attila,

s míg lesz a föld, legyen rajta ember,

aki büszkén, bátran azt kimondja.

 

2019. 09. 23.

Tiszakécske

 

Gyula bácsi (próza)

 

Gyula bácsi

Írta: Kovács L István

 

Gyula bácsi, csak egy van, illetve volt, mondhatnám, de tudom az országban sok hozzá hasonló TANÍTÓ EMBER él.

 

Gyula bácsi már elég idős volt, nyugdíjas pedagógus, iskolaigazgató. Az iskolaudvarban volt a szolgálati lakásuk, az első és második osztályterem között. Ott élt családjával. Már régóta nem tanított hivatalosan, de mindig szeretett a ház előtt állva mosolyogni a gyerekekre, és óva intette őket „ne szaladj, mert elesel, ne kiabálj, nem süket az a másik gyerek, ne húzgáld a lányok haját” stb.

Néha előfordult, hogy megkérték, ha valamelyik tanár hiányzott, hogy legyen szíves helyettesíteni, ő örömmel vállalta. Szerette a gyerekeket, és szerette átadni a tudást.

Mi negyedikbe, vagy ötödikbe jártunk már, nem is tudom. Lényeg, hogy a matematika nem akart a fejekbe férni, kivéve néhány nagyon jó tanuló elsősorban lányt, de egy két fiú is akadt. Egy alkalommal mikor a számtan (akkor még így hívták) tanárnő huzamosabb ideig hiányzott, Gyula bácsi járt be órákra. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a törtek és százalékok terén erősen hiányos ismereteink vannak, és valahogy az, az irányú kísérletek, hogy megértsük, is lassan haladnak. Gondolt egy merészet és következő órára igen nehéz zsebbel érkezett. Nem tudom hol szerezte be a rengeteg apró és nagyobb címleteket, de hozta a 10; 20; 50 filléreseket, az 1; 2 forintosokat, ezek alumíniumból voltak, kivéve a 2 forintos (bélás) ő rézből készült. Valamint a zöld papír 10 ft; a kék 20 ft; a barna 50 ft, és a piros 100 ft- tot, akkor ez volt a legnagyobb címlet.

Ezekkel a pénzegységekkel, és táblára rajzolt ábrákkal olyan szemléletes bemutatást végzett, amivel két óra alatt megértette velünk a törtek és százalékok világát. Akinek még így is nehézséget okozott, annak délután külön órán újra magyarázott mindent.

Néha elgondolkodom azokon az időkön és hajlok rá, hogy némely tanítóra úgy gondoljak, mint egy mágusra, aki úgy öntötte belénk a tudást, mint jó borász a bort, hogy nehogy egy csepp is mellé menjen, vagy ne hasznosuljon a tudásnak valamely molekulája.

 

Köszönet illeti Dorgó Gyula bácsit, még ennyi idő (bő ötven év) távlatából is.

 

2019. 09. 18.

Tiszakécske

 

Csalóka

 

Csalóka

Írta: Kovács L István

 

Hegyek, erdő, víz, gyönyörű tájék,

hol az ember csak árnyék,

hová pihenni, tisztulni jár,

azt hiszi, ott semmi sem fáj,

puttonyából kidobál sok szemetet,

a lelki teherből rengeteget,

fájó sóhaját fövenynek, avarnak adja,

megkönnyebbül, tuskóra ül, vagy padra.

 

Nézi, hosszan nézi a fákat, vizet,

az nem kérdez, hallgatással, csenddel fizet,

lágy susogással, ringással viszi messze,

hol a bánatnak már nincs sziluettje,

vagy tova tűnik a fák között,

ahogy egy rőtvad, úgy elszökött,

pedig tudja, a fájt kidobni nem lehet,

megpihen, de visszahozza a terheket.

 

Csalódás? Nem, csak jó hinni benne,

válla pihen, nem húzza az élet terhe,

aztán jönnek megint a hétköznapok,

feketére satírozott  gyűrött lapok,

hajnalig munka, kávé, fárad szemek,

nem tudja, senki ezt bírni hogyan lehet,

mielőtt kilöttyenne a belső pohár,

újra elmegy egy kicsit pihenni már.

 

De a malom csalóka soha meg nem áll,

egyre őröl, ahogy körbe, körbejár.

 

2019. 09. 16

Tiszakécske

Mint a malomban (próza)

 

Mint a malomban

Írta: Kovács L István

 

Vasárnap a piacon állok a sorban, és akaratlanul is hallom a két vehemensen beszélgető barátnő panaszáradatát. Szinte malomban éreztem magam, úgy darálták a mondókájukat, levegőt is alig vettek.

A.      Hát ez a nyár milyen hamar eltelt, és nem is volt olyan jó amilyennek terveztük.

B.      Ó, ne is mond a miénk sem, Ti hol nyaraltatok?

A.      Én Horvátban a tengernél. És Ti?

B.      Mi már többször voltunk külföldön, most a Hámori tóhoz mentünk, és az erdőt jártuk.

A.      És milyen volt? Hidegek voltak a hegyekben? Milyen az erdő? Láttatok vadakat?

B.      Tudod ott is melegek voltak, bár az erdő adott némi árnyékot, de mindig elfáradtam, olykor leültem egy fatuskóra, sokat gondolkodtunk, beszélgettünk a férjemmel. Próbáltuk volna kitisztítani a fejünket, de nem lehet, egyszerűen nem lehet. Mindig vagy a munkánál, vagy a családnál jutottunk ki. Ha egy percre elfeledtük volna őket, akkor azonnal megcsörrent a telefon. Semmi fontos, csak jól vagyunk e, jól érezzük e magunkat, hiányzunk az unokáknak, stb. Fáradtabban jöttem haza, mint ahogy elmentünk.

A.      Ne is mond. Pontosan így jártam én is, én egyedül vagyok, tudod, az a mocsok lelépett két éve, egy másik nővel. Ki mentem én is sétálni, de mindig fújt a szél, fájt tőle a fülem, nagyon érzékeny a huzatra, szélre. De olyan jó idő volt, és hogy néztem volna ki, fürdőruhában, kendővel a fejemen. De engem is a telefon mindig pont akkor zavart meg, mikor a legbékésebb, legnyugodtabb időszakomat próbáltam meg elérni. A gyerekek még csak meglettek volna nélkülem, ők csak két naponta hívtak, de a főnöknek mindig volt valami baja, amit nélkülem nem tudott elintézni. Titkárnői sors. Nem is tudom miért vittem magammal a telefont, pedig de, a fotók miatt. Rengeteget fotóztam, azonnal küldtem is az ismerősöknek. Na és most meg itt az iskola. Kész őrület, nem elég a munka még az unokáért is nekem kell menni, mert én időben végzek a munkával, de a gyerekek örökké túlóráznak. Nem is tudom, mi lenne velük nélkülem.

B.      Nekünk is van ilyen gondunk, de főleg a papának, Ő már nyugdíjas és szeret az unokáival foglalkozni, este mire haza érnek a fiamék, addigra haza is viszi őket. Kész a lecke, játszottak is, és bármit kérhetnek tőle. Bezzeg ha én mondok neki valamit, meg sem hallja…

 

Tessék, mit adhatok? Kérdezte barátságosan az árus.

Bevásároltam, amiért küldtek, már nem hallottam a hölgyeket, másra figyeltem. De így jár, akinek nem jó a fényképezőgép, illetve, okos telefon kell, hogy elérhető legyen, és azonnal megtudja osztani a hálón, mert aki nincs ott, azt már lehet, hogy el is temették, de legalább is leírták.

 

2019. 09. 15.

Tiszakécske

 

Rend

 

Rend

Írta: Kovács L István

 

Rendet vág az idő a bohém nyáron,

halkabb a zsibongás, sokszínű levél remeg a fákon,

a madár csevely hét határon túl a tenger fölött,

gyermek zsivaj, az iskola falak közé költözött.

 

A nagyiknak szomorú az udvarok csöndje,

a kutya szimatol, cél nélkül fut körbe,

valakit hiába keres, a lábnyomokon,

bánatosan hasal le az alsó lépcsőfokon.

 

Az árnyékban, tűzrakóhely körül,

árvaszékre, padra hajnali pára ül,

fölötte sárga, hidegtől reszkető levél,

búcsút int az ágnak, s lassan földet ér.

 

Rendet vág az ősz, parancsokat oszt,

nyári termést, lombkoronát kopaszra foszt,

a strandruha helyett esőköpenyt terít a vállra,

papucs, szandál után meleg csizmát húz a lábra.

 

Még friss az emlék, hogy ne áztassa eső,

nagypapa kelletlenül pakol,

kutyája mellette szomorún bandukol,

majd leülnek a lépcsőn, ölében a kutya feje,

túl hosszúra nyúlt a csönd, rájuk borult az este.

 

2019. 09. 13.

Tiszakécske