2020. július 13., hétfő

Hajnali kávé

Hajnali kávé

Írta: Kovács L István

 

…és az eső csak zuhog csendesen,

türelmesen itatja a földet,

már nem dörög, nem cikázik villám,

csak ömlik, szemetet sodor magával,

fadarabot, korán lehullt levelet,

lassan múló haldokló életet.

 

Már színesedik a táj,

sárgulva zsugorodik a fű, a levél,

füzek szomorúan hajlanak a víz fölé,

a nyár színes, teli tarisznyával indul,

távoli tájakon hosszú vándorútra,

nyomában botladozva tipeg az ősz.

 

Az idő kereke forog, morzsolja a perceket,

önmagába visszatér, ha hagytál is rajta jelet,

a hosszú útról mire visszaér régen elveszett,

vagy, köpenyén a por mindent belepett.

Nézem az esőt, a kávé kihűlt kezemben,

és az eső csak zuhog egyhangúan, csendben.

 

2019. 08. 14.

Tiszakécske

 

Gólyakaland

Gólyakaland

Írta: Kovács L István

 

Mint földobott ezüst tányér, világít a hold,

az égalja épp csak dereng,

a korán ébredő az ablak előtt mereng,

csodálja a természet ébredését.

Észre vesz az oszlop tetején egy gólyát,

ki körbe néz, majd megigazgatja tollát.

hosszú csőrével szárnya alatt matat,

egy lábra áll, kicsit nyújtózik,

szárnyát, lábát hátra, nyakát előre tolja,

hopp, a mellén még rendetlen a tolla.

Mint hajtincset az ember helyre teszi,

szétnéz újra, mint ki helyet keres,

vagy talán, nagy útra készül,

kopogtat az ősz lassan indulni kell,

szülőföldjétől így búcsúzik el.

De megjegyez minden, bokrot, ágat,

magas oszlopot, fákat, a helyet, hol született,

csőre távíróként kopog, kelepelve szól az üzenet,

a közelbe rakom majd fészkem,

ha a hosszú útról visszatértem.

mint egy rugó löki lába, szárnya szétterül,

egy pillanat, s a láthatáron túl repül.

 

2019. 08. 05.

Tiszakécske

 


Úthibák

Úthibák

Írta: Kovács L István

 

Mélyedések, buckák, keresztbe tett gátak,

ki és bejelentés jelzi, hogy nem tetszel másnak.

Nem tudja ki vagy, csak pálcát tör fölötted,

mert gondolatodat versként papírra vetetted.

 

Fáj a gáncs? Megértem.

Nézd, nekem is csupa horzsolás a térdem.

De már nem számít, ki, mit mond,

nem tudják, ezek edzettek ilyenné pont.

 

Ha jön, a gúny cseppet sem öröm,

fölé helyezem, magam megköszönöm.

Ezt a tüskét nem várja, nagyon szúr,

s majd elhallgat a gúnyos, hölgy, vagy úr.

 

Az út a tiéd, az enyém, és ki velünk halad,

az úthiba nem akadály, mi megyünk tovább.

hű társunk a tollunk velünk marad,

míg a forrás folyóvá, a gondolat verssé dagad.

 

2019. 08. 03.

Tiszakécske


2020. július 12., vasárnap

Átszálló, álomország

Átszálló, álomország

Írta: Kovács L István

 

Pillangószárnyon vállamra száll az álom,

átvisz egy csendes, szebb világba,

pedig alig rezdül selymes szárnya,

és már lebegek, messze- messze a csillagokba,

mesékből szőtt, tündérlányos otthonokba,

ott üvegharangok csengnek-bongnak,

tündérlányok csillagokkal táncot ropnak,

egy fordulóra közéjük lépek,

pont határán az ébredésnek.

Valahol a távolból kakas kiált,

hajnalodik, ébredj világ,

s a pillangó szárnya lebben,

és az álom vele reppen...

 

2019. 07. 28.

Tiszakécske


Az élet élni akar

Az élet élni akar

Írta: Kovács L István

 

Félholt, de magában hordja az új élet terhét,

hogy beteljesítse a természet tervét.

Túlkoros anya, méhében gyermeket nevel,

utolsó erejét adja, hogy az életbe úgy induljon el.

Míg tudja, viharoktól testével óvja, védi,

érzi jön majd egy kegyetlen, ki fiától tépi.

 

Túl nagyra nőtt, már nem gyógyul sebe,

végleg megszakadt minden kapilláris ere,

az évgyűrűk belülről hámlanak, lebontja a fekély.

De élni akar, még küzd az életér.

Alant csíra duzzad, pezsegnek az életnedvek,

fenn hajt az ág, rügy pattan, zöldül a levél,

az öreg, múlandó fenyő sarjában újra él.

 

2019. 07. 25.

Tiszakécske

 


Erdő és erdő

Erdő és erdő

Írta: Kovács L István

 

Ők erdőnek hívják, sorba rendezett,

fák tömege, nagyobb alföldi liget,

sétálni, jó levegőt szívni nem igen lehet.

 

Inkább vad menedék a tájék,

hová nappal bújik,  ha kell az árnyék,

ha ember csörtet át, zavarva otthonát.

 

 Mellette poshadt vízű holtág,

bűzös lehelete von páraködöt,

hosszan lebeg a fák csúcsa fölött.

 

De az erdő az valami más,

szentéj, ahová nem illik a rohanás,

hová méltósággal lép az ember.

 

Tiszteli, a természet templomát,

óvatosan lép, restelli lábnyomát,

mit ott hagy, mint sarat a szőnyegen.

 

Az erdő jó, barátja az embernek,

hűvös, fanyar illata tisztítja az elmét,

könnyíti, kicsit leveszi lélek terhét.

 

Itt, mintha másként dalolna a madár,

mást, halkabban suttognak a fák,

más a virágok, a fű, illata, szebb a varázs.

 

Csillogóbb, a reggeli harmat,

ízesebb minden gyümölcs, mit ad,

őrizd az erdőt, az belőled egy darab,

ha keresnéd, ott megtalálod magad.

 

2019. 07. 23.

Tiszakécske



Tóparton

Tóparton

Írta: Kovács L István

 

Kék hullámok csapódnak a partnak,

fehér habként úsznak lassan vissza,

föl-alá, jobbra-balra lágyan ringva,

mint gyermeket altató bölcső- hinta.

 

Aztán csend, mintha állna a levegő,

pedig finoman érint a szellő,

arcomon fut, bebújik hajamba,

blúzomba lehel, s csókot nyakamba.

 

Mint ki súg, loccsan a víz halkan,

nem zavarja révedt nyugalmam,

állok a parton, távolba nézve,

faként, ki a természet része.

 

Aztán mégis néhányat lépek,

újra megállok, visszanézek,

ő marad, nehéz elengednem,

rám munka vár, nekem kell mennem.

 

Oly nehéz szívvel indultam el,

de, ha hajnali kávémat iszom,

ott leszel fenn az égtükörben,

nálad jár minden gondolatom.

 

2019. 07. 18.

Tiszakécske


2020. július 11., szombat

Forró emlék

Forró emlék

Írta: Kovács L István

 

A tengerparttól kissé távolabb egy kis magaslat emelkedik ki a fövenyből. Szép kis villa áll a domb tetején. Körülötte ízléses, tájba illő kerítés. A kaput magas, boltívvel áthidalt oszlopok tartják, melyekbe kék futóvirágok kapaszkodva, nyújtózva törnek az ég habos felhői felé. Alul kis levendulás kert és futórózsa lugas ontja illatát, s az égen a Nap felhőkkel játszik bújócskát.

 

A parton, hol a víz lágy hullámai nyaldossák a homokot, egy ifjú hölgy sétál, mezítelen lábát figyelve, elgondolkodva, mintha a homokban keresné a múló nyár emlékeit. Mert lassan múlik a nyár, távolodnak a virágillatú, andalgós, hajnalig tartó csillagos esték. Akkor még úgy érezte, nem maradt utánuk más, csak fakuló emlék.

 

Hosszabb szabadságra jött, a régóta üres nagyszülői házba, könyvet írni a kutatásairól, és kipihenni munkája fáradalmait. Az egyetem küldte őt őserdei népek felkutatására, néprajzi szempontok alapján megismerni életüket, szokásaikat, kultúrájukat. Több mint két évig nélkülözte a saját világában megszokott életet. Hosszabb, rövidebb beszámolókat küldött az egyetemnek, de a munkát végső formába kell öntenie. Közben persze, élvezte a tengert, a sós levegőt, a tiszta, de a hőségtől, párától mégis fullasztó őserdők után.

 

A partra késő délutánonként, egy sportos, sármos fiatal férfi járt le szörfözni, vagy szélcsendben csak üldögélni a víz mellett.

Ő is sokat sétált kora reggel és az alkonyatba hajló délutánokon a nedves homok lágyságát élvezve, de vigyázott, hogy a férfit ne zavarja meg. Pedig már régóta vágyott egy szép, érzelmes kapcsolatra, de nem futókalandra, arra semmiképp nem.

 

Már nem emlékezett, hogyan kerültek olyan közelségbe, amikor a férfi megszólította, de megtörtént.

Kedves búgóhangja, tisztelettudó viselkedése azonnal lenyűgözte. Nem ehhez volt szokva, ezért nem is volt jelenleg kapcsolata, mert az erőszakos, rámenős férfiakat hamar elűzte maga mellől. Ez az ember úgy siklott bele a napjaiba, mintha mindig is az élete része lett volna. Nagyon értett a nyelvén, ezért aztán önmagához képest elég hamar megingott jól ismert határozottságában. 

A csábító holdfényben, a csillagos estéken bizony könnyen elveszti az ember a fejét, hát még, ha becéző szavak is lopódznak a hasonlókat már régen nem hallott női fülekbe.

 

A holdfény estéről estére, aranyló ösvényt rajzolt a fehér habok közé, amelyben egy csónak ringott. Ő sokszor állt a csónakban, szerette, ha haja, és könnyű nyári inge kibontva lobog a langyos esti szélben.

Abban a csónakban találtak egymásra ők ketten, amely ma is őrzi azoknak az éjszakáknak a forróságát – az erős karok ölelését, a hosszú csókok által felkorbácsolt vágy izzását, és a beteljesülés édes nyugalmát. Az a csónak, amelyben huncut mosollyal lesett be a hajnal első fénycsóvája, amint egymást átölelve találta őket.

 

 

A lakásba sosem hívta be a férfit, de ő sem adta jelét, hogy ilyen szándékai lennének. Felesleges kérdéseket sem tettek föl egymásnak, csak az esti szédült pillanatokat várták.

 

Három hét telt el ebben a különös, varázslatos állapotban. Nappal tették a dolgukat, aztán este, egy belső hang hatására mindketten a partra indultak, hogy egymásba leljék örömüket.

 

Aztán elmúlt az álom. A férfi, amilyen váratlanul jelent meg, olyan hirtelenséggel tűnt el. Nem maradt utána semmi, sem egy köszönés, sem egy telefonszám vagy lakáscím. Csak az emléke fodrozódott csendesen az éjszakába rejtőző hullámok hátán, hogy milyen emlékek, ezt akkor még nem is sejtette.

 

Ekkor már hűvösebbek voltak az esték, gyakrabban fúj az ősszel lepaktáló, tengeri szél. A lány magányos esti sétáihoz, kardigánt vett, karjait maga előtt összefonva sétált, a nedves fövenyt fürkészte, ahogy mindig is tette. 

 

A hold ismét csalogató hidat rajzolt a vízre, s ő a ringó hullámokat könnyes mosollyal nézte. Most érezte, hogy azok a bizonyos forró lángok a szívét is megperzselték. Érezte valami nagyon megváltozott körülötte és benne, egészen mélyen a szíve alatt, és azt is tudta, hogy hiába.

 

Boldognak érezte magát, hiszen egy gyönyörű nyári emlékkel lett gazdagabb.

 

2019.07.10.

Tiszakécske


A festő és a gerle

A festő és a gerle

Írta: Kovács L István

 

Hosszú gondolataim messze, messze járnak,

az ablakon halk kopogása hallik egy madárnak.

Halk kopogása megakasztja a gondolatmenetem,

így oda fordulok, ahol kérik tőlem a figyelmem.

 

Ő az ablakpárkányon ül, szemében nincs félelem,

én itt a szobában hintázom kedvenc székemen.

Közöttünk ablaktábla feszül, de minket nem zavar,

megszólítom őt szelíden, kedves szavakkal.

 

Szervusz gerle, mond merről jöttél, így lihegve?

búgd el, van e fészked, családod a közelben,

ugye nem röppensz el, ha ablakot nyitok,

magvaim  nincsenek, de inni szívesen adok.

 

Kinn a párkányon halkan búg, válaszol a gerle,

mert náluk ez a beszéd, a szeretet nyelve.

Bentről a festő inti, nézzen körül, óvatos legyen,

erre jár a nagy vadász cirmos úrfi lábujjhegyen.

 

Néhány percet diskurálnak, nem értik a másik szavát,

gondol egyet, kicsit tipeg a lemezen és elrepül a madár.

A festő hintázik tovább, már nem leli előző gondolatát,

nem baj, mosolyog, régen nem élt át ilyen csodát.


 Másnap ecsetet, és vásznat vesz elő, fest egy képet,

egy párkányon tipegő és éppen oda röppenő gerléket,

egy tálkában vizet, némi kenyérmorzsát fest a képre,

ami tegnap nem adott, mert nem jutott eszébe.

.

 2019. 07. 13.

Tiszakécske

Fotó: Tóth István 

A képen Bernáth Aurél


ötven év után

Ötven év után

Írta: Kovács L István

 

Véget ér az iskola elballag a vén diák,

kapuk nyílnak, omlanak falak,

a nagybetűs élet magával ragad.

Egyedi sorsa mindenkit másfelé vezet,

telnek az évek, őszülnek a fejek.

Ám néha úr lesz a nosztalgia láz,

jó lenne tudni ki, merre jár,

hova vitte sorsa, éle még vajon,

vagy ott vár, valahol a túloldalon.

 

Összejönnek az egykori társak,

van, akit már hiába várnak,

a tiszteletadás nem marad el,

mindenki küzd a könnyeivel.

Előkerülnek régi képek,

anekdoták, hogy teltek a diákévek,

Kinek mi volt kedves, visszatekint a véndiák,

majd megsimítja kopasz fejét, őszhaját,

messzire küldi mélyről jövő sóhaját.

 

Eltelt ötven év, már igazi vén diák,

sikeresen elvégezte az életiskolát,

fejben, albumba rendezi életét.

Álmatlan éjeken még vissza, visszanéz,

szép volt, küzdelmes, de nem nehéz.

Volt veszteség, de több a győzelem,

Már készen áll, szívében nincs félelem,

de míg az órában homok pereg,

minden megélt napért hálát rebeg.

 

2019. 07. 13.

Tiszakécske

 


Elmúlt a nyár

Elmúlt a nyár

Írta: Kovács L István

 

Kék virágok kapaszkodnak a boltívbe,

nyújtózva törnek az ég habos felhői felé,

míg alul levendula mező ontja illatát,

a nap felhőkkel játszik bújócskát.

 

Lány sétál a parton,

keresi a távolodó emlékeket.

Lassan múlik a nyár, a virágillatú,

andalgós, hajnalig tartó csillagos esték.

 

De marad sok-sok éltető emlék.

A titokzatos sárga holdfény,

fehér habok közé aranyló ösvényt rajzol,

a víz fodrain könnyűcsónak ring.

 

Langyos esti szélben lobogott könnyű inge.

Az ölelő kar, mely oly sokat ígért elment messzire.

Az izzó éjszakák perzselő lángjai, mik akkor égették,

itt hagyták árván a most sajgó szívét.

 

Elmúlt a nyár, már hűvösebb az est,

magányos sétájához  kardigánt vett,

a Hold ismét csalogató hidat tett a vízre,

ringó hullámait könnyes mosollyal nézte.

 

2019. 07. 10.

Tiszakécske


Patakország

Patakország

Írta: Kovács L István

 

Évezredes határszélen,

hol Gyimesek ölelik a völgyet,

sok- sok patak szeli át a földet.

 

A Tatros két partját szegélyezik,

hegyvidéki falvak, meredek dombok,

üde legelők, és mélyzöld fenyvesek.

 

Itt mindig kedves a vendég,

különösen várt a külhoni testvér,

érkeznek „Székelyföld szerelmesei”.

 

E népet tépheti bármily vihar,

szórhatja messze a történelem szele,

mégis egymásra lel kinyújtott keze.

 

A kézen összefonódnak az ujjak,

erős a kézfogás, forró az ölelés,

közös dolgainkhoz kell egy kis ünneplés.

 

Boros-skanzenbe érkeznek a barátok,

most, itt találkoznak, itt tartanak tanácsot,

ünneplik egymást, közöttük nincsenek határok.

 

Van még remény, bárhol született a világon,

Szívnek, vérnek megtiltani nem lehet,

hogy az ősi földre haza vágyjon.

 

Erdély, Székelyföld nem eladó,

fenyvesek azt harsogják a hegyen,

magyar szó itt még sokáig legyen.

 

2019. 07. 09.

Tiszakécske


Fészek

Fészek

Írta: Kovács L István

 

Nem számít, hol, miből van a fészked,

ha neked az ad megnyugvást, menedéket,

ha ott pihenésre le tudod hajtani fejed,

s a külvilág, bántó zaját kirekesztheted.

 

Nem számít, ha ott érzed jól magad,

a Te házad, otthonod , ha másnak, mást is mutat,

van ki megszól, s van ki mégis irigyel,

hiába épít sziklából, ha nincs béke a lelkével.

 

Lehet, hogy csak néhány jól összefűzött ág,

mégsem viszi el vihar, mint a sok kőpalotát,

itt megbújsz kicsit, ha fáj, ha nehéz az élet,

míg megtalálod magad, átölelve ringat el fészked.

 

2019. június 23.

Tiszakécske


Örök csend

Örök csend

Írta: Kovács L István

 

Megsimította bajuszát, fölemelte lehajtott fejét,

följebb tolta kalapját ne takarja szemét.

Egyenes ember volt, nyílt, őszinte,

szerette, ha bárkinek belenézhet a szemébe.

 

Ő is bátran megmutatta magát, nem voltak titkai,

legalábbis nem olyanok, amiért fejet kell  hajtani.

Homlokára az élet-eke mély barázdákat szántott,

tiszta, csillogó szeme már oly sok mindent látott.

 

Megtörte hitét a borzalmas háború heve,

hallgatag lett, nem hagyta el ajkát mese.

Nem volt beszámoló, nem mesélt legendát,

gyászolt a lelke, ott maradt sok- sok jó barát.

 

Harc utáni újjáépítéstől kérges lett a keze,

de sohasem lett kérges, fásult a szíve.

 Mégis a lelkét valami nagyon nyomja,

mivé lett az Ő szép, szeretett hona.

 

Eltelt rajta már kilencven hosszú esztendő,

szomorú, mert sötét kép előtte a jövendő.

Nem tanultak semmit a múltból az emberek,

marják egymást min koncért a kóborló ebek.

 

Megsimította bajuszát, lehajtotta fejét,

lehúzta kalapját, ne lássák gyöngyöző szemét.

Ültében még lökött kettőt a hintaszéken,

körül vette az örök csend, elaludt szépen.

 

2019. június 15.

Tiszakécske