Forró emlék
Írta: Kovács L István
A
tengerparttól kissé távolabb egy kis magaslat emelkedik ki a fövenyből. Szép
kis villa áll a domb tetején. Körülötte ízléses, tájba illő kerítés. A kaput
magas, boltívvel áthidalt oszlopok tartják, melyekbe kék futóvirágok
kapaszkodva, nyújtózva törnek az ég habos felhői felé. Alul kis levendulás kert
és futórózsa lugas ontja illatát, s az égen a Nap felhőkkel játszik bújócskát.
A parton,
hol a víz lágy hullámai nyaldossák a homokot, egy ifjú hölgy sétál, mezítelen
lábát figyelve, elgondolkodva, mintha a homokban keresné a múló nyár emlékeit.
Mert lassan múlik a nyár, távolodnak a virágillatú, andalgós, hajnalig tartó
csillagos esték. Akkor még úgy érezte, nem maradt utánuk más, csak fakuló
emlék.
Hosszabb
szabadságra jött, a régóta üres nagyszülői házba, könyvet írni a kutatásairól, és
kipihenni munkája fáradalmait. Az egyetem küldte őt őserdei népek
felkutatására, néprajzi szempontok alapján megismerni életüket, szokásaikat,
kultúrájukat. Több mint két évig nélkülözte a saját világában megszokott
életet. Hosszabb, rövidebb beszámolókat küldött az egyetemnek, de a munkát végső
formába kell öntenie. Közben persze, élvezte a tengert, a sós levegőt, a
tiszta, de a hőségtől, párától mégis fullasztó őserdők után.
A partra
késő délutánonként, egy sportos, sármos fiatal férfi járt le szörfözni, vagy
szélcsendben csak üldögélni a víz mellett.
Ő is
sokat sétált kora reggel és az alkonyatba hajló délutánokon a nedves homok
lágyságát élvezve, de vigyázott, hogy a férfit ne zavarja meg. Pedig már régóta
vágyott egy szép, érzelmes kapcsolatra, de nem futókalandra, arra semmiképp nem.
Már nem
emlékezett, hogyan kerültek olyan közelségbe, amikor a férfi megszólította, de
megtörtént.
Kedves
búgóhangja, tisztelettudó viselkedése azonnal lenyűgözte. Nem ehhez volt
szokva, ezért nem is volt jelenleg kapcsolata, mert az erőszakos, rámenős
férfiakat hamar elűzte maga mellől. Ez az ember úgy siklott bele a napjaiba,
mintha mindig is az élete része lett volna. Nagyon értett a nyelvén, ezért
aztán önmagához képest elég hamar megingott jól ismert határozottságában.
A csábító
holdfényben, a csillagos estéken bizony könnyen elveszti az ember a fejét, hát
még, ha becéző szavak is lopódznak a hasonlókat már régen nem hallott női
fülekbe.
A
holdfény estéről estére, aranyló ösvényt rajzolt a fehér habok közé, amelyben
egy csónak ringott. Ő sokszor állt a csónakban, szerette, ha haja, és könnyű
nyári inge kibontva lobog a langyos esti szélben.
Abban a
csónakban találtak egymásra ők ketten, amely ma is őrzi azoknak az éjszakáknak
a forróságát – az erős karok ölelését, a hosszú csókok által felkorbácsolt vágy
izzását, és a beteljesülés édes nyugalmát. Az a csónak, amelyben huncut
mosollyal lesett be a hajnal első fénycsóvája, amint egymást átölelve találta
őket.
A lakásba
sosem hívta be a férfit, de ő sem adta jelét, hogy ilyen szándékai lennének.
Felesleges kérdéseket sem tettek föl egymásnak, csak az esti szédült
pillanatokat várták.
Három hét
telt el ebben a különös, varázslatos állapotban. Nappal tették a dolgukat,
aztán este, egy belső hang hatására mindketten a partra indultak, hogy egymásba
leljék örömüket.
Aztán
elmúlt az álom. A férfi, amilyen váratlanul jelent meg, olyan hirtelenséggel
tűnt el. Nem maradt utána semmi, sem egy köszönés, sem egy telefonszám vagy
lakáscím. Csak az emléke fodrozódott csendesen az éjszakába rejtőző hullámok
hátán, hogy milyen emlékek, ezt akkor még nem is sejtette.
Ekkor már
hűvösebbek voltak az esték, gyakrabban fúj az ősszel lepaktáló, tengeri szél. A
lány magányos esti sétáihoz, kardigánt vett, karjait maga előtt összefonva
sétált, a nedves fövenyt fürkészte, ahogy mindig is tette.
A hold
ismét csalogató hidat rajzolt a vízre, s ő a ringó hullámokat könnyes mosollyal
nézte. Most érezte, hogy azok a bizonyos forró lángok a szívét is
megperzselték. Érezte valami nagyon megváltozott körülötte és benne, egészen
mélyen a szíve alatt, és azt is tudta, hogy hiába.
Boldognak
érezte magát, hiszen egy gyönyörű nyári emlékkel lett gazdagabb.
2019.07.10.
Tiszakécske
