Tóparton

 

Tóparton

Írta: Kovács L István

 

Kék hullámok csapódnak a partnak,

fehér habként úsznak lassan vissza,

föl-alá, jobbra-balra lágyan ringva,

mint gyermeket altató bölcső- hinta.

 

Aztán csend, mintha állna a levegő,

pedig finoman érint a szellő,

arcomon fut, bebújik hajamba,

blúzomba lehel, s csókot nyakamba.

 

Mint ki súg, loccsan a víz halkan,

nem zavarja révedt nyugalmam,

állok a parton, távolba nézve,

faként, ki a természet része.

 

Aztán mégis néhányat lépek,

újra megállok, visszanézek,

ő marad, nehéz elengednem,

rám munka vár, nekem kell mennem.

 

Oly nehéz szívvel indultam el,

de, ha hajnali kávémat iszom,

ott leszel fenn az égtükörben,

nálad jár minden gondolatom.

 

2019. 07. 18.

Tiszakécske

a festő és a gerle

 

A festő és a gerle

Írta: Kovács L István

 

Hosszú gondolataim messze, messze járnak,

az ablakon halk kopogása hallik egy madárnak.

Halk kopogása megakasztja a gondolatmenetem,

így oda fordulok, ahol kérik tőlem a figyelmem.

 

Ő az ablakpárkányon ül, szemében nincs félelem,

én itt a szobában hintázom kedvenc székemen.

Közöttünk ablaktábla feszül, de minket nem zavar,

megszólítom őt szelíden, kedves szavakkal.

 

Szervusz gerle, mond merről jöttél, így lihegve?

búgd el, van e fészked, családod a közelben,

ugye nem röppensz el, ha ablakot nyitok,

magjaim  nincsenek, de inni szívesen adok.

 

Kinn a párkányon halkan búg, válaszol a gerle,

mert náluk ez a beszéd, a szeretet nyelve.

Bentről a festő inti, nézzen körül, óvatos legyen,

erre jár a nagy vadász cirmos úrfi lábujjhegyen.

 

Néhány percet diskurálnak, nem értik a másik szavát,

gondol egyet, kicsit tipeg a lemezen és elrepül a madár.

A festő hintázik tovább, már nem leli előző gondolatát,

nem baj, mosolyog, régen nem élt át ilyen csodát.

 

*******

Míg e sorokat rovom,

nálam egy ázott kis veréb kopog be az ablakon,

apró lába neszez a párkány lemezen,

de gyorsan elillan, ahogy a függöny lebben.

 

2019. 07. 13.

Tiszakécske

Ötven év után

 

Ötven év után

Írta: Kovács L István

 

Véget ér az iskola elballag a vén diák,

kapuk nyílnak, omlanak a falak,

a nagybetűs élet magával ragad.

Egyedi sorsa mindenkit másfelé vezet,

telnek az évek, őszülnek a fejek.

Ám néha úr lesz a nosztalgia láz,

jó lenne tudni ki, merre jár,

hova vitte sorsa, éle még vajon,

vagy ott vár valahol a túloldalon.

 

Összejönnek az egykori társak,

van, akit már hiába várnak,

a tiszteletadás nem marad el,

mindenki küzd a könnyeivel.

Előkerülnek a régi képek,

anekdoták, hogy teltek a diákévek.

Kinek mi volt kedves, visszatekint a vén diák,

majd megsimítja kopasz fejét, ősz haját,

messzire küldi mélyről jövő sóhaját.

 

Eltelt ötven év, már igazi vén diák,

sikeresen elvégezte az élet iskolát,

fejben, albumban rendezi az életét.

Álmatlan éjeken még visszanéz,

szép volt, küzdelmes, de nem nehéz.

Volt veszteség, de több a győzelem,

már készen áll, szívében nincs félelem,

de amíg az órában homok pereg,

minden megért napért hálát rebeg.

 

2019.07.13.

Tiszakécske.

 

Elmúlt a nyár

 

Elmúlt a nyár

Írta: Kovács L István

 

Kék virágok kapaszkodnak a boltívbe,

nyújtózva törnek az ég habos felhői felé,

míg alul levendula mező ontja illatát,

a nap felhőkkel játszik bújócskát.

 

Lány sétál a parton,

keresi a távolodó emlékeket.

Lassan múlik a nyár, a virágillatú,

andalgós, hajnalig tartó csillagos esték.

 

De marad sok-sok éltető emlék.

A titokzatos sárga holdfény,

fehér habok közé aranyló ösvényt rajzol,

a víz fodrain könnyű csónak ring.

 

Langyos esti szélben lobogott könnyű inge.

Az ölelő kar, mely oly sokat ígért elment messzire.

Az izzó éjszakák perzselő lángjai, mik akkor égették,

itt hagyták árván a most sajgó szívét.

 

Elmúlt a nyár, már hűvösebb az est,

magányos sétájához  kardigánt vett,

a Hold ismét csalogató hidat tett a vízre,

ringó hullámait könnyes mosollyal nézte.

 

2019. 07. 10.

Tiszakécske

Patakország

 

Patakország

Írta: Kovács L István

 

Évezredes határszélen,

hol Gyimesek ölelik a völgyet,

sok- sok patak szeli át a földet.

 

A Tatros két partját szegélyezik,

hegyvidéki falvak, meredek dombok,

üde legelők, és mélyzöld fenyvesek.

 

Itt mindig kedves a vendég,

különösen várt a külhoni testvér,

érkeznek „Székelyföld szerelmesei”.

 

E népet tépheti bármily vihar,

szórhatja messze a történelem szele,

mégis egymásra lel kinyújtott keze.

 

A kézen összefonódnak az ujjak,

erős a kézfogás, forró az ölelés,

közös dolgainkhoz kell egy kis ünneplés.

 

Boros-skanzenbe érkeznek a barátok,

most, itt találkoznak, itt tartanak tanácsot,

ünneplik egymást, közöttük nincsenek határok.

 

Van még remény, bárhol született a világon,

Szívnek, vérnek megtiltani nem lehet,

hogy az ősi földre haza vágyjon.

 

Erdély, Székelyföld nem eladó,

fenyvesek azt harsogják a hegyen,

magyar szó itt még sokáig legyen.

 

2019. 07. 09.

Tiszakécske

Fészek

 

Fészek

Írta: Kovács L István

 

Nem számít, hol, miből van a fészked,

ha neked az ad megnyugvást, menedéket,

ha ott pihenésre le tudod hajtani fejed,

s a külvilág, bántó zaját kirekesztheted.

 

Nem számít, ha ott érzed jól magad,

a Te házad, otthonod , ha másnak, mást is mutat,

van ki megszól, s van ki mégis irigyel,

hiába épít sziklából, ha nincs béke a lelkével.

 

Lehet, hogy csak néhány jól összefűzött ág,

mégsem viszi el vihar, mint a sok kőpalotát,

itt megbújsz kicsit, ha fáj, ha nehéz az élet,

míg megtalálod magad, átölelve ringat el fészked.

 

2019. június 23.

Tiszakécske

 

Örök csend

 

Örök csend

Írta: Kovács L István

 

Megsimította bajuszát, fölemelte lehajtott fejét,

följebb tolta kalapját ne takarja szemét.

Egyenes ember volt, nyílt, őszinte,

szerette, ha bárkinek belenézhet a szemébe.

 

Ő is bátran megmutatta magát, nem voltak titkai,

legalábbis nem olyanok, amiért fejet kell  hajtani.

Homlokára az élet-eke mély barázdákat szántott,

tiszta, csillogó szeme már oly sok mindent látott.

 

Megtörte hitét a borzalmas háború heve,

hallgatag lett, nem hagyta el ajkát mese.

Nem volt beszámoló, nem mesélt legendát,

gyászolt a lelke, ott maradt sok- sok jó barát.

 

Harc utáni újjáépítéstől kérges lett a keze,

de sohasem lett kérges, fásult a szíve.

 Mégis a lelkét valami nagyon nyomja,

mivé lett az Ő szép, szeretett hona.

 

Eltelt rajta már kilencven hosszú esztendő,

szomorú, mert sötét kép előtte a jövendő.

Nem tanultak semmit a múltból az emberek,

marják egymást min koncért a kóborló ebek.

 

Megsimította bajuszát, lehajtotta fejét,

lehúzta kalapját, ne lássák gyöngyöző szemét.

Ültében még lökött kettőt a hintaszéken,

körül vette az örök csend, elaludt szépen.

 

2019. június 15.

Tiszakécske

Kakasszóig

 

Kakasszóig

Írta: Kovács L István

 

Esteli maradék, egy gyertyacsonk,

kopott számlapú öreg óra,

szirmát hullató, hervadó rózsa.

Félbe hagyott pohár bor,

nyitott könyv, tán biblia,

rajta könyvjelzőnek hagyott ókula.

Imádságot olvasott ki ott hagyta,

majd hálát adott az elmúlt napért,

fáradtan tért az esttel nyugovóra.

Az asztalon maradt élete szelete,

s reggel itt folytatja,  olvassa az igét,

kortyonként issza Jézus vérét.

Az éji csendélet vár a kakasszóra.

 

2019. június 13.

Tiszakécske

 

Vattacukor

 

Vattacukor

Írta: Kovács L István

 

Forró a nyár, szúr, éget a Nap nyila,

árnyékot keres, minden ember fia.

Szabad strandon parti fák alatt,

nincs elég meleg, egy lányka fűt,

 izzad ő is, és mellette a gázpalack.

Apró, színes gömböket önt,

 forrón-forgó tégelybe a lány,

s a gép egy pálcikára selyemszálakat hány.

Ügyes kezében forog egy pálca,

a színes selyemszálak kuszaságban tekerednek rája.

Szalad vele, sok vidám gyerek,

a cukortól maszatos, ragad a szája.

Sokan állnak érte hosszan nyúló sorba,

a szabad strandon, kelendő édesség

a színes, habos vattacukorka.

 

2019. június 13.

Tiszakécske

 

Madárlátta végtelen

 

 

M

Madárlátta végtelen

Írta: Kovács L István

 

Álmodtam egy világot, ma még madár látta végtelen,

álmom szárnya vitt el oda, hogy megfesthessem képeken,

Álmodtam egy világot magamnak, csak még elindulni félek,

pedig színesek, csábítóak a fények.

 

Indulnék, még visszahúz a megszokás, a kényelem,

de tol az unalmas szürke lét, a monoton életem.

Kihívom magam, az ismeretlenbe kell egy túra,

nem tudom, madárlátta végtelenben hol lépjek az útra.

 

Mert álmodtam egy világot, ahová nem vezet ösvény,

majd ott lesz út, ahol végig megyek, kitaposom  én.

Lábamon bakancs, tarisznyámban szándék, bennem akarat,

mély levegő, indulok, megkeresem, beváltom az  álmomat.

 

2019. június 8.

Tiszakécske

Talán mégis...

 

Talán mégis…

Írta: Kovács L István

 

Nem gyakorlok hitet, mégis hiszem,

van valahol belül valami, talán Isten,

talán a lelkiismeret, megszokás,

ki elé a napvégén letérdel az ember,

 

elmond egy imát, a napért hálát ad,

feloldozást kér és nyugodt álmokat.

Választ ugyan senkitől nem kapott,

vétkeiért magának feloldozást adott.

 

Talán mégis van ott fenn egy ország,

hová eljut a fohász, meghallgattatik,

mint jó szülő, gondos tanár ott vár,

figyel valaki, megérzi, szükség van rá.

 

Míg gondolatimba mélyedve ülök,

a szobán egy szellő átsuhant,

lám a válasz csendben érkezett,

vállamra tette kezét, érintette lelkemet.

 

2019. május 31.

Tiszakécske

Plátói...

 

Plátói…

Írta: Kovács L István

 

Nem tudod miért, de benned él,

még nem láttad, mégis vele lennél,

gondolatod mindig körötte forog,

de a sors neki is, neked is, mást adott.

 

Nehéz álmok, vágyak, de miért,

illúziót kergetsz, mit utol nem érsz,

bíborra festett hajnali felhőkbe,

képzeled alakját, arcát keresed.

 

De a látomást elfújja a szél,

mire a nap lassan a zenitre ér,

sóhajtva mész a dolgod után,

valahogy eltelt a nap a délután.

 

Eljött az este vele a szenvedély,

a plátói érzelmek a képzelt tökély,

a testi szépség, az isteni rend,

de lépcső nincs, mely hozzá vezet.

 

2019. május 29.

Tiszakécske

Törésvonal

 

Törésvonal

Írta: Kovács L István

 

Néha van, hogy hallgatni kell,

alkut kötni magunkkal, vagy az ördöggel.

Van, hogy üvölteni kéne, de nem lehet,

csak vajúdnak, de nem szülnek a hegyek.

 

Emészti magát, tűri sorsát az ember,

a szép szó az értelem, ma életlen fegyver.

Magasra hágott a gőg,  „gyilkos” az ösztön,

eltiporni mind, aki bátor, aki szembe jön.

 

Kapitány úr! Zátony felé tartunk, nem bírja a hajó,

de túl magas a híd nem hallatszik föl a szó…

 

Ahogy kettétört hajó hánykódik a tengeren,

egymást hibáztatják a matrózok a fedélzeten.

Még távolodik a két rész, egyre nő a távolság,

de egyszer fordul a szél, és fordítja a vitorlát.

 

A sodrásban egymásra találnak a felek,

hisz tudják, menekülni csak egy irányba lehet.

Kiegyeznek, megértik végre, nem ők a hibásak,

és felmondanak a kormányos-kapitánynak.

 

2019. május 20.

Tiszakécske

Viharmadár

 

Viharmadár

Írta: Kovács L István

 

Mélyre szállt a sötét felleg, szél bömböl,

habosra korbácsolja a tenger ringó tükrét,

s mintha nem lenne benne elég víz,

belezúdítja nehéz, piszkosszürke terhét.

 

Vijjogva száll egy madár, hangját elnyeli a vihar,

de ösztöne viszi, hajtja, erős akarata kitart.

Szembe szál a dühöngő széllel, nagyokat csap szárnya,

nem hagyja magát, az elemi erő hiába tépázza.

 

Nem világít neki torony, nincs jelzőtábla,

nem támaszkodhat vezérlőcsillagokra.

Nem lát semmit körötte sötét minden,

nem téved el mégsem, útját vigyázza az Isten.

 

2019. május 19.

Tiszakécske

 

Tavaszi zsongás

 

Tavaszi zsongás

Írta: Kovács L István

 

Színek és árnyalatok,

bíbor színű hajnalon,

bársonyrügy ölelése pattan,

a virágszirom kinyílik lassan.

 

Zöld csészelevélből bújva ébred,

vidám a reggel, neki szól a madár ének,

dalolva ugrál, keresi a helyet,

mely ágtorkon rakhatna fészket.

 

Méhek zsibongása öleli körül,

kék pillangó szárnyát lebbentve röpül.

Ezer színben és illatban, pompázó kert és mező,

langyos szellőhátán úszik habfehér felhő.

 

Éjszakai harmat milliónyi gyöngye csillan,

benne megtört fény, kis szivárvány villan.

Csillagok az égen nyugodni térnek,

eltűnik a bíbor, helyet ad az aranyló fénynek.

 

2019. május 18.

Tiszakécske

 

Putnok - Királd - Eger vasút

 

Putnok- Királd-Eger vasút

Írta: Kovács L István

 

Romos állomás, sehová tartó sínek,

még állják az időt, de már minek?

Messze futott egykor, szép tájakon járt,

Putnoktól, Egerig néha meg-megállt,

Hegyen-völgyön pöfögött,

az utas a tájban gyönyörködött.

 

Rég utaztam rajta, lehúztam az ablakot,

kihajolva néztem az erdőt, patakot,

itt-ott érintettem egy ágat, oly közel hajolt,

a kis vonat alattuk, közöttük zakatolt.

Voltak utasok, iskolások, munkások, turisták,

okos emberek egy vonallal áthúzták. 

 

Tán sosem volt értelem,

a semmibe fut életünk,

mint vonat nélküli sínek,

melyek nem találkoznak,

mert nincs az a végtelen,

hol egymásra lel ész és értelem.

 

A sínek csak futnak tovább,

közöttük akác nő és vadvirág,

nem tudja senki honnan, hová tart,

túllépte a kor, az idő foga belemart,

a vasat is megeszi az enyészet,

lassan győz felette a természet.

 

2019. május 16.

Tiszakécske