Keresztek között

 

Keresztek között

Írta: Kovács L István

 

Véráztatta föld pipacsot terem,

e mezőn sok lélek távozott el,

golyó tépte, tátongó seben.

 

A halál értelem nélkül arat,

apró fény jelezi hol a fegyver torkolat.

Golyózápor süvít a mező felett,

tompa puffanás, megszakít egy életet.

A föld mohón issza az életnedvét,

föld-vér sárba fojtja utolsó leheletét.

A temetőben sok csupasz kereszt feszül,

sokan nyugszanak ott névtelenül.

Kinek volt is neve, lekoptatta az idő,

tavasszal mégis virágba borul a temető.

 

Hol százezrek feküdtek holtan,

a hely nem felejt, emlékükre,

a véráztatta föld pipacsot terem.

 

2020. 11. 11.

Tiszakécske.

Novemberi köd

 

Novemberi köd

Írta: Kovács L István

 

A novemberi köd magányba zár,

csúszós, nyúlós, nyálkás a határ,

Nem tombolt zúgó vihar,

villám nem hasította az eget,

leszállt csendesen mindent betemetett.

 

Védett hely, alig pillog ablakok sápadt fénye,

halk neszt sem bocsát ki az emberek fészke.

A földön hullt avar, törött ágak,

semmibe nyúlnak a kopasz fák,

néma a csend, nem csaholnak kutyák.

 

Novemberben, kevés a levegő, súlya van a ködnek,

a szívre is magány nevű sziklát görget,

hogy jobb időkig az ember faragja, vésse,

hozzá jó szerszám a remény, kemény az éle,

nem tart örökké a köd, enged a szikla keménysége.

 

2020. 11. 10.

Tiszakécske.

Reggelre Ősz lett

 

Reggelre Ősz lett

Írta: Kovács L István

 

Párapamacs úszott a kertek fölött,

hideg volt az éj, a kerti asztalra,

nedves tarka abroszt terített,

kerítés pálcái közzé többszálas díszes,

sűrű, apró gyöngysort feszített.

 

A fákról, bokrokról leszedte a sok színes levelet,

belőle gyepre, járdára sebtében készítette el,

a foltosan tündöklő, nehéz, avarszőnyeget.

Pókhálók, óriás hópelyhekként csillogtak

meztelenre vetkezett ágak között.

 

A nap magasabbra kúszott az égen,

édes illat, terül a kertre, nyál fut a szájba,

alma, körte, szilva és szőlő leve csurran a pohárba,

zamatjukat kóstolja még néhány kései darázs,

csuporral, üveggel, szőlőfürttel telik kamra és padlás.

 

A pince hűvösében pihen pár nagy hasú basa,

arra vár, hogy édes musttal teljen szomjazó hasa,

a gádorban sűrűn kerepel a fogazott orsó,

a prés résein csurran a szőlőlé, telik a hordó,

Ősz van, de a napfény ízét gondosan megőrizték.

 

2020. 11. 01.

Tiszakécske.

 

Gondolatok séta után (próza)

 

Gondolatok séta után

Írta: Kovács L István

 

Az ember körül van véve társakkal, közeli és távoli rokonokkal, állítólagosan szerető és szerethető emberekkel. Mégis egy átlagos kisvárosi forgatagban nézelődve, kevés kivétellel mind szomorú és magányos. Ki sétálva, ám semerre sem nézve megy előre, szürke ábrázattal. Más siet kissé oldalra, úgy mond élére fordulva kerülgeti az embereket, ő sem néz senkire. Mosolynak még csak a gondolata sem látszik senkin. Látszólag teljesen kívül helyezik magukat mindenen, mintha nem is léteznének, sem ők, sem mások. Köszönés helyett is csak itt-ott hallatszik valami mormolás aféle helló.

Kívülről szemlélem az utcát, nézelődöm. Egy emberre figyelek föl, kinézetéről, öltözékéről nem lehet megállapítani férfi az illető vagy nő.  Inkább a testtartása utal rá, hogy férfi lehet, kezét mélyen a zsebébe süllyeszti, emiatt görnyedt a háta. Bár lefelé néz, azért némileg látszik arcának mimikája, mely komoly belső háborúról árulkodik. Apró léptekkel halad, valamit rugdos maga előtt. Egy papírzacskóba csomagolt dolog. Lehet akár zsömle is, vagy bármi más könnyű dolog. Nem zörög, tehát nem fémtárgy van benne. Látom, nem a legfiatalabb korosztályhoz tartozik, ezért talán családi dráma lehet a háttér. Elhagyta valaki, vagy ő akar menekülni egy kapcsolatból. Látszik rajta, hogy most nagyon egyedül van, ahogy mindannyian egyedül vagyunk bizonyos pillanatokban, amikor a szeretet képmutatásnak tűnik.

Lehet, hogy régen ölelte meg a feleségét, vagy a felesége régen ölelte meg őt. Van olyan, hogy az ember ölel, de nem ölelnek vissza. Hogy a másik azt érzi, nem hogy tűz, már őrláng sincs a kapcsolatban. Ez nem csak házastársakra érvényes, van, hogy megunnak valakit, de nem merik, vagy nem akarják bevallani. Esetleg abban bíznak, hogy még helyre jöhet bármi. Sajnos olyan is van, aki élvezi a másik szenvedését.

Emberünk tovább rugdossa azt a valamit, csak arra figyel, fejét nem emeli, oldalra sem tekint. Az emberek kerülgetik. Elég széles a járda, oldalról kísérem, kíváncsi vagyok meddig és hová megy. Gondoltam a kereszteződésnél majd abba hagyja, megáll, szétnéz, talán sóhajt egyet, de nem. Lógó fejjel, mintha nem érdekelné mi fog történni, tovább halad. Dudálás, fékcsikorgás, káromkodás, de ő nem törődik semmivel, nem megy gyorsabban, nem hagyja el a rugdosandó tárgyat sem.

Nem követem tovább. Ez az ember annyira egyedül van, annyira kívül helyezte magát mindenen, hogy az sem segített volna rajta, ha megszólítom. Talán észre sem vette volna. Vagy durván elutasít, ami már nem egyszer megtörtént. Nem kerestem a konfliktust, nekem most ahhoz nem volt kedvem, csupán nézelődni akartam. Érdekes, nem láttam egyetlen párban sétálót sem, mindenki egyedül, ki sietve, ki lassabban, de unott, szürke arccal jött- ment, a dolga felé, mintha más ember nem is lett volna az utcán.

Szeretünk, mégis egyedül vagyunk ebben a hatalmas társaságban. Nagy a baj, és nem tudjuk, hogyan segíthetünk, még családban sem, nem hogy ismeretlenekkel kapcsolatban.

2020. 10. 28.

Tiszakécske.

Oly messze még a reggel

 

Oly messze még a reggel

Írta: Kovács L István

 

Ha volna egy percünk, talán beszélgethetnénk,

ha volna, egy óránk esetleg sétálhatnánk,

vagy ülhetnénk egy kávéház teraszán,

néznénk a járókelőket, vagy egymás arcát, szemét.

 

De nincs egy percünk, egy óránk semmiképp,

egyedül ülök, kezemben forró tea, számban filter,

szopogatom, ne vesszen kárba a finom aroma,

egyetlen cseppje sem. Oly messze még a reggel.

 

Teám leteszem, hátra dőlök, szemem lecsukom,

képzeletben játszom veled, próbállak felfedezni,

milyen lehet a kezed érintése, hajad illata, ölelésed,

hangod, ha beszélsz, suttogsz, milyen a nevetésed.

 

Írni kéne talán, csak egy pár sort, hogy gondolok rád,

küldeni egy csokor fehér ibolyát, esetleg fréziát,

illene hozzád mind a kettő. Egy apró levélkével,

de annyi a dolgod, a virág hervad, a levél elvész.

 

De ha volna egy percünk, egy óránk, egy napunk,

amikor szemtől- szemben csak ketten vagyunk…,

számból kiveszem a filtert, belekortyolok a teámba,

még süti a nyelvem. Oly messze még a reggel.

 

2020. 10. 24.

Tiszakécske.

Észrevétlen

 

Észrevétlen

Írta: Kovács L István

 

A csend, mily szabadság, annak kinek adatott,

bennem űzik, kergetik egymást a gondolatok.

Mintha agyam boksz utca, versenypálya lenne,

motorok bőgnek, alkatrészek reccsennek, fejembe’.

Éjjel is zakatol, ahogy vonatkerék döccen a síneken,

a csend nem érkezik meg vele, oly távoli, idegen.

 

A fákról hullanak színes, elárvult levelek,

csillagok a sötét égen, mint ezüst veretek,

bodor párapamacsok úsznak fölöttünk,

ágak koccannak, a Hold áttűnik közöttük.

Enyhe szél fúj, víz csacsog a parti köveken,

hideg eső ered, egy tócsa csillog a fövenyen.

 

Csak a csend késik, nála soha nincs menetrend,

most, esőcseppek dobolnak fedetlen fejemen,

utcalámpák fénye mosódik a nedves avarral,

néhány levél tova úszik egy apró patakkal,

nézem, valami eddig ismeretlen áhítattal,

hozzám bújt a csend, egy szemérmes pillanattal.

 

2020. 10. 17.

Tiszakécske.

 

 

Éjfélen túl

 

Éjfélen túl

Írta: Kovács L István

 

Hideg utcán csend terül,

a város lassan elszenderül,

az utcalámpa bágyadtan pillog,

fényében egy bogár piszmog.

 

Bodor felhők közül,

sápadt csillag kandikál,

bokorból halk neszezés,

megmozdult egy kismadár.

 

Avarban sün éppen ágyat vetett,

eb vakkant, halkan felnyüszög,

rossz az álma, fordul egyet,

kemény neki a küszöb.

 

Hideg csendben az utcát rovom,

az óra már éjfélen túl ketyeg,

álmomat keresem, merre jár, nem tudom,

fázom, jó lenne egy kis meleg.

 

Talán egy forró tea ellazít,

konyhában ázó tea illata leng,

míg készül, lapot nyitok, írnék valamit,

most áthat a forró, ellazult csend.

 

Az álommal nem lett találkám,

most valaki más kellett neki,

ha hirtelen megtalálnám,

elringatna, megbocsátanék neki.

 

2020. 10. 11.

Tiszakécske.

Férffititok (próza)

 

Férfititok

Írta: Kovács L István

 

Délután urológiai szakrendelés. Csend van a hosszú folyosón, csak néha hallani puha lépteket. Kissé szégyellősen, lábujjhegyen jönnek az emberek. A folyosói padokon tisztes távolságra lehajtott fejű férfiak. Hátrább, elkülönülve két nő ül egy idősebb, akit minden bizonnyal a lánya kísért el. Ők is csendesen üldögélnek. Többen is ismerik egymást, de halk köszönésen kívül nem szólnak semmit, a szemeken viszont látszik a kérdés: te is idejutottál?

Egyszer csak megjelenik egy ember, akiben semmi feszültség, szégyellőség nincs, nagyot köszön, hangjától zeng a folyosó. Leül egy ismerőse mellé, pedig máshol is lenne hely, de ő beszélgetni akar.

Szomszédja kelletlenül, tőszavakban válaszol, tolakodónak érzi az érdeklődést. Ez a jelenet viszont oldja a feszültséget és érdekes diskurzus kezdődik, melybe lassan mindenki bekapcsolódik. Ide a férfiak elsősorban prosztata gondokkal járnak, (bár ide tartozik minden más, vese és húgyúti panasz is. Ezért van hölgy beteg is a váróban.), amit még egymás előtt is szemérmesen kezelnek. Viszont az új ember fennhangon érdeklődik, kinek - kinek a műtét utáni férfias teljesítményéről. Egy távolabb ülő meginti: ne foglalkozzon senkinek a dolgával, mert ez magánügy és magának nincs hozzá semmi köze. Mi szükség van rá, hogy bárki kiteregesse a dolgokat?

Kicsit távolabbról megszólal egy bátortalan hang, ne haragudjanak, de engem érdekel, hogy mire számíthatok. Most fogja megmondani a doktor úr a műtét időpontját, és nagyon félek. Hogy zajlik a műtét és tényleg, hogy lesz utána? Néhányan fanyaran, sajnálkozva, néhányan inkább kárörvendő mosollyal fordulnak a kérdező felé. A nagyhangú gondolkodás nélkül, bár disztingváltan válaszol: A vessződön felnyúlnak, kiszedik a prosztatádat, de vele együtt kihúzzák a rugót is belőle.

A katéter viselés gyönyörűségeit nem ecseteli.

A kérdező olyan rémült arcot vág, mint akinek kést tettek a nyakára, látszik, hogy legszívesebben elmenekülne. Van, aki vigasztalja, hogy arra is van gyógyszer, a doktor úr felfogja világosítani mindenről. Őt kérdezze, ne az ilyen nagyhangút.

Lesz megoldás, ha szüksége lesz rá.

Megérkezik az orvos, köszön. Páran visszaköszönnek, de olyan csend lesz ismét, hogy a légyzümmögés is hallatszik. Még a nagyhangúnak is szavát veszi a doktor úr megjelenésének súlya.

Pár perc múlva kezdődik a rendelés, az asszisztensnő kijön, beszedi a papírokat, ez nem segített senkin. Az önérzetükben megcsonkított férfiak, még mélyebben fordultak magukba.

Aki végzett, szégyellősen, sietve, papírjait rendezve távozik, olyan halkan köszönt el, hogy csak a legközelebb ülő egy – két ember hallhatta.

 

2020. 10. 09.

Tiszakécske.

Árva kútgém

 

Árva kútgém

Írta: Kovács L István

 

Árva kútgém unottan nyúlik az égre,

ostorfája törötten hintázik a szélbe’,

néha önmagának nyikkan egyet - egyet,

hogy megtörje maga körül a csendet.

 

Egykor mélyeket bólintva nyúlt le a kútba,

csepegő farocskával a friss vizet húzta,

ám ideje lejárt, belemart a kór,

aláhullott szétmállott valahol.

 

A kút kávája is avítt, málló, roskatag,

nem bírna már el egy rászálló madarat,

sás öleli körül, s vele simul bele a tájba,

elkerüli, nem vág bele senki kaszája.

 

Egykor kövér nyájak legeltek erre,

szomj-oltani pihentek itt, fák alá heverve,

jószág rég nem jár, mint ez előtt,

azért levágják a pusztát, a legelőt.

 

Bizonyság a nyírt fű, a bála henger,

van ahol még gondoskodik az ember,

ne legyen a földből elhagyott vadon,

hát ha legel még nyáj, vagy gulya az ugaron.

 

2020. 10. 08.

Tiszakécske.

Másként szeretlek

 

Másként szeretlek

Írta: Kovács L István

 

Szikla ormán ülve nézek a messzi végtelenbe,

körül ölel, rám ül a párás csend,

elmélyülök egy furcsa, átható érzelembe.

 

Nem vágytam én sosem másra,

sem hajnalig égő ajakra, sem gyűrt lepedőre,

csak csendes szavadra, meleg kézfogásra.

 

Nem akartam veled a csillagokba menni,

de városi, erdei, vagy vízparti sétányon,

hosszan andalogva, beszélgetve veled együtt lenni.

 

A szívecske csak szimbólum, egy buta kis jel,

az törik, szakad, sebe nehezen gyógyul,

Én máshol, másként szeretlek, a lelkemmel.

 

Azt hittem, ilyen könyvekben létezik csupán,

nincs távolság, tér, sem idő, egy másik lélek van,

valahol messze, rád és rám vár a Föld túloldalán.

 

Nem fáj, nem lángol, nincsenek könnyei, de hiányt érez,

nem törik, nem szakad, súlya van, mégsem teher,

soha sem nyugszik, mindig keres, felőled kérdez.

 

Párnám álomra igazítom, az utolsó gondolat Te vagy,

az éj nem lopja el mosolyomból az aggodalmat,

mikor hajnal lantja pendül, lágy húrjain nevedet zengi az.

 

2020. 10. 06.

Tiszakécske.

Gasztrobűn

 

Gasztrobűn

Írta: Kovács L István

 

Ő, a nagyevő, az ínyenc, akinek a bármilyen étel elkészítése sem okozott gondot, egy ideje mindenféle finom, de állítólag nagyon egészségtelen falatoktól el van tiltva. A túlsúly, a cukor, a szív és érrendszeri betegségek miatt, bár soha nem érezte rosszul magát. Egy munkaalkalmassági vizsgálat mutatta ki először az emelkedett cukrot, a többi jött utána. Mindenféle zsír és liszt mentes ételeket kell ennie. Zöldségeket, igaz a zöldségekkel nincs baj, csak jó nagy szelet rántott hús, vagy pörkölt legyen hozzá. Ezek az abonett és más, formára sütött szendvicskenyerek nem nyerők nála.

 

Most hosszú hétvégére egyedül maradt, a felesége hagyott neki ennivalót a hűtőben, de azt ott is hagyja. Csütörtök délután magára maradt, elhatározta kimegy a péntek reggeli piacra és bevásárol az igen régóta óhajtott ételhez és megfőzi magának.

 

A reggeli piaci sétáját Pista néninél kezdte. Pista néni egy magas, még így hatvanasan is dekoratív nő. Az igazi neve Stefánia, a Pistát először gyerekek akasztották rá. Nem tudták a nevét, a férje Pista, messziről hozta. Őt a faluban mindenki ismerte és Pistának szólította, így a gyerekek a férje után kezdték el Pista néninek szólítani. A felnőttek viszont azért hagyták rá, mert keményen dolgozott és mindig férfi munkaruhában járt, a piacon is olyanban árult, így teljesen rajta maradt ez a név. Nem bánta. Lehet, hogy eleinte nem esett jól neki, mégis megszokta. Nagy zöldséges kertészetet, művelt.  Örökké benne volt, de piac után és ünnepekkor úgy kitudott öltözni, hogy senki nem hitte volna el, aki nem ismeri, hogy ő egy igazi, dolgos, kertet művelő gazda asszony. Férje már nem élt, infarktus vette el tőle.

 

Ő azért illendőségből, és mert tudta is a nevét, Stefikének szólította. Vásárolt nála egy kiló tarkababot, két szép szál sárgarépát, és petrezselyemgyökeret az ételhez, továbbá szőlőt és szilvát, mert ezek voltak a kedvencei. Magas cukor tartalmuk miatt ezek is tiltottak neki. Néhány szót beszéltek, majd elköszönt.

 

Az újabb állomás egy közepes méretű lakókocsi volt, amit négyszemélyesnek mondtak, de egy jó ideje átalakították és húsboltként szolgált. Kerekeit kiszerelte a tulaj, négy sarkán felbakolta, hogy ne tudják ellopni. Géza, aki messziről járt ide péntekenként, hentes szakmával rendelkezett, és mindenféle füstölt és friss töltelékárut, szalonnát, sósat, füstöltet, paprikásat, töpörtőt, sajtot, sonkát, stb árult. Ott egy szép darab füstölt oldalasnak a szélét választotta, amiben a porcogó is benne van, és egy vékony csíkban rajta hagyták a dagadó részt. Vett még hozzá egy kiló félszáraz füstölt kolbászt. Kért egy szál hurkát és hozzávaló kolbászt sütni. Elégedett volt szerzeményeivel. Kicsit még nézelődött, ismerősökkel váltott pár szót, de rövidesen haza indult. Útközben belépett a pékség boltjába és vett egy egykilós friss, ropogós héjú kenyeret.

 

Otthon gyorsan kipakolt, először a hurkát és kolbászt tette be a sütőbe, hogy legyen egy kései reggelije, ami után az ebéd akár el is maradhat. A babnak felét, megmosta és beáztatta. A füstölt oldalast is vízbe tette, a kolbász egy részét pedig folyóvíz alatt megmosta.

 A légkeveréses sütőben elég hamar megsült a reggelije, így kényelembe helyezte magát és a friss ropogós kenyérrel, mustárral megreggelizett.

Kicsit pihent, átlapozta a laptopon a híreket, az érdekesebbnek tűnőt elolvasta, majd kiment az udvaron tevékenykedett. Mikor végzett kevés pihenés után hozzá látott a főzéshez.

Mivel frissek voltak az alapanyagok elég volt pár óráig áztatni őket. Először a húst tette föl a tűzhelyre, kicsit előfőzni, adott hozzá babérlevelet, egy fej vöröshagymát, három gerezd fokhagymát, egész borsot. Egy félóra múlva a babot is hozzáadta. Megtisztította a répát és zöldséget, karikára vágta, majd két szem közepes méretű krumplit kis kockára vágva készített elő.  Ahogy felforrt a víz levette a lángot minimálisra, hogy éppen csak gyöngyözzön a leves. Mikor olyan állagúra főtt a bab és a hús, beletette a zöldségeket, és a füstölt kolbászt, legvégére a krumplit hagyta, hogy ne essen szét. Megkóstolta, után ízesítette, só nem kellet bele, azonban egy csipetnyi tárkonyt adott hozzá, adós volt még a rántással, hamar csinált egyet, amit teáskanál paprikával még feldobott és hozzá keverte a leveshez. Hagyta egyet rottyanni és levette a tűzhelyről, kivitte a spájzba a földre. Gondolta reggel még annyira langyos lesz, hogy nem kell melegíteni, csak ad hozzá egy kanál tejfölt és az lesz a reggeli, ebéd és vacsora.

Reggelire a finom főtt-füstölt kolbásszal ette a levest, délre és estére elosztotta az oldalast, és mély átéléssel, szinte kéjesen ropogtatta a bordaporcokat. Estére, mivel már eléggé feszült a hasa, megtámogatta az emésztését némi szódabikarbónával és úgy aludt, mint egy jól lakott óvodás. Vasárnap, amit a felesége hagyott neki, abból csipegetett nagy ímmel-ámmal, hadd lássa a neje, hogy evett belőle.

 

A romokat még időben eltakarította, igaz a bab fele megmaradt, de azzal inkább eldicsekedett, hogy kiment sétálni, emberekkel találkozni a piacra és nagyon olcsón vette a babot, meg egy kicsi kolbászt hozzá, hogy csináljon már egy kis babfőzeléket neki, hiszen olyan régóta viseli jól magát étkezésileg, igazán megengedhetne neki egy kis enyhítést, csak egy babfőzelék erejéig.

 

2020. 09. 27.

Tiszakécske.

Az Ősz hívigat

 

Az Ősz hívogat

Írta: Kovács L István

 

A Nap magasan jár,

arany fénye szétterül a tájon,

léptem alatt puhán örvénylik

a száraz földút tikkadt pora,

sétára hívott az aranyló Ősz.

 

A zöld gyepszőnyegen,

mint kávéfolt az abroszon,

kisebb, nagyobb sárgás-barna,

pecsétek, s késő nyíló virágok,

tarkasága váltják egymást.

 

Néhány lépéssel előttem lépked,

hogy varázslatát bemutatva,

a sárgától az aranybarnáig,

át tud festeni mindent,

ami tegnap még zöldben pompázott,

 

A nagy művész

csak néhány virágon hagyta fehéren,

a szirmok helyén éppen kibomló, pamacsokat,

mik a szél hátán, tova szállítják,

az apró magvakat, a jövő év virágait.

 

Nincs zaj, csak az a levél rezdül,

melyet ép most engedett el az ág,

s méltóság teljesen hull alá,

halk koppanással érkezik az avar létbe.

Már a csend is aranybarna. Ősz van.

 

2020. 09. 25.

Tiszakécske.

Számtalan cetli

 

Számtalan cetli

Írta: Kovács L István

 

A papírkosár lassan telik,

magába zárja a sok cetlit,

tépett szélű rongyos lapot,

épp csak megfogant gondolatot.

 

Nem nagydolog, néhány kusza betű,

talán egy- két sor, rossz sütetű,

egy kipattant szikra, nem gyújt kanócot,

ellobban mielőtt fellobbant volna, csalódott.

 

Szót kért az üres, bamba mélaság,

rátelepszik a lemondó, lelki némaság,

szakítja, gyűri, mint egy őrült szatír,

repül és kosárban landol a papír.

 

2020. 09. 15.

Tiszakécske.

Hajnali kép

 

Hajnali kép

Írta: Kovács L István

 

Hajnali négy, még tartja magát az éj,

a Hold, mintha reszketve fázna,

bújócskát játszik a lágyan ringó levelek között.

A sűrű lomb között egy halk fuvola szól,

érces kakas üvöltésre szerényen válaszol.

Két kézzel fogom a bögrét,

kellemesen átmelegítette a forró kávé,

már elkel ez a kis melegség a hajnal hűvösében.

Most jól érzem magam, bár a terasz alól,

kicsit furcsán érint a kutyám horkolása,

mégis megnyugtat, ha ő így alszik,

minden rendben van.

Lassan emelem föl a bögrét,

aprót kortyolok a kávéból,

majd arcomat a vékony, vörös csík felé fordítom,

Arról némán, pironkodva, mint ki szégyenlős,

a hajnal óvatos bizonyossággal közelít.

Azt ígéri: szép nap lesz a mai.

A kis fuvolaművész már nem egyedül dalol.

 

2020. 09. 12.

Tiszakécske

Évnyitó

 

Évnyitó

Írta: Kovács L István

 

Fekete tintával, fehér lapra,

nehéz tudományt írtak,

érdekes szívű emberek, akiknek,

minden számít, csak nem a gyermekek,

mélyre süllyeszt, szegregál,

honnan felállni már nem lehet.

 

Fő tudornak tetszik szerzeménye,

s az a határozott véleménye:

hallgasson a gyerek az a dolga,

leckét mondjon bemagolva,

csendben üljön, kezét tegye hátra,

vagy jobb, ha nem is jár az iskolába.

 

Elmúlt a nyár, iskolába kell menni,

lesz elég tanár, és maszkot kell e venni?

Nem tudja senki mi lesz a mód,

képernyő, vagy tábla lesz a kód,

mely kitárja az ismeret kapuját,

hogy megismerjük a tudás univerzumát.

 

Az ajtónál egy érdekes ember áll,

nem szól semmit, mégis kiabál,

tekintete hideg, mosolya nincs,

pedig ez lenne most a legnagyobb kincs.

A gyermek, ki először jön iskolába,

biztatásra vár és a felnőttek mosolyára.

 

2020. 08. 30.

Tiszakécske