A
hidat tartani kell
Írta: Kovács L István
A vezetési ponton az ezredes dühöngött, pálcájával az
asztalt, és a falon függő térképet csapkodva nagy vehemenciával magyarázott, de
leginkább szidta az embereit, kétségbe vonta vezetői képességüket. Önök uraim,
mondta tisztjeinek, még arra is alkalmatlanok, hogy otthon egy kisebb
gazdaságot, néhány cseléddel elvezessenek. Mi az, hogy túlerő, mi az, hogy
vissza kell vonulni?
Persze ő nem tudhatta, ezért nem jó, ha nemes
emberek megfelelő iskola és tapasztalat nélkül kapnak beosztásokat a seregek
élén. Az ezredes úr is valami gazdag főúri család sarja, aki a nemesi levele
miatt kapott főtiszti fokozatot a saját embereinek vezetéséhez. Adtak mellé pár,
kisebb rangú tisztet, akiknek volt katonai tapasztalata, így kellett csatába
menni.
Egy
darabig tűrték a kirohanásokat, végül a stratégiáért felelős ember félve, ugyan
de elnézést kért, és a térképhez lépve vázolta a helyzetüket. Elmondta, hogy
rosszul lett kiválasztva a hely és félkörben be vannak kerítve, egy menekülési
útvonal van csak, a hídon át a hegyek felé. Jó ezt megértem százados úr, de nem
vonulhatunk vissza, tartsuk meg a helyünket.
Nem
lehet ezredes úr, már nincs elég ellátmányunk, élelem, lőszer, sok emberünk
elveszett a harcokban, sok a sebesültünk, nincs kötszer, gyógyszer. Pihenni
kell, erőt gyűjteni, feltölteni a létszámot, és megvárni, míg segítséget tud
adni a központi vezetés, vagy a kormány.
A
híd már fel van, robbantva úgy tudom! –Üvöltött dühösen, félelem érződött a
hangjában.
Nem jól tudja ezredes úr, a híd áll.
Akkor
fel kell robbantani, hogy az ellenség ne tudjon átjönni rajta.
Jaj,
-nyögött föl a százados-, ezredes úr nekünk kell rajta átmenni, föl a hegyekbe,
és felrobbantani nem is szabad, az fontos útvonal. Mi átmegyünk rajta és
őrizni, tartani kell. Az ellenség akarja megszerezni, hogy mi ne vonulhassunk
vissza, vagy ha sikerül, akkor ne kaphassunk utánpótlást.
Hallgatom,
mit javasol?
Küldjünk
ki egy tiszt vezetésével hét- nyolc embert, két géppuska fészek felállítására,
akik védik a hidat, és biztosítják az áthaladásunkat.
Jó,
-mondta az ezredes-, a térképhez lépve magyarázni kezdte, hogy álljon fel a
védelem, hol ássák be magukat az emberek.
Több
vita nem volt, nem mertek szembe szegülni vele, mert képes volt a pálcájával
őket is megcsapni.
Százados
úr jelölje ki az embereket, akik végrehajtják a feladatot, mielőtt elmennek, elakarom
igazítani a tisztet, aki vezeti a különítményt.
Értettem
ezredes úr. A tisztek távoztak.
A
százados magához hívatta a fiatal hadnagyot, aki nem régen jött hozzájuk,
iskolai jellemzése szerint kiváló szervező, jó elméleti szakember. Fölvázolta
neki a helyzetet, és jó, nagy tapasztalattal rendelkező, öreg harcosokat jelölt
ki mellé, kérte, hogy figyeljen és hallgasson rájuk, nagy tapasztalatú edzett
harcosok. Be kell mennie az ezredes úrhoz eligazításra, hallgassa, meg mit
mond, és akármilyen sületlenséget hall ne kérdezzen, ne feleseljen vele, nehogy
magával is üvöltözni kezdjen. Mikor a
helyszínre ér, és felméri a helyzetet, cselekedjen belátása szerint. A lényeg,
a hidat tartani, védeni kell, nem robbantható föl, akkor, sem ha átkelünk
rajta, valakinek ott kell maradnia védeni. Most menjen be az ezredes úrhoz,
utána jöjjön ide vissza, még mondok valamit, amit Ő nem tud.
A hadnagyot egy félóráig oktatta az ezredes
úr. Már unta is a fiatalember, de nem szájalt vele, úgy tett, ahogy a százados
javasolta neki. Miután megszabadult bekopogott a százados irodájába, aki
hellyel kínálta. A százados maga is leült, és beszélni kezdett.
Ide
hallgasson hadnagy úr, még az ezredesnek nem mondtam, de a hidat az ellenség
elakarja foglalni, hogy elvágjanak bennünket a visszavonulás lehetőségétől.
Önnek most elsődlegesen az a feladata, hogy ezt megakadályozza. Úgy próbálja
meg, hogy az emberei minél kevesebb veszteséget szenvedjenek. Az ellenség most
friss erősítést kap, ezért nem tudjuk, mikor akarja elfoglalni az átkelőt.
Figyeljen és akadályozza meg. Ha biztonságos az átkelés küldjön futárral
jelentést nekem, én majd közvetítem az ezredes úrnak. Van kérdése?
Nincs
uram.
Akkor
szedelőzködjenek és induljanak.
Három katona és egy hadnagy feküdt a lövészgödörben, afféle
hevenyészett géppuskafészek volt. A hidat kellett védeni, biztosítva a
visszavonulást. A tisztek sokat vitáztak mi legyen, páran szerették volna
felrobbantani a hidat, hogy ne kelljen senkit hátra hagyni, de azt nem
lehetett, mert messze a környékben nem volt másik híd, ezért erre az egyre
nagyon vigyázniuk kellett.
Maga a híd nem bonyolult szerkezet, egyszerű, de
nagyon jól ácsolt faszerkezet, melyet évtizedek óta használ a lakosság, és most
stratégiai fontosságú, hogy megmaradjon. Ezen jut el a hegyvidékre mindenféle
ellátmány, itt folyik át békeidőben a kereskedelmi forgalom is. Most a lőszer
és fegyver utánpótlást is itt kapják meg. A másik géppuskafészek tőlük jobbra
kb. száz méterre volt, hogy kétoldalú védelmet tudjanak biztosítani.
A
hadnagy lehúzódva, a cigarettáját úgy fogta, hogy a parazsa nehogy elárulja
őket, nagyon elgondolkodott. Nem helyeselte az elhelyezkedésüket. De az
ezredessel nem lehetett vitatkozni. Itt bár a rálátás jó volt az útra, szerinte
mégsem lehetett hatékony védelmet biztosítani úgy gondolta.
Már
két nap telt el eseménytelenül, a saját csapataik messze jártak, az ellenség pedig
még nem mutatkozott, ami nem jelentette az, hogy valahonnan nem figyelik-e a
hidat, vagy a híd körüli esetleges mozgolódást.
Úgy
döntött, hogy alkonyatkor egy emberrel lemegy és körül néz. Egyenruhájuk elég
viseletes volt már ahhoz, hogy ne katonának nézzenek ki, csak a tiszti
jelzéseit, és a sapkáját kellett levenni.
Meghagyta az ott maradt embereknek, hogy addig, míg oda járnak, jól
figyeljenek, és ha ők nem jönnek is vissza, lőjék az ellenséget, velük ne
törődjenek. Átlopakodott a másik álláshoz is, kiadta az utasításokat az embereknek,
onnan is vitt egy kísérőt. Lejutottak az
útra a hídtól pár lépésnyire, és úgy tettek, mintha fáradt, nyúzott favágók
lettek volna, de azért figyeltek, fürkészték az út melletti bokrokat, fákat, de
egyelőre nem láttak semmit és senkit. A hídtól, mintegy ötven-hatvan méter után
elkanyarodik az út, utána hosszú egyenes vonalban halad tovább. Pár méternyi
séta múlva nem is látszik a híd, csak egy tábla jelzi, hogy a kanyar után ott
lesz. Ki is jelölte a helyet, kissé feljebb a dombon az út két oldalán, egy-egy
bokor mögött, hogy természetes álca is legyen, és az emberekkel kezdte ásatni a
nem túl kemény földet. A két katona tudta jól, hogy kell, hiszen alaposan
begyakorolták az évek során, a gyorsan jó helyet készíteni és azt álcázni a
technikát is. A bokrok jó álcák voltak természetesek, csak kicsit kellett
megritkítani, ahol a kilátást, de főleg a kilövés lehetőségét biztosították.
Mikor már majdnem készen voltak, a hadnagy
ott hagyta őket, hogy tegyék minél kényelmesebbé, kitudja, meddig kell ott lenniük,
Ő visszament, hogy egyenként egymást fedezve átköltöztessék a fegyvert, lőszer
és minden mást, ami hozzájuk tartozott. Csendes, Hold nélküli este, éjszaka
volt, hang nélkül, gyorsan ment minden, reggelre kiváló helyük lett, felváltva
aludni is tudtak egy keveset.
Reggel
a hadnagy távcsővel hosszan nézte az utat és annak két oldalát, hátha lát
valami mozgást, de egyelőre még semmi. Pedig a jelentések szerint nagy erőkkel
készülődik az ellenség, hogy át kelljen a hídon és a csapat nyomába eredjen, de
még semmi, és azt sem tudta mit jelent a nagy erők ebben az esetben. Lesznek e
járművek, ha igen mennyi, csak tiszti gépkocsik, vagy csapatszállító teherautók
is esetleg lövegek a híd elfoglalásához, védelméhez, mert a hegyekben
lövegekkel nem tudnak közlekedni. Ahogy pásztázta a terepet látott két nagy,
félig kiszáradt fát, és bár nem örült, hogy ha természetet kellett pusztítania,
de úgy gondolta, hogy ez a két fa pont neki termett itt és kínálja magát, hogy
az útra döntve akadályt képezzen, ha jönne az, akinek semmi keresnivalója nem
lenne ott. Maga mellé vett egy embert és hat kézigránátot, hármat-hármat egybe
csavarva, vittek zsinórt is magukkal, hogy a gránátokat a fatörzsekhez
kötözzék, minél lejjebb, és a biztosítókhoz kötve messziről tudják az útra
robbantani a fákat. Sokáig nem történt semmi. Egy ember mindig figyelt a többiek
pihentek, kártyáztak, vagy beszélgettek.
A géppuska kezelője már annyiszor megtörölgette fegyverét, hogy attól
lehetett tartani a csillogása elárulja hollétüket, ugratták is érte, hogy mikor
simogatja, tán az asszonyra gondol. Gondolok hát a tiétekre is, mert ha ez nem
jól működik és áthatol az ellen, akkor sem nektek, sem nekem nem lesz
asszonyom, de lányok sem. Ezek elhurcolnak mindenkit, vagy ott helyben
lemészárolják. Így gondolkodjatok. A földjeitek kellenek nekik meg a családok
szolgának, cselédnek. Dohogott a már nem fiatal és emiatt sokat tapasztalt
katona. A háború előtt aféle falukovácsa volt, de csinált ő mindent, hiszen
darabka földet is művelhetett. Csak valahogy az urak közül hol egyiknek, hol
másiknak nem tetszett valami, mindig háborúba kezdtek egymással, és a szegény emberek
szenvedtek miatta a legjobban, az ő jószágaikat, földjeiket vették el, és ők
pusztultak az értelem nélküli harcokban.
A
nap már magasan járt, de a delelési pontot még nem érte el, mikor az őrszem
jelezte a hadnagynak, hogy valami járműféle porol az úton. Kicsit később már a
hangját is hallották, egy motor közeledett, két katonával. Kilőjem őket a
puskámmal kérdezte az egyik ember. Ne, ezek felderítők, mindenki húzódjon le
teljes csend, elmennek, megnézik a hidat, aztán visszamennek jelenteni,- mondta
a hadnagy.
Így
is lett, a hídnál megálltak, távcsővel hosszan kémlelték az utat, a hidat és a
híd fölötti fás, bokros hegyoldalt, s mivel olyan nyugalmat tapasztaltak, hogy
még levél sem rezzent, egyikük visszament jelenteni. A másik ott maradt a
hídnak ezen az oldalán.
A
hadnagy káromkodott egyet, ahogy látta a motoros egyedül ment vissza. Az nem
maradhat életben, de nem, most nem lőhetünk. Ki tud a késsel legjobban bánni?
Én, jelentkezett az egyik lőszeres, cirkuszban is dolgoztam már, mint
késdobáló. Gyerünk, menjen oda és hangtalanul intézze el, nehogy harcközben
hátulról meglepje valamelyik állásunkat.
A
katona lerakott minden lógó koloncot magáról, ami zöröghet, vagy beakadhat,
csak a bajonettet vitte magával, és a bokrok, sziklák takarásában, zerge
módjára tűnt el.
Az
ott hagyott katona, mivel nem észleltek semmilyen mozgást, biztonságban érezte
magát, és a korláton könyökölve dohányzott. Mire észrevette volna, hogy valaki
hátulról befogja a száját, már a szurony hideg acélpengéje a kulcscsontjától
indulva, mélyen lehatolt a testébe, majd gyilkosa, egy mozdulattal útnak
indította a korláttól le a híd lába felé. Nem volt mitől tartania, így az úton
futva indult vissza a helyére. Alig jutott el félútig mikor meghallotta a
robbanást. Össze rezzent és még tempósabbra fogta a futást, tudta itt most már
komoly harcok lesznek.
Míg
Ő oda járt az állásokban feszültebb lett a helyzet, nagyon figyelték mikor
indul meg feléjük az ellenség, és főleg mekkora erővel. Azonnal még közelebb,
kéz alá készítettek minden lőszert, gránátot, hogy pillanatnyi késlekedés se
legyen, ha itt az idő. Mikor elég közel ért a jövevények gépkocsi oszlopa a
hadnagy megrántotta a zsinórokat, a robbanás az útra döntötte a fákat. Az első
kocsi neki szaladt és felborult, azonnal lángra is lobbant a forró motorra ömlő
üzemanyag. A menet oszlop megállt, óriási zavar keletkezett soraikban, és akkor
fölugattak a géppuskák. Nem volt menekvés, senki nem tudta mi és, hogy történt,
Csak dőltek az emberek, mint gabona a kasza alatt. Két teherautó kigyulladt az
üzemanyagtartályt ért lövésektől. A harmadik autót szinte szétmorzsolták a
lövedékek. Egyetlen lövést sem tudtak leadni a meglepetéstől, mindenki a földön
hevert ki holtan, ki súlyosan megsebesülve.
A
tüzelést beszüntették, a hadnagy lement, megállt a kigyulladt autó előtt,
sapkáját levéve csak állt egy darabig, majd végig sétált a terepen, és elsírta
magát. Az öreg lövész vigasztalta, ne sírjon hadnagy úr, a hazánkat a
családunkat védtük. Nekik is volt, van hazájuk, családjuk, ők is emberek, apák,
férjek, testvérek, egyben fiai valakinek, mutatott végig rajtuk a hadnagy.
Igen, felelte az öreg, akkor maradtak volna otthon a családjukkal. Nekem nem
fáj a fogam arra, ami az övéké, ők miért jöttek elvenni azt, ami a miénk? Ezt
olyan keserű hangsúllyal mondta az öreg, megfáradt harcos, hogy mindegyikük
szíve belesajdult.
Emberek,
-szólt a hadnagy-, szedjük össze a halottakat, oda az árkon túlra fektessük
sorba, a sebesülteket kissé távolabb melléjük. Ne szenvedjünk velük, lőjünk le
mindenkit. Nem lövünk le senkit, nem gyilkosok vagyunk, elég vért kiontottunk
már így is. A sebesültekkel kezdjék hátha lesz közöttük kihallgatható.
Elég
gyorsan talált is egy olyan fiatalembert, aki az életéért cserébe és mivel nem
is harcolt még sosem, nem is gondolta, hogy ez ilyen kegyetlen dolog, hamar
elmondta, amit tudott, hogy nekik a hidat kellett volna őrizni, várni a hadnagy
úr csapatát és őket ugyanígy megsemmisíteni, ahogy velük tették. De az ő
tisztjeiknek azt a parancsot adták, hogy élő ember nem maradhat. Majd elárulta,
hogy a harcálláspont hol található, hány ember van ott. A hadnagy írt egy gyors jelentést és a
késdobáló katonával elküldte, de lelkére kötötte, hogy a századosnak adja át,
az majd beviszi az ezredesnek.
A százados elolvasta az üzenetet megdicsérte
az egységet és adott mellé még egy embert azzal az utasítással, hogy egy
öszvérre rakjanak föl élelem és lőszer utánpótlást, úgy menjenek vissza a
hídhoz, a katona pedig hozza vissza az öszvért. Ő pedig a jelentéssel bement az
ezredeshez.
Az
ezredes elolvasta a rövid jelentést:
Ezredes úr! Jelentem a hidat három teherautónyi
ellenséges erő akarta elfoglalni. A járművek és a katonák jelentős részét
megsemmisítettük, maradt néhány sebesült, akik szinte még gyerekek, őket
elláttuk, kikérdeztük. A parancsnokságuk kb: három kilométerre van a hegy
mögött és nagyon kevés az emberük, nincs utánpótlásuk és sokan elestek közülük.
A hidat tartjuk.
Az
ezredes toporzékolt a dühtől, hogy csak ennyit írt az a pernahajder. Hol
építettek ki állásokat hány embert öltek meg és mi az, hogy sebesültek?
Mindenkit ki kell nyírni. Ők sem kímélnének minket, és nem is etetnének.
Na
de ezredes úr, az a fiatalember nem gyilkos, nagyon is jól tette, hogy már
harcképtelen embereket nem mészároltat le.
Akkor
etesse is ő, én nem adok nekik ellátmányt, mit képzelnek maguk. A héten nem
küldünk nekik semmit, gondolkodjanak el.
Uram
legalább lőszert. Mi van, ha újra támadják őket? Nem sok lőszerük maradhatott.
Üzenje
meg nekik, hogy osszák be, majd küldök a jövőhéten.
A
századosnak eszében sem volt, hogy megmondja neki, Ő már intézkedett.
Szerencsére az ezredes nem lát rá a raktárra és az udvarra, ahonnan éppen
indulóban volt a két ember az öszvérrel.
Ezredes úr! Elnézést kérek, de nem kéne
kikémlelni, hogy igaz-e az ellenség tartózkodási helyének meghatározása és
ereje, hogy egy meglepetés szerű támadással lépéselőnyre tegyünk szert, és a
város is a miénk lehetne. Mi volna, ha nem csak menekülnénk, vagy vissza
ütnénk, hanem egyszer támadnánk és elfoglalnánk valamit.
Az ezredes feje olyan vörös lett, mint a
főtt rák, és új fenn üvölteni kezdett.
Mit
képzel maga százados, stratégia nincs, engedély nincs, és mi van, ha megsérülök
magam is, ki fogja vezetni az ezredet?
Már
elnézést uram, de küldje, tovább a jelentést kérjen engedélyt, esetleg
utánpótlást, a stratégia pedig egyébként sem az ön dolga, azért vannak
hadműveleti tisztek, hogy kidolgozzák. Ön pedig nem sérülhet meg. A támadásban
nem kell közvetlenül részt vennie. Itt marad a vezetési ponton, és más tisztek
a katonákkal végrehajtják a feladatokat. Siker esetén akár ki is tüntethetik
önt. És mi van, ha nem sikerül? Milyen szégyen lenne az.
Ezredes
Úr Ön fél?! -kiáltott fel kérdező hangsúllyal a százados.
Hogyne
félnék, üvöltött még hangosabban, és úgy meredt az emberére, mint aki rémet lát
maga előtt. Igaz rémesnek is tartotta, hogy ilyen szemtelenségre vetemedett a
beosztottja.
Birtokaim
vannak, családom, vagyonom, mi lesz velük, ha bajom esik?
Nem
kellett volna elvállalnia a vezetést, önt nem kötelezte senki erre, csak az
embereit kérték öntől katonának.
Az
ezredes előbb levegőért, majd a pisztolyához kapott. Mit merészel maga senki,
hát azt hiszi, mindent lehet, csak azért mert ön katona. Vegye tudomásul, hogy
alám van rendelve és akár le is lőhetem.
Szerencsére
a pisztolya éppen nem volt nála. A százados nem feszítette tovább a húrt, fogta
a hadnagy jelentését és kiment a szobából.
Mivel
még ő volt az ezredes helyettese, és a hadműveletekért ö felelt, (amúgy az
ezredest csak egyenruhába bújtatott bohócnak tartotta), intézkedett, hogy egy
felderítő őrjárat menjen és kémlelje ki az ellenség állását, minél csendesebben
és a lehető legtöbb információt szerezzék meg. Ekkor betoppant egy futár és
jelentette, hogy levelet hozott a főhadiszállásról és átadott egy pecséttel
lezárt iratot a századosnak.
A
levél rövid volt. Egy parancs a felső vezetéstől, miszerint:
Béketárgyalások kezdődtek,
hadmozdulatokat fel kell függeszteni, további intézkedésig az állásokat tartani
kell. Fegyveres összetűzéseket elkerülni, újabb parancsig fegyverszünet van
érvényben.
A
levelet bevitte az ezredeshez, aki még mindig dühöngött, jelentette a futár
érkezését és átadta a levelet. Miután elolvasta, az ezredes elrendelte a
pihenőt, de az őrséget tartsák fenn, nem tudhatjuk, meddig tartanak és
eredményesek lesznek-e azok a tárgyalások, mondta a századosnak.
Csak
két napig kellett várakozni, mikor újra jött a futár. Átadta a levelet, melyben
ez állt:
A felek kiegyeztek, a háborúnak vége,
mindenki a legrövidebb időn belül adja fel állásait és vonuljon vissza az
állomáshelyére. Aláírás, pecsét.
A
százados jelentette az ezredesnek a jó hírt, aki úgy intézkedett, hogy a
reggeli indulásig csomagoljanak el mindent. Reggel hat órakor indulás haza.
2021.
01. 17.
Tiszakécske.
