Még van hitünk

 

Még van hitünk

Írta: Királdi-Kovács István

 

Volt sok félbehagyott perc,

nagystílűen eltékozolt óra,

ezerszer átbeszélt jónak hitt terv,

ami sosem vált valóra.

 

Azt hittünk van időnk rengeteg,

önmagunkat áltattuk, csaptuk be,

már nem számolunk perceket,

félve, sandán nézünk a tükörbe.

 

Nem tanultunk semmiből,

optimistán adunk még egy napot,

hetet, évet, de már nincs miből,

tudjuk fogason hagyjuk a kalapot.

 

Mégis, béke van mélyen, belül,

az ifjonti hév elmaradt valahol,

de emléke még olykor előkerül,

ha, az ember egy régi dalt dalol.

 

Van hite, ha nem is Istent hiszi,

sok a megtévesztő tan, de tudja

van egy erő mely tovább viszi,

a világot, az embert, míg ereje futja.

 

2022. 06. 29.

Tiszakécske.

Meddig társaslény az ember?

 

Meddig társaslény az ember?

Írta: Királdi-Kovács István

 

Ül a parkban, nézi a madarakat. Nem eteti őket, mégis szedegetnek, hiszen a járókelők esznek, morzsálnak, van, aki eldobja utolsó falatját, nem ízlik neki, vagy már eltelt vele. Tehát a galambok és verebek jól élnek a beton flaszteren.

 

Emberünk nézelődik, s vívódik magában, ő már nem hiányzik sehonnan, de neki sem hiányzik már senki. Igaz olykor kap meghívást, de már nem megy el, de nem telefonálnak rá, miért nem ment, hol máshol időzött, esetleg beteg volt. Régóta egyedül van, megszokta, egyébként is, minek végig hallgatni ugyan azt a nótát mindig, hiszen nekik már tényleg nincs új a nap alatt, csak a sok panasz.

 

Sokszor végig veszi életét, állomásait. Isten létezésében nem igazán hitt, nem is volt templomba járó, a papokra is kicsit kétkedve figyelt. Azt viszont tudta, létezik valami rajta kívül álló erő, vagy hatalom, ami eltérítette bizonyos dolgoktól. Hányszor volt, hogy voltak ötletei, amit átgondolás után módosított, mégis valami kényszer hatására, ami nem tűrt ellenállást, az eredeti ötletet, elképzelést valósíttatta meg vele.

 

Sokszor ballag az utcán, élvezi a jóidőt, a látványt, pedig nem szereti a városi forgatagot, ezért legtöbbször lehajtott fejjel sétál, a sapka sildje alól nézve, hogy ne menjen neki senkinek, semminek.

Méltóságát is féltette, már ami a kórház után még megmaradt. Hiszen fiatal lányok, nők matattak olyan helyen, ahol a régen eltávozott felesége is csak sötétben és a paplan takarásában tette. Náluk még ez volt a szokás. Az urológián azonban más a módi. Ez nagy traumát okozott lelkében, méltóságérzésben.

Nem is tudta kiheverni az azóta eltelt évek alatt sem.

 

Ő már nem volt társaslény, legalábbis nem érezte annak magát. Folyó ügyeinek intézése is külön rituálét igényelt, amit szégyellett, s nem akart gúnyolódások céltáblája lenni. Került minden összejövetelt, találkozót, bár fogadta az utcán rászólók, oda köszönők gesztusait, de csak annyira volt nyitott, mint ajtón a kémlelőnyílás.

 

Gyerekei szétszóródtak, szerte a nagyvilágban, rég nem adnak hírt magukról, gondolja, minden rendben van velük, mert hivatalos értesítést nem kapott még sehonnan, hogy baj érte volna őket.

 

Ül a padon, térdére könyökölve, görnyedten nézi a madarakat, ha elfárad, hátra dől, tekintetét a templomtornyán túlra függeszti, nagy sóhajok közepette motyog, talán imádkozik, nem tudni. Lehet, hogy néhai feleségéhez beszél. Ma kicsit borongós az idő, elered az eső is. Nem húzódik be a templomba, hiszen ez csak víz, szokott tempójában haza indul. Leveti átázott ruháját, felölt valami szárazat, és ledől, hogy a mennyezettel ossza meg gondolatait…

 

2022. 06. 27.

Tiszakécske.

 

 

Ködben keresem

 

Ködben keresem

Írta: Királdi-Kovács István

 

Látni, elképzelni az egészet, de nem találni a részeit,

sok részlet hever előttünk, az egész mégsem rakható ki.

Tévelygés, útkeresés, falakba ütközés az élet része,

egy puzzle játék, rakosgatjuk, és nem lesz kész mégse.

 

Mondd, hogy vigyázzak rád, elmentél, kopaszok a fák,

hiányod miatt nem illenek össze a kirakós darabkák,

ha hiányzik egy rész, nem működik az egész, áll a gépezet,

magába roskad a lélek, nem szárnyal a gondolat, a képzelet.

 

Tél van, rég lehullottak a levelek, már a hó is olvad,

várom, de nem jön üzenet, egyedül nézem a Holdat,

megjött a nyár, szavak, ígéretek, hevernek szanaszét,

ködben keresem, kutatom a múlt emlékét, értelmét.

 

2022. 02. 12. - 06. 26.

Tiszakécske.

Évezredek óta

 

Évezredek óta

Írta: Királdi-Kovács István

 

Elfut az idő, gyorsan szállnak az évek,

a ma dolgai holnap már csak emlékek,

okkal történik minden, ami van, amit tesz,

úgy tökéletes, ahogyan van, ahogyan lesz.

 

A pirkadat tervez, az alkonyat ítél,

az ember spirálban forog, amíg él,

a Föld búgócsigaként forog velünk,

az ellipszis pályán is körbe megyünk.

 

És mégis, mintha állnánk, toporgunk helyben,

nem enged lépni, megbénít a félelem,

a lélek, a gondolat szállni vágy, mint a madár,

de ott belül egy bélyeg, bilincsbe zár.

 

A gondolatból betű lehet, egy iromány,

messze érő szólam, tollnoki hagyomány,

melyet olvas, de nem ért az utókor,

azt hiszi, az ő élete egész másról szól.

 

Téved! A Föld, a Nap ugyanúgy forog.

És az ember? -tétovázik, toporog,

várja, hogy holnap valami más lesz,

de a félsz szárnyát töri, rá is bilincset tesz.

 

2022. 06. 25.

Tiszakécske.

 

Tüzek fénye

 

Tüzek fénye

Írta: Királdi-Kovács István

 

Feszengő baráti társaság,

ma nem működik a nyitottság,

az őszinteség fátyol alatt pihen,

nyomaszt valami ott benn.

 

Pedig az este romantikus, szép,

mégis jobb lenne kettecskén,

pedig van nevetés, pörgés,

erőfitogtatás, pici őrjöngés.

 

De mikor a láng fellobban,

a tábortűz lángja nyújtózik egyre jobban,

s egy nyelv már elérte az eget,

valami változik, mindenki remeg.

 

Rájuk ül előbb a csend, a béke,

majd megnyílik bent a mélybe,

olyan meghitt beszélgetésre kerül sor,

mit még nem tettek soha sehol.

 

Csak folyt a szó csendben,

nem vágott más szavába egy sem,

mikor a tűz üszökké hamvadt,

valami ott maradt a hamu alatt.

 

Otthon fotelban ülve a kandalló lángja,

fordítja az embert meghitt magányba,

őszintén, emlékeket idézve,

elegyedik a lelkével beszédbe.

 

Kitisztul, megbocsát, elenged,

tisztította a tűz pedig nem ő égett,

mikor az utolsó szikra ellobbant,

a szív sokkal könnyebben dobbant.

 

2022. 06. 14.

Tiszakécske.

Pásztor ösvények

 

Pásztor ösvények

Írta: Királdi-Kovács István

 

A Gömöri dombokon,

rézkampó a botokon,

rézkampó, kanászbalta,

vállán pihen karikása.

 

Látszólag nem siet, csak terel,

lassan, ahogyan a nyája legel,

füle, s szeme fürkészi a tájat,

őrzi a vidéket, ahogy a nyájat.

 

Ha elbitangolna egy jószága,

ugrik, elébe megy hű kutyája,

vakkant egyet fordít rajta,

a jószágot egyben tartja.

 

A túlsó dombon gulya legel,

ostor pattanásra, ostor felel,

vagy kérdez a furulya szó,

feleletet ad egy  tárogató.

 

Egymásra és a falura is vigyáz,

juhász, gulyás, és a kanász,

a Gömöri lankásdombon,

ösvényt tipor megannyi nyom.

 

De a nyomok elenyésztek,

vissza vette a természet,

nincsen semmi, ami legel rajta,

üresen áll minden akol, és pajta.

 

Pásztor ember mind elaggott,

ostort, kampót felakasztott,

elbúcsúzott egy szép világtól,

mit megkapott ős apjától.

 

Apáról szállt a szakma fiúra,

az élet iskola volt, ahol tanulta,

ha számon akarták kérni tudását,

csak megnézték jószágállományát.

 

     A Gömöri dombvidéken,

tárogató sír az éjben,

pásztor ösvény nincsen többé,

lassan válik minden köddé.

 

2022. 06. 05.

Tiszakécske.