Zarándokút
Írta:
Kovács L István
Alkonyi szellő vet lágy
fodrot a vízre,
elmosódva ring benne a
táj tükörképe,
aszott fűcsomók, égig érő
fenyők, hegyek,
a vándornak, és a Napnak,
bólogatva integet.
A hegyek mögött aludni
elbújt már a Nap,
a vízre a Hold vet
ezüstösen csillogó hidat.
A parti nád, susogva mond
jó éjszakát,
megannyi életnek, mely
benne leli otthonát.
Milliom csillag némán
lubickol a mélyben,
oly messze,
elérhetetlenül, mint fenn az égen.
Egy kebel mélyéből nehéz,
tisztító sóhaj szakad,
jó ez a béke, a nyugalom,
az erdő magába fogad.
A langyos szellő ing alá
bújik, hajba túr,
néhány levél leszakad, s
keringőzve alá hull.
Éjszakára puha fekhely a
frissen hullt avar,
öregtölgy, holdfénytől
vetett árnyéka betakar.
A hajnal pírja zengő
madárdallal ébreszt,
hosszú a zarándokút, mely
sajátja és Istené lesz.
Felfedezi, a tájat,
városokat és önmagát a vándor,
Nap égeti, eső veri, de
viszi tovább a mámor.
A mámor, mely nem más,
mint hite az erejében,
a tűz, a láng, mi ott
lobog szívében, szemében.
Az úton tisztul a lelke,
elhagyja azt, ami nem kell,
majd visszatér, egy jobb,
egy tisztább egy másik ember.
2021. 09. 12.
Tiszakécske
