2021. szeptember 12., vasárnap

Zarándokút

 

Zarándokút

Írta: Kovács L István

 

Alkonyi szellő vet lágy fodrot a vízre,

elmosódva ring benne a táj tükörképe,

aszott fűcsomók, égig érő fenyők, hegyek,

a vándornak, és a Napnak, bólogatva integet.

 

A hegyek mögött aludni elbújt már a Nap,

a vízre a Hold vet ezüstösen csillogó hidat.

A parti nád, susogva mond jó éjszakát,

megannyi életnek, mely benne leli otthonát.

 

Milliom csillag némán lubickol a mélyben,

oly messze, elérhetetlenül, mint fenn az égen.

Egy kebel mélyéből nehéz, tisztító sóhaj szakad,

jó ez a béke, a nyugalom, az erdő magába fogad.

 

A langyos szellő ing alá bújik, hajba túr,

néhány levél leszakad, s keringőzve alá hull.

Éjszakára puha fekhely a frissen hullt avar,

öregtölgy, holdfénytől vetett árnyéka betakar.

 

A hajnal pírja zengő madárdallal ébreszt,

hosszú a zarándokút, mely sajátja és Istené lesz.

Felfedezi, a tájat, városokat és önmagát a vándor,

Nap égeti, eső veri, de viszi tovább a mámor.

 

A mámor, mely nem más, mint hite az erejében,

a tűz, a láng, mi ott lobog szívében, szemében.

Az úton tisztul a lelke, elhagyja azt, ami nem kell,

majd visszatér, egy jobb, egy tisztább egy másik ember.

 

2021. 09. 12.

Tiszakécske

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése