Magányosan

Magányosan

Írta: Kovács István

Nehéz az élet, fáj a szívem,

engem bántottak már oly sokan,

de még reménykedve keresem,

vajon a boldogság merre van.

Míg a magány csöndjét hallgatom,

a tónál egy fa alatt ülve,

a habokkal ring gondolatom,

s a szemem messze elrévülve.

Ha egyszer leáll majd a szívem,

és többé nem dobban már újra,

vajon lesz akkor kinek könnye,

záporként a síromra hullna?

Majd ha végül eljön az idő,

és örökre lecsukom szemem,

lesz valaki, ki fájdalommal,

megtörten suttogja el nevem?

Ha már nem koppannak lépteim,

és ajkamon nem csendülhet szó,

kiben élnek emlékképeim,

ki mondja neki én voltam jó?

Megszólít egy hang, mélyen belül,

nem dőlt még össze ez a világ,

vár még rád sok vidámság, derű

nem kell még a sírodra virág.

2015-02-15

Tiszakécske