Parlagon

Parlagon

Írta: Kovács L István

Egykor barna barázdák sora szabta,

az élet magvait magába fogadta.

Aranylón ringott rajta gabonatenger,

hullámokat rá a szél  simogatva kevert.

S ha a forgóban más növény járta,

ember fölé nőtt a kukorica szára.

És a burgonyát is bőven mérte,

hálából annak, ki megdolgozott érte.

Más világ jött, új földesurak hada,

ki nem tudja, mi az eke, és mi a kapa.

Ma gazban dúskál, ott hever parlagon,

kaszáért kiált benne a több éves gyom.

Eke már rég nem borított itt hantot,

legelő jószágnak is csak szöcskét kapott.

Munkáskéz pedig lenne,

csak igény nincs rá, hogy megművelje.

Sír a föld és sír az ember,

híven szolgálták egymást becsülettel.

Társak voltak emberöltőkön át,

gyökér kötötte őket, mint ezer éves fát.

De, ha tépik, minden gyökér szakad,

helyén tátongó seb, és keserű könny marad.

Olyan világ ez, hol a támogatást úgy is kapja,

hogy földjére még madár se jár a gazba.

2018. november 24.

Tiszakécske